A sebesség istene
Ha megkérdezel egy motorost - akinek mondjuk, már deresedik a haja, esetleg némi sörpocakot is megengedhet már magának -, hogy mi is a motorosok alapfilmje, a Szelíd motorosok mellett a Mad Max első része vélhetően szerepelni fog a listájában. Ez egyúttal azt is jelenti, hogy volt egy korszak a (film)történelemben, amiben a Mad Max képes volt egy olyan életérzést sugallni bizonyos köröknek, ami azokban a bizonyos körökben őt kultfilmmé, szélesebb körben pedig rajtuk keresztül ismertté tette.
Tizenéves korunkban, mikor is Simsonnal meg Jawa Mustánggal, Rigával, Romettel és Komárral róttuk az utakat, minket ugyanúgy megérintett ez az egész. Az elérhetetlenül távoli Ausztrália útjain száguldozó nomád motoros banda, a csodálatos KZ1000-es és Z900-as Kawasakikkal, a CB900-as és CB750-es Hondákkal akkor egy beteljesületlen álom megtestesítői voltak. Látni a gumiégetéssel létrehozott, majd azt áthúzott karikát (motoros körökben csak MadMax kör), érezni azt a szabadságot, törvényen kívüliséget egész egyszerűen csodálatos moziélmény volt. Még akkor is, hogy ha ezek miatt feltűnésük az első percétől kezdve a”rossz” oldalon álltam, s bár nem állítom, hogy Trancsírnak és bandájának szurkoltam, de amikor mutatták őket, bármilyen motoros jelenetet, felment bennem az adrenalin. Amikor meg Vadliba 160-nal száguldott a felezővonalon – nos, valamikor akkor határoztam el, hogy ilyet én is fogok csinálni…
Eltelt lassan 30 év, de a feeling nem változott semmit. Ma már tudok másféle szemmel is nézni rá, de az a gyermeki rajongás ott bennem bizony rendszeresen felértékeli a filmet. Az álmok nagy része valóra vált, a KZ1000 már egy elavult típus, a kiskamasz sem Jawa Mustanggal kínlódik már, mégis, akárhányszor nézem, mindig beszippant. A Mad Max ugyanakkor elsősorban mindig is motoros filmnek marad meg számomra, s csak másod-, illetve harmadsorban tudok rá akként tekinteni, ami valójában is: mint a posztapokaliptikus filmek kiindulópontjára, illetve mint egy kegyetlen jó bosszúfilmre.
„A film a legközelebbi jövőben játszódik. A civilizáció hanyatlik, általános az áru- és üzemanyaghiány. A rendet és a törvényt egyre inkább az anarchia és ököljog váltja fel. „ – hmm… miért is érzem úgy, hogy a Mad Max minden képkockája valósággá válhat hamarosan??? Az első epizódra ez talán még fokozottan igaz, hisz itt még van civilizáció, elvileg még működik is, ennek a vászonra álmodása (különösen ’79-es mértékkel) pedig egészen kiválóan sikeredett. A megfogható valóság, amitől igazán tartani lehet, süt a filmből: amikor majd az erőszak lesz az úr, amikor majd ismét csak a rendőrség lesz az utolsó mentsvár, amikor majd a Max Rockatanskyhoz hasonló figurákba kell tennünk hitünk maradékát. Önmagában már ennek a víziónak megjelenítése dicséretes, az alkotóknak ugyanakkor sikerült ezt az egészet megtölteni egy érzelmes, hiteles történettel és egészen kiváló karakterekkel.
A motoros banda garázdálkodása, annak következményei, s az abból eredő bosszúhadjárat egészen újszerű volt: itt most nem a klasszikus maffiás-bűnözős leszámolós filmet látunk, hanem valami egészen mást. A végére pedig Maxnek ugyanolyanná kell válnia, mint akiket üldöz, de ezúttal nincs feloldozás, a változás visszafordíthatatlan. Tanulságos, izgalmas, néha brutális sztori, megfelelő érzelmi töltettel, ikonikus pillanatokkal. Az esetleg máshol bevillanó szemgolyók azóta is csak ezt a mozit juttatják eszembe, mint ahogy egy függöny alatt fekvő nagybeteg látványáról is mindig a megégett Goose ugrik be. Az meg már mára igazából részletkérdés, hogy mit is jelentett ez a film Mel Gibsonnak - aki totál ismeretlen volt előtte -, a végeredményt tudjuk, meg tulajdonképp mára már a film utóélete is az: bár a filmet bemutatásakor viszonylag kevés moziban vetítették, az USA-ban 8,75 millió dollárt hozott, világszerte pedig 100 milliót. Mivel a film gyártási költsége csak 650 000 dollár volt, anyagi szempontból is elég sikeres lett. Húsz éven keresztül számon tartotta a Guinness Rekordok Könyve, mint a legtöbb bevételt hozó legkisebb költségvetésű filmet, 2000-ben az Ideglelés című film taszította le erről a pozícióról.
S még valami, ami mellett Mad Max rajongóként nem mehetek el szó nélkül: a Maxet körülvevő figurák egytől-egyig zseniálisak. A csúcs ugyebár a barátja, Vadliba, de Fifi, sőt a film elején az üldöző rendőrök is kiválóak. Trancsír, Bubba, Johnny, Éji Lovas pedig a másik oldalról számomra feledhetetlen karakterek a filmtörténelemben. Az tény, hogy mai szemmel esetleg borzasztóan egyszerű és visszafogott képi világú a mozi, sem lendületben, sem dramaturgiában, sem dialógusokban nem állná meg a helyét a mai akciófilmek között, de a Mad Max egy más kor gyermeke, más kornak készült. Minél idősebb vagy, annál nagyobb esélyed van, hogy élvezd – ha soha nem motoroztál, akkor is. Akkor legalább végig a jó oldalon tudsz állni.
A BD extrát ugyan nem tartalmaz, de a kép minőségére nem lehet panaszunk, mint ahogy tulajdonképp a hangra sem. Amit az eredeti anyagból ki lehetett hozni, azt kihozták. Az ausztrál DD 5.1 érezhetőbben gyengébb, mind az amerikai DTS HD MA 2.0, a magyar 1.0 viszont tisztességesen szól. A szinkron és a felirat köszönőviszonyban sincs egymással - de a Mad Max azon kevés filmek egyike, amit inkább nézek mono magyarban, mint eredetiben. Pontosabban néznék, ha ugyanazok a mondatokat hallanám, amikkel a nyolcvanas években megszerettem a filmet… De itt erről nincs szó, talán még Trancsír nevét sem ejtik ki. Nem baj, a film ettől még számomra alapmű.
Kosárba!!!
Tizenéves korunkban, mikor is Simsonnal meg Jawa Mustánggal, Rigával, Romettel és Komárral róttuk az utakat, minket ugyanúgy megérintett ez az egész. Az elérhetetlenül távoli Ausztrália útjain száguldozó nomád motoros banda, a csodálatos KZ1000-es és Z900-as Kawasakikkal, a CB900-as és CB750-es Hondákkal akkor egy beteljesületlen álom megtestesítői voltak. Látni a gumiégetéssel létrehozott, majd azt áthúzott karikát (motoros körökben csak MadMax kör), érezni azt a szabadságot, törvényen kívüliséget egész egyszerűen csodálatos moziélmény volt. Még akkor is, hogy ha ezek miatt feltűnésük az első percétől kezdve a”rossz” oldalon álltam, s bár nem állítom, hogy Trancsírnak és bandájának szurkoltam, de amikor mutatták őket, bármilyen motoros jelenetet, felment bennem az adrenalin. Amikor meg Vadliba 160-nal száguldott a felezővonalon – nos, valamikor akkor határoztam el, hogy ilyet én is fogok csinálni…
Eltelt lassan 30 év, de a feeling nem változott semmit. Ma már tudok másféle szemmel is nézni rá, de az a gyermeki rajongás ott bennem bizony rendszeresen felértékeli a filmet. Az álmok nagy része valóra vált, a KZ1000 már egy elavult típus, a kiskamasz sem Jawa Mustanggal kínlódik már, mégis, akárhányszor nézem, mindig beszippant. A Mad Max ugyanakkor elsősorban mindig is motoros filmnek marad meg számomra, s csak másod-, illetve harmadsorban tudok rá akként tekinteni, ami valójában is: mint a posztapokaliptikus filmek kiindulópontjára, illetve mint egy kegyetlen jó bosszúfilmre.
„A film a legközelebbi jövőben játszódik. A civilizáció hanyatlik, általános az áru- és üzemanyaghiány. A rendet és a törvényt egyre inkább az anarchia és ököljog váltja fel. „ – hmm… miért is érzem úgy, hogy a Mad Max minden képkockája valósággá válhat hamarosan??? Az első epizódra ez talán még fokozottan igaz, hisz itt még van civilizáció, elvileg még működik is, ennek a vászonra álmodása (különösen ’79-es mértékkel) pedig egészen kiválóan sikeredett. A megfogható valóság, amitől igazán tartani lehet, süt a filmből: amikor majd az erőszak lesz az úr, amikor majd ismét csak a rendőrség lesz az utolsó mentsvár, amikor majd a Max Rockatanskyhoz hasonló figurákba kell tennünk hitünk maradékát. Önmagában már ennek a víziónak megjelenítése dicséretes, az alkotóknak ugyanakkor sikerült ezt az egészet megtölteni egy érzelmes, hiteles történettel és egészen kiváló karakterekkel.
A motoros banda garázdálkodása, annak következményei, s az abból eredő bosszúhadjárat egészen újszerű volt: itt most nem a klasszikus maffiás-bűnözős leszámolós filmet látunk, hanem valami egészen mást. A végére pedig Maxnek ugyanolyanná kell válnia, mint akiket üldöz, de ezúttal nincs feloldozás, a változás visszafordíthatatlan. Tanulságos, izgalmas, néha brutális sztori, megfelelő érzelmi töltettel, ikonikus pillanatokkal. Az esetleg máshol bevillanó szemgolyók azóta is csak ezt a mozit juttatják eszembe, mint ahogy egy függöny alatt fekvő nagybeteg látványáról is mindig a megégett Goose ugrik be. Az meg már mára igazából részletkérdés, hogy mit is jelentett ez a film Mel Gibsonnak - aki totál ismeretlen volt előtte -, a végeredményt tudjuk, meg tulajdonképp mára már a film utóélete is az: bár a filmet bemutatásakor viszonylag kevés moziban vetítették, az USA-ban 8,75 millió dollárt hozott, világszerte pedig 100 milliót. Mivel a film gyártási költsége csak 650 000 dollár volt, anyagi szempontból is elég sikeres lett. Húsz éven keresztül számon tartotta a Guinness Rekordok Könyve, mint a legtöbb bevételt hozó legkisebb költségvetésű filmet, 2000-ben az Ideglelés című film taszította le erről a pozícióról.
S még valami, ami mellett Mad Max rajongóként nem mehetek el szó nélkül: a Maxet körülvevő figurák egytől-egyig zseniálisak. A csúcs ugyebár a barátja, Vadliba, de Fifi, sőt a film elején az üldöző rendőrök is kiválóak. Trancsír, Bubba, Johnny, Éji Lovas pedig a másik oldalról számomra feledhetetlen karakterek a filmtörténelemben. Az tény, hogy mai szemmel esetleg borzasztóan egyszerű és visszafogott képi világú a mozi, sem lendületben, sem dramaturgiában, sem dialógusokban nem állná meg a helyét a mai akciófilmek között, de a Mad Max egy más kor gyermeke, más kornak készült. Minél idősebb vagy, annál nagyobb esélyed van, hogy élvezd – ha soha nem motoroztál, akkor is. Akkor legalább végig a jó oldalon tudsz állni.
A BD extrát ugyan nem tartalmaz, de a kép minőségére nem lehet panaszunk, mint ahogy tulajdonképp a hangra sem. Amit az eredeti anyagból ki lehetett hozni, azt kihozták. Az ausztrál DD 5.1 érezhetőbben gyengébb, mind az amerikai DTS HD MA 2.0, a magyar 1.0 viszont tisztességesen szól. A szinkron és a felirat köszönőviszonyban sincs egymással - de a Mad Max azon kevés filmek egyike, amit inkább nézek mono magyarban, mint eredetiben. Pontosabban néznék, ha ugyanazok a mondatokat hallanám, amikkel a nyolcvanas években megszerettem a filmet… De itt erről nincs szó, talán még Trancsír nevét sem ejtik ki. Nem baj, a film ettől még számomra alapmű.
Kosárba!!!
Hasznosnak ítélted a kritikát? (0/0)