Vicces, hogy az általam adott kétcsillagos kategóriához az a komment, hogy "álmatlanság ellen", ez a film ugyanis valóban gyógyítja ezt a kellemetlenséget.
A produkció olyan, mintha egy tehetségtelen, ám profi hollywoodi iparos próbálna "Kubrick-filmet" rendezni a háborúról.
Történet(vezetés) nem nagyon van, bár egy ívet fel lehet vázolni a jelenetek egymás utániságából. (Hát, kíváncsi lennék a forgatókönyv nyomtatott verziójára, ha használtak ilyet.)
Gyorsan elsorolnám a pozitívumokat: gyönyöru képek, hozzáérto fényképezésben (bár a kézikamera öncélú használata itt nem csak unalmassága miatt idegesíto, néhol engem kifejezetten zavart is). A tájak gyönyöruek, a hozzájuk komponált zene erosíti az álom-szeru hatást - más kérdés, hogy ennek itt célja nem nagyon van, hatása pedig inkább álmosító, mint elgondolkodtató. Persze, ha nagyon akarjuk, hívhatjuk akár "meditatív"-nak is..
A közbeiktatott (gyakran elkezdett, de be nem fejezett) monologizálások vagy értelmetlenek és semmitmondóak, vagy laposak és szájbarágósak. Ráadásul a színészek azon a félig rekedt, suttogós egyenhangon adják elo oket, ami annyira tipikus a magát muvészinek gondoló amerikai felfogásban, és amitol a hátamon feláll a szor. Ez a muvészieskedés egyébként elore sejtheto lett volna Sean Penn foszereplésébol, és uralja az egész filmet (hozzáteszem, hogy Penn egyébként nem rossz, mint színész).
Mielott delíriumos félálomba merültem volna, a film legjobb 20-30 percét még sikerült éberen megnéznem, ez a sziget hegyormának elfoglalása. A "sztárparádé" értékelheto alakítást nyújtó tagjai itt picit felhozzák a filmet: Nick Nolte és Woody Harrelson hús-vér figurákat játszanak, ezzel magasan kiemelkednek a mezonybol, és produkálnak pár emlékezetes momentumot (mondjuk ezt is lehetett volna borítékolni). Ez a jelenet picit mutat a harcok kegyetlenségébol is, megmutatja a borzalmakat is, a japók megindítóan kétségbesettek a végén, tényleg, mint a kapálózó állatok. Itt látszik, hogy akár egy jó filmet is összehozhattak volna könnyedén: ha nem akartak volna minden áron elrugaszkodni a földtol, és felette fél méterrel lebegni - ezekben a valóságos, rögös, kemény, szikár képsorokban van ero. Sajnos aztán nagyon hamar visszaterelik a filmet az elszállós, belassult, mondanivaló és tartalom nélküli filozofálgatós mederbe.
Nekem nagy csalódás volt, és bár senkit nem akarok visszatartani a megnézésétol, de szerintem ez egy igazán felesleges film.
Ha az emberi tudat mélyére és azon is jóval túlra való borzongató utazásra akarna menni az ember, arra ott az Apokalipszis most.
Aki realisztikus háborús filmet akar látni, mintha ott lenne a srácok között, annak ott van a Ryan közlegény, vagy még inkább Az elit alakulat.
Aki pedig egy kemény, valós, de lélekhez szóló filmet szeretne a háborúról, ami valóban megmutatja a borzalmak valós (és nagyon is emberi) drámáját, az nézze meg az 1930-as Nyugaton a helyzet változatlant.
A fent említett filmek mindegyike zseniális, maradandó, emlékezetes alkotás, amit errol a darabról nem tudok elmondani.
A produkció olyan, mintha egy tehetségtelen, ám profi hollywoodi iparos próbálna "Kubrick-filmet" rendezni a háborúról.
Történet(vezetés) nem nagyon van, bár egy ívet fel lehet vázolni a jelenetek egymás utániságából. (Hát, kíváncsi lennék a forgatókönyv nyomtatott verziójára, ha használtak ilyet.)
Gyorsan elsorolnám a pozitívumokat: gyönyöru képek, hozzáérto fényképezésben (bár a kézikamera öncélú használata itt nem csak unalmassága miatt idegesíto, néhol engem kifejezetten zavart is). A tájak gyönyöruek, a hozzájuk komponált zene erosíti az álom-szeru hatást - más kérdés, hogy ennek itt célja nem nagyon van, hatása pedig inkább álmosító, mint elgondolkodtató. Persze, ha nagyon akarjuk, hívhatjuk akár "meditatív"-nak is..
A közbeiktatott (gyakran elkezdett, de be nem fejezett) monologizálások vagy értelmetlenek és semmitmondóak, vagy laposak és szájbarágósak. Ráadásul a színészek azon a félig rekedt, suttogós egyenhangon adják elo oket, ami annyira tipikus a magát muvészinek gondoló amerikai felfogásban, és amitol a hátamon feláll a szor. Ez a muvészieskedés egyébként elore sejtheto lett volna Sean Penn foszereplésébol, és uralja az egész filmet (hozzáteszem, hogy Penn egyébként nem rossz, mint színész).
Mielott delíriumos félálomba merültem volna, a film legjobb 20-30 percét még sikerült éberen megnéznem, ez a sziget hegyormának elfoglalása. A "sztárparádé" értékelheto alakítást nyújtó tagjai itt picit felhozzák a filmet: Nick Nolte és Woody Harrelson hús-vér figurákat játszanak, ezzel magasan kiemelkednek a mezonybol, és produkálnak pár emlékezetes momentumot (mondjuk ezt is lehetett volna borítékolni). Ez a jelenet picit mutat a harcok kegyetlenségébol is, megmutatja a borzalmakat is, a japók megindítóan kétségbesettek a végén, tényleg, mint a kapálózó állatok. Itt látszik, hogy akár egy jó filmet is összehozhattak volna könnyedén: ha nem akartak volna minden áron elrugaszkodni a földtol, és felette fél méterrel lebegni - ezekben a valóságos, rögös, kemény, szikár képsorokban van ero. Sajnos aztán nagyon hamar visszaterelik a filmet az elszállós, belassult, mondanivaló és tartalom nélküli filozofálgatós mederbe.
Nekem nagy csalódás volt, és bár senkit nem akarok visszatartani a megnézésétol, de szerintem ez egy igazán felesleges film.
Ha az emberi tudat mélyére és azon is jóval túlra való borzongató utazásra akarna menni az ember, arra ott az Apokalipszis most.
Aki realisztikus háborús filmet akar látni, mintha ott lenne a srácok között, annak ott van a Ryan közlegény, vagy még inkább Az elit alakulat.
Aki pedig egy kemény, valós, de lélekhez szóló filmet szeretne a háborúról, ami valóban megmutatja a borzalmak valós (és nagyon is emberi) drámáját, az nézze meg az 1930-as Nyugaton a helyzet változatlant.
A fent említett filmek mindegyike zseniális, maradandó, emlékezetes alkotás, amit errol a darabról nem tudok elmondani.
Hasznosnak ítélted a kritikát? (0/0)