Ma este végre sikerült megnéznem ezt a remek filmet.

Az előzetes után nem csalódtam benne. Sőt!!! Az utóbbi 10 év egyik legjobb romantikus vígjátéka.

Két részlet volt benne, ahol férfi létemre elérzékenyültem és mindkét részlet Jennifer Annistonhoz és Ben Affleckhez kapcsolódik. Viszont ahogy már más is írta, a filmet a  kedvesen bájos Ginnifer Goodwin vitte.

Jó film. Példákat mutat, hogy mi az igazság az életben, senki nem tökéletes mindenkiben van hiba és van valami értékes és ezt sosem szabad elfelejteni, még akkor sem amikor sorozatban rossz történik velünk.

Jó kis film, remek szereplogárdával! Barátnovel nézni és jókat röhögni a tipikus dolgokon, tökéletes!

Most fejeztem be, és bár nem szándékoztam kritikát írni, de nem nézhetem csak úgy, hogy egy-szerintem- ilyen remek kis film ilyen rossz átlaggal szerepeljen.

Eloször is: a film nem zseniális, nem kihagyhatatlan vagy hasonló, hanem egyszeruen szórakoztató. A rengeteg szereplo, a néha lazán, néha szorosabban kapcsolódó szálak egyáltalán nem zavaróak, és szerintem a váltások is pont idoben következnek be. Persze egy-két történet laposabb, kiforratlanabb, érdektelenebb lett a többinél, de nem ez a jellemzo. Még ha egy-két életszerubbnek szánt jelenet  nem is alakul úgy, ahogy a készítok tervezték, jó nézni a sztárszereposztás ügyködéseit. Nem éreztem nyálasnak, vagy túl hosszúnak, elnyújtottnak a filmet, pedig férfiból  vagyok, és az efféle önsegíto könyvekben sem hiszek-finoman szólva sem. Mégis, roppant szórakoztató, és érdekesek a párkapcsolati kérdésekre adott tipikus amerikai válaszok, amelyeket a film nyújt.

Már említettem a sztárparádét, de mégis egy valakit emelnék ki: Ginnifer Goodwint (Gigi). Egyszeruen annyira bájos és szép, úgy illik hozzá a szerep, hogy nem lehet rá haragudni.

Nem egy Igazából szerelem, de filmmel kapcsolatban hasonló kellemes érzésem legutóbb a Mindenképpen, talán esetében volt, így talán polcra is kerül ez a kellemes kis rom-kom.

Nem gondoltam volna, hogy valaha is vásznon megelevenedve látom a Bravo Szerelem-Szex-Gyengédség rovatát, de a "Nem kellesz eléggé"-t nézve ez is megtörtént. A hasonlat nem annyira elvont, hiszen, mint megtudtam, ez valami párkapcsolati megmondókönyv tartalmából és esettanulmányaiból készült. Foszereploi egy-egy tipikus szerelmi problémával küszködnek, történeteik önmagukban keresik a válaszokat, bár ahogy egyre bovül a kör, egyre több szál köti össze a szereploket, kissé kuszává téve a filmet.

A másik gond (a zavaros, de egyébként másodlagos kapcsolati háló mellett) maga a téma. Bár a romantikus vígjátékok nem is tudnának meglenni konfliktus nélkül, itt olyan töménységben sikerült görcsös, frusztrált, szorongó embereket bemutatni, és ettol idonként olyan banális az egész, hogy nem egy "arcletépos-falkaparós" jelenet befigyelt. Ott van például a sztorit jegyzetelo-narráló Gigi (Ginnifer Goodwin), aki csicsergo hangján annyira idegesíto tud lenni, hogy az Kate Hudsonnek a "Hogyan veszítsünk el..."-ben szándékosan ment csak. De majdnem holtversenyben ott van mögötte Jennifer Connelly, mint besavanyodott, megcsalt feleség, aki a férje hutlenkedése helyett egy doboz cigin meg a laminált padlón kezd el hisztizni (ide jár a Péklapát 2.0). Az o és társaik élete itt nem szól másról, csak a folyamatos nyavalygásról, két órán keresztül, non-stop: Szeret? Nem szeret? Miért nem hív fel? Miért hív fel? Mi van, ha nemet mond? Mi van, ha igent mond? Csak szexre kellek? Miért nem kellek a szexre se? Mi van, ha bennragadok egy rossz kapcsolatban? Mi van, ha magányosan halok meg? Mit jelent ez? Mit jelent az?

Az egyetlen szerencséje a filmnek, hogy ezeket szélsoséges példaként, és nem az átlag bemutatásának vettem, és lehet olyan ember, akinek görcsoldásra pont ez jön be. Csak persze akkor nem kellett volna az egyébként ötletes és fontos tanulságokat egy gigantikus nyáltengerbe fojtani. Mert a film sok tényezot számba vesz: a lehetoségek nyomasztó kibovülését (az például vicces, ahogy Drew Barrymore visszasírja az "egykazettás" korszakot), a párkapcsolatban (is) a hatékonyságra és biztonságra törekvést, az általánosítást, a mindenkire igaz szabályok keresését (Gigi és Alex verhetetlenek ebben), az oszinteség egyszerusíto hatalmát, a problémák gyökerének fontosságát. Például a Gigi-Alex páros világában a szerelem valami függvény, az emberek meg automaták. Na persze, ha mindenki tökéletesen ismerné saját magát és az érzéseit, ha mindenki mindig teljesen oszinte lenne, és pontosan tudnánk elore, hogy milyen környezeti hatások érnek minket a jövoben, akkor talán így is lenne. De addig a biztonság csak illúzió, mindenben. Egy kapcsolatban még az esélyeink is.



A "Nem kellesz eléggé" nem kellemes film, de lehet hasznos. Nagyjából azt a szerepet töltheti be leginkább, mint az alapjául szolgáló könyv maga; DrCsernus-light, romkomba oltva. Mufaja ellenére vitaindítóként jobban el tudom képzelni, mint randifilmnek.

Amikor a Bridget Jones naplója címu könyv és film megérkezett Magyarországra, hozzávetolegesen akkortájt kezdtek – természetesen a mozi hatására- népszeruek lenni az ún. önsegélyezo könyvek. Ekkortájt lett nagy divat a Mars és Vénusz sorozat darabjait olvasni idehaza is és ekkortájt tanulta meg asszonyok, lányok sokasága az”a férfiak olyanok, mint a gumiszalag” vagy „ a férfiak viselkedése az osemberre vezetheto vissza” nevezetu alapelveket. Az efféle self-help könyvekbol világszerte nok milliói hitték megtudni a sikeresen muködo párkapcsolat receptjét.
S hogy miért e hosszas bevezeto? Nos, mert a Nem kellesz eléggé címu film éppen egy efféle önsegélyezo könyv filmes adaptációja, és mint ilyen, egyedülálló alkotás. A könyv – s így a film is – a Szex és New York címu sikersorozat egyik epizódjának párkapcsolat-elemzo diskurzusának kulcsmondatát vette kölcsön címéül: Nem kellesz eléggé.
Nem tisztem pálcát törni a self-help mufaja felett, foként, hogy magam is olvastam ilyen könyvet, de azt viszont bátran állíthatom, ez a zsáner nem egy filmes zsáner, maradjon meg inkább a nyomtatott verziónál!
Az önsegélyezo könyvekben általában adva vagyon egy tézis – többnyire egy hibás viselkedésminta -, majd egy példa – igaz, valós, tényleg megtörtént, hát persze, aha – s aztán ennek hosszas elemzése, s végül a „hogy csináld, hogy jól csináld” konkluziója. Ez írott formában még szórakoztató is lehet, de a mozivásznon egyszeruen kiábrándító. Mást sem látni a két órás játékidobol egy órában, minthogy a nok mennyi szerencsétlen dolgot képesek tenni, hinni, mondani, beleképzelni adott helyzetekbe és ezáltal hogyan képesek magukat a porig alázni a férfiak elott, telefonhívásért vagy éppenséggel házasságért könyörögve, ellentmondást nem turo alternatívákat adva a hímtársadalomnak és ezzel önamgukat a magányba taszítva. Írva is borzalmas, nemhogy nézve.
Végül aztán egy óra után azért erot vesz magán a vígjátékká gyúrt segélykönyv és elkezd egészen kellemes mederben folyni  a történet, elmaradoznak a nokbol komplett hülyét csináló cselekedetek, s a mozi egészen az alsó középkategóriás romkomok színtjére küzdi fel magát. Csakhogy akkor már mindegy, mert addig már éppen minimum háromszor akaruk otthagyni az egészet és már azt a kevés jópofaságot sem tudjuk értékelni benne, amit pedig lehetne.
Lelkibajokra olvassunk self-helpet, hívjuk fel egy barátunkat vagy keressünk fel egy szakembert. Szórakozás gyanánt pedig nézzünk igazi vígjátékot. Ehelyett.