Amikor az utasok beszálltak a Newark repülotéren a United Airlines repülogépébe, csak egy újabb hosszú, az Egyesült Államok két partja közötti utazásra számítottak. Férfiak, nok, fiatalok, középkorúak és idosek, házaspárok, szülok, gyermekek voltak. Csodálatos, verofényes nap volt. A dátum csak egy dátum volt a többi közül. 2001. szeptember 11-e. Négy férfi is felszállt a gépre. Küldetésük volt. Tudták, ez a gép soha nem éri el úticélját. Eltérítik a gépet, és szent halált halnak ügyükért.
Még mindig összeszorult gyomorral, szorongva, megrettenve ülök, miközben próbálom összeszedni gondolataimat. Pedig a történet, amit a minap láttam (még a pontos órát is meg tudnám mondani, ami a kikapcsolás óta eltelt), hat évvel ezelotti eseményeket mutat be. De én 106 percen át ott voltam, a helyszínen, fent a magasban, ott az irányítótoronyban, ott a rettego emberekkel, átélve valamennyi szenvedésüket, fájdalmukat, kétségbeesésüket, és reményvesztettségüket. Nehezen talál az ember szavakat arra, ami elé tárul, ha aláveti magát Paul Greengrass valóságának. Mert egyszeruen képtelenség filmként aposztrofálni a United 93-at. Nem. Ez a realizmusnak olyan szintje, ami már káros az egészségre. Ha (az egyébként helyesen adagolt, minimalista hatást soha át nem lépo) zene nem lenne jelen idonként, tökéletes lenne a bemutatott esemény visszaadása, és a tökéletest most a szó legszomorúbb értelmében értem.
A legborzalmasabb az egészben az a gondolat, hogy velem is megtörténhetett volna. Vagy bárkivel. Jómagam több ízben utaztam New Yorkból San Franciscóba, ráadásul United Airlines-zal is. Természetesen itt nem ezen van a hangsúly, mert hiszen itt nem a hely, vagy az úti cél számít. Hanem a tehetetlenség, a sors felismerésének az a bizonyos pillanata, amikor rádöbbenünk: kicsúszott kezünkbol életünk irányításának az a hajszálvékony gyeploje is.
Meg fogunk halni.
Ilyenkor szinte kilépünk testünkbol. Mintha lebegnénk. Valóban velünk történik mindez? Hogy lehet ez, hiszen nemrég még egy repülon utaztam haza? Miért történik mindez? Mi lesz? Mi az, hogy meghalok? De hát… értetlenség vesz körül hirtelen. Meg a torokszorító rettegés. Nincs segítség.
Volt, aki azonnal a rokonát hívta. Hogy még egyszer, utoljára elmondhassa, mennyire szereti. Volt, aki kétségbeesett, vagy passzív, éber kómába zuhanva adta át magát végzetének. De volt, aki azt mondta: Nem hagyom, hogy ez történjen. Küzdök! Leteperem a terroristát, visszaveszem a gép, és életem felett az irányítást, de legalább is megpróbálom, és ha kell, abban a tudatban halok meg, hogy megpróbáltam!
Mit élhettek át ezek az emberek…
A világ pedig döbbenten szemlélte mindezt. A légi irányítók egyszeruen nem hittek a szemüknek (és a fülüknek), amikor egymás után tuntek el a gépek. Gépeltérítés? – kérdezték többen. De hiszen olyan már évtizedek óta nem volt. Mit tegyünk ebben a helyzetben? Mit? Senki nem volt felkészülve. De mit lehet tenni ilyenkor? Amikor egy emberi logikán kívülálló, annak ellentmondó cél és fanatizmus tör utat magának az ész és az élet falán keresztül. Eközben a televízióban megjelenik az a kép, ami örökké kísérteni fogja emberek millióit, akik éloben, vagy élo egyenes adásban látták a világ minden részén, ahogy egy utasszállító gép belecsapódik a World Trade Centerbe. Álltam a tetején, gyönyörködtem Manhattan látképében. És amikor aznap a CNN-re kapcsoltam, nem hittem a szememnek. Majd késo éjszakáig nem mozdultam többé a tv elol. Ezalatt fent, az égben emberek egy maroknyi csoportja, apák, anyák, fiúk, lányok, testvérek, ártatlanok elkeseredett harcot vívtak legszentebb tulajdonukért: az életükért. Ahogyan nem feledem a lángoló WTC képét, nem felejtem el a tegnap látott utolsó képsort, melyet azok láthattak, akik a United 93-as fedélzetén tartózkodtak. A közeledo földet. És a feketeséget, amit már csak én, a nézo, a biztonságos, puha fotelben láttam. És a csöndet. És a tehetetlen bánatot.
Paul Greengrass megmutatta, hogy történt. Nem tett mást. Nem nevelt, nem adott, nem formált. Bekapcsolta a kameráját, és felvette, mi történt. Nem tudok gratulálni hozzá. De megszorítanám a kezét.