Két dolog elöljáróban, mielőtt belecsapok a lecsóba. Először is A Rajtaütés című filmet közvetlenül (értsd ugyan azon az estén) a 2013-as Dredd után láttam. Nem hiszek a véletlenekben, de mindenesetre érdekes volt, hogy olyan filmet néztem meg másodszorra, amiben egy toronyház van, ahova egy rendőr beszorul, nem tud kijönni és küzdenie kell a túlélésért stb. Kérem szépen a két film egy kaptafa. A „gond” az, hogy A Rajtaütés egy 2011-es produkció. Szóval, ha valaki koppintott valakiről...
A másik, hogy ugyan nem rossz film, de az a fenti ajnározás széles vigyort, szolid döbbenetet csalt az ábrázatomra. Tarantino-ra annyiban hasonlít, hogy egy-két filmjéhez hasonlóan fröcsög a vér. Guy Ritchie-hatást, ha megszakadok sem találok, pedig majd az összes filmjét láttam. Ja és hogy miért a Die Hard lett ebből a szempontból az etalon, azt nem tudom.

Ahogy azt már említettem, illetve a szinopszis is írja, egy különleges alakulat olyan helyre akar bemenni, ahová nem igazán kellene. Egy épületnyi gengszterrel akarnak rövid időn belül leszámolni, miközben nem is sejtik, hogy a vesztükbe rohannak. Maga a film egyébként két alapelvre épül. Az egyik a „csak egy maradhat” eset, a másik pedig, hogy az erősebb kutya b*szik. Tehát egy minden irányból, gyakorlatilag hermetikusan lezárt épületben az diktál, aki tudja, hogy nincs rajta fogás. Így hát egy ismeretlen terepen, egy maréknyi rendőr nem sok eséllyel indul a „pole-pozícióért” egy lakótelepnyi, állig felfegyverzett renegát „bennszülött” ellen. A hentesbolt tehát rövid időn belül kinyit, így aki nem bírja a naturalista megoldásokat annak nem ez lesz telitalálat péntek esti film gyanánt.
A sztori nem túl erős, de a nyakamat rá, hogy az alkotóknak nem is ez volt a célja. A szemedet akarják megnyerni, nem a lelkedet. Pontosan emiatt, miután elérik a rendőrök a toronyházat és beszorulnak, onnantól kezdve már csak a túlélésért küzdenek és a történet ott le is fullad.
Sajnos kliséktől sem mentes ez a film, mert hiába nem egy francia p*csahorror, a csapatnyi rendőrök száma az idő előrehaladtával redukálódni kezd, ráadásul elég intenzíven. De legyünk őszinték magunkhoz, tegyük a szívünkre a kezünket és merje valaki azt mondani, hogy ez nem volt várható. A relatív nagy létszámnak az az előnye, hogy annyi fél módon vághatsz fel egy embert, ahány féle képen akarsz. Mert bizony itt nem szaroznak. Fröcsög a vér, ahogy az illik.
Ami viszont kellemes meglepetés volt, hogy hosszú-hosszú évek óta ismét láttam egy olyan filmet, ami prezentálja, hogy nem tudsz annyi pofont adni a másiknak, hogy az elnyúljon, mint a Nagy-Alföld. Tűrés határ szinte nincs is, vagy az már Dragon Ball-i magasságokat verdes. Ebből kifolyólag hosszan elnyújtott és pazar módon kivitelezett harcjeleneteket láthatunk minimális realitás nélkül.

Úgy néz ki Indonézia\Thaiföld lesz a harcművészet új fellegvára. A japán harcművészek és a belőlük avanzsálódott színészek voltak eddig a menők ilyen téren, de úgy érzem ez kezd egy kicsit elcsúszni dél-délnyugati irányba. Akik szeretik az ilyen jellegű filmeket, azoknak talán nem kell bemutatnom Tony Jaa-t, aki az Ong Bak filmekkel lett híres, és amit ott leművel a tag az utánozhatatlan és rajta kívül szerintem senki nem tudja megismételni. A Rajtaütés főszereplője is hasonló kvalitásokkal bír: technika és kirobbanó erő az, ami jellemzi és ettől lesz olyan látványos és helyenként hihetetlen ez a film.

A legnagyobb problémám ezzel a filmmel csupán az, hogy az aktualitása már eléggé kérdéses. Úgy értem nem biztos, hogy hosszútávon nagy lesz az érdeklődés az ilyen filmek iránt. Alapvetően azokkal a filmekkel nincs baj, amik nélkülözik a fizika bizonyos törvényeit, vagy legalábbis részben hanyagolják, de ilyen esetekben, ahol 20 percig rúgnak\vernek egy embert és az utána még relatíve könnyen feláll, az egy idő után megfekszi a az ember gyomrát, az enyémet legalábbis biztos. Szeretem, ha egy film szórakoztat, sőt el is várom tőle, de bizonyos fokú hihetőségre azért igényt tartanék. Egyszer-kétszer elmegy és talán még szórakoztatni is fog, de hosszú távú kapcsolatot már nem tervezek az ilyen mozikkal.

Sum: a rövid idő után érdektelenségbe fulladó történetet elképesztő harcjelenetek váltják fel, amik már az elszállás határait feszegetik. Jó film, de nem szól akkorát, mint azt az ember adott esetben elvárna. Pár sör meg chips mellé elmegy kétszer, de szerintem ez a film ennyire képes. Bár a tény az tény: soha rosszabbat!

10\6,5

Nagyon régóta szemeztem már Az Őrzők Legendája című filmmel, de csak most jutottam el odáig, hogy beszerezzem és megnézzem.
Alapvetően elég nagy elvárásokkal álltam neki, ami szinte csak és kizárólag annak tudható be, hogy Zack Snyder az egyik kedvenc rendezőm. Az ő alkotásai valamiért mindig megtalálnak és megérintenek, legyen szó a 300-ról, a Watchmen – Az Őrzők-ről vagy a sokat vitatott Álomháború-ról. Ezen filmje azonban tőle kicsit szokatlan módon egy animációs mozi, ám ettől függetlenül a rendező legjellemzőbb stílusjegyeit magán hordozza.

A változatosság kedvéért ismételten egy könyves megfilmesítésről kell beszélnünk, hiszen Kathryn Lasky művei alapján készült ez az animációs mozi, amit sajnos még nem tudtam elolvasni, de a listámra így ez is felkerült...
Főhősünk Soren, a kalandra éhes, izgága bagoly, akinek szó szerint rajta van van még a tojáshéj a fenekén. Rengeteg izgalmas történetet hallott már apjától a régi harcokról, csatákról, amolyan kasztok közti háborúkról, ahol a jók (Ga-Húl Őrzői) kemény küzdelmek árán diadalmaskodtak a rosszak (Tiszták) felett. Az ilyen történetek pedig igen nagy hatást tudnak gyakorolni a fiatal, befolyásolható elmére, így nem is csoda, hogy Soren az Őrzőkhöz szeretne csatlakozni. Egy nap, miközben szárnyaikat próbálgatták testvérével, Kludd-al, elrabolják őket. Egy általuk ismeretlen helyre kerülnek és ismeretlen baglyok veszik körül. Hamar rájönnek, hogy szándékaik nem annyira pozitívak, mint ahogy azt elsőre gondolták... A fiatal bagolynak nem is kell kétszer mondani, felkerekedik, hogy megkeresse azokat, akik meg tudják oldani az egyre nagyobb fenyegetést.
A történet nagyon izgalmas és következetes. Animációs film ide vagy oda, pici gyerekekkel azért nem biztos, hogy megnézetném. Nagyobbacska gyerkőcöknek viszont már bátran merem ajánlani, mert őket már lenyűgözheti ez a cselekmény ezzel a körítéssel anélkül, hogy rossz hatással lenne rájuk. Azonban elsősorban az akciót kedvelő, nagyra nőtt gyerekeknek ajánlom Az Őrzők Legendáját, pontosan azért, mert roppant akciódús és adott esetben az erőszakot sem hanyagolja, viszont ezt nem vértől tocsogva tálalják nekünk.

Alapvetően nem vagyok az a nagy „animációs film-zabáló”, de amiről jót hallok, olvasok, vagy nagyon ajánlják, azt lehetőség szerint megnézem. Mivel Snyder-t bírom így egyértelmű volt, hogy lecsekkolom, mit is tud az öreg, „mesefilm” terén.
Az akciójelenetek megkoreografálása egy az egyben a 300-at idézi: fantasztikus szuper-lassítások, néha kicsit nyakatekert mozdulatok. De én pontosan emiatt bírom ezt a rendezőt és a munkáit. A tónusok, a színezés szintén a Leonidász küzdelmét bemutató mozihoz hasonlítható. Helyenként egy nagyon enyhe film-noir-os beütést is kapott, megspékelve az amúgy is lenyűgöző látványt.
A baglyok megkreálása példaértékű! Helyenként már a valósággal vetekszik, ami segít kicsit tompítani azt a tudatot, hogy animációs filmet nézünk, ami persze nem gond, de jómagam eléggé ragaszkodom a valósághoz. Na ezt egy beszélő-baglyos, akciódús, pörgős-küzdős filmnél azért elég nehéz elhitetni.
Ami nagyon nagy pozitívum a film mellett (és vélhetőleg a könyv esetében is igaz), hogy nem kevernek bele semmi humán dolgot. Csak is a nyers és vad természet. Persze eszközhasználat van a baglyoknál is, de ezt nem érzem az emberi dolgok belekutyulásának.
Ahogy azt már említettem akcióból nincs hiány, de a körítés az elég konszolidált. Értsd ez alatt azt, hogy nincsenek röpködő végtagok és nyakból\artériából spriccelő sűrű, piros vér.

Ahogy azt illik ilyen jellegű moziknál, a szereplők hangjait kölcsönző színészek között mindig találni egy-két nagyobb nevet. Ez most sincs másként, az eredeti hangok gazdái között megtalálni Sam Neill-t, Helen Mirren-t, Hugo Weaving-et vagy Geoffrey Rush-t. Ezek értelem szerűen akkor jönnek átm ha valaki az eredeti szinkront nézi, de el kell mondanom, hogy a magyarral sincs semmi baj. Nagyon tetszett és élvezhető volt.

Őszintén szólva már nem is érzeném magam jól, ha egy jó film mellé egy tökéletes kiadványt kapnék. Maga a megjelenése vonzó, de a tartalma elég tré. Az „extra” rész teljes mértékben elhanyagolható. Tartalma egy kb. negyed órás blokk a baglyokról és védelmükről. A dokumentum film jelleg miatt csak is gyerekeknek ajánlom. Ők talán hasznát veszik. Nekem nem tetszett, mert nem erre számítottam. Ezen kívül rádobtak még egy emlékeim szerint 3 perces Bolondos Dallamok részt a Prérifarkas és a Kengyelfutó Gyalogkakukk kalandjaival. Jó pofa, de nem tudom mi köze van Az Őrzők Legendájához? Ez így olyan, mint ha nem is lenne rajta bónusz rész.
A kép tűéles. Szerencsére..., mert csak így tudja átadni azt a fantasztikus vizuális élményt, amit hivatott prezentálni. A hang tökéletes, példaértékű. Rendesen röfögnek a mélyek, kirobbanó élmény nyújt ezáltal.

A lényeg: Zack Snyder kipróbálta magát egy új területen. Nekem nagyon bejött, mert remek harmóniát teremtett az animáció és az akciójeleneteket között. Megtalálta ezzel azt az utat, amivel kicsiket és nagyokat egyaránt meg tud nyerni magának remek szórakozást nyújtva ezáltal mindenkinek. Negatívumként a silány megjelenés mellett csak annyit tudok felhozni, hogy szerintem egy kicsit rövid lett. Pár lehetőség még benne maradt, de ezt csak azért mondom, mert szőrszál hasogató vagyok.
Legyen kötelező mindenkinek!

TÖRTÉNET: 7
LÁTVÁNY: 8
HANG, KÉP: 8
KIADVÁNY: 3

A boksz az a sport, ami valamiért sosem fogott meg, már ami egy meccs közvetítését illeti valamelyik sportcsatornán. Filmen ugyanakkor nagyon szívesen megnézem, talán még keresem is a hasonló alkotásokat.
Az ilyen jellegű mozikkal az a baj, hogy mind egy kaptafa és kezd egy kicsit unalmassá válni maga a stílus. Egy Rocky szinte semmitől sem különbözik A Remény Bajnoka című filmtől és ez utóbbi se sokban tér el A Harcos-tól. De lehetőség szerint megnézem őket, annak a reményében, hogy csak lesz már valami frissítés a kategóriában.

Hogy korszakalkotó lenne David O. Russell filmje, azt nem állítanám. A drámaiság itt ugyan olyan szerepet kapott, mint a többi hasonló témájú mozinál, csak most nem annyira a csóróságra fektették a hangsúlyt.
Két főhősünk Dicky Eklund (Christian Bale) és Micky Ward (Mark Wahlberg) testvérek. Előbbi a 70-es, 80-as években bokszolt, míg utóbbi inkább a 80-as évek végén, 90-es évek elején. A két bratyó között kb. 10 év különbség van, Dicky javára és a film úgy 1992-1994 környékén játszódik. Dicky hajdanán elég nagy nevekkel bokszolt, de mind közül az 1978-as Sugar Ray elleni győzelmére volt a legbüszkébb. Tehetsége és szaktudása vitathatatlan volt akkor és most is, annak ellenére, hogy szinte teljesen elment az esze, köszönhető a kábszereknek. Dicky keményen edzi bátyját, Micky-t, aki vegyes eredményeket hoz az ökölvívó meccsein és várja a nagy lehetőséget a feltörésre. Ebben segíti a családja, a barátok, de az út a csúcsra hosszú és rögös.

A kidolgozottságra nem lehet panasz, már, ami a történetet illeti. Aprólékos munka eredménye lett ez a film, amivel csak tényleg az a baj, hogy 12 egy tucat. Ami különbséget fel tudok fedezni az az, hogy a privát szféra több szerepet kapott a bokszhoz, a felkészüléshez képest. A másik, ami talán egy hangyányit frissít a témán, hogy főhősünk Micky igazán sosem volt a csúcson. Nem volt még neki egy „Apollo Creed-je”, akinek legyőzése után rövid idővel megindul lefele és arról szólna a film, hogy hogyan is érhetne fel újra a csúcsra. Ez tetszett.
A Harcos a humoros oldalát annyira nem mutatja meg. Teremt némi helyzetkomikumot alkalmanként, leginkább Micky és Dicky 6-7, különleges megjelenésű nővére segítségével, de túl nagy poénzápor nem lesz benne, ami persze érthető, mert nem erről szól a fáma.

A karakterek kidolgozottságára sem lehet panasz. Ha a két színész alakítását akarom meghatározni, akkor Bale kiemelkedőbbet nyújtott Wahlberg-nél. Ez szerintem egyébként nem tehetségből fakadó dolog, hanem pusztán a figurák, amit megformálnak, roppant mód eltérőek. A Bale által alakított Dicky jóval színesebb és érdekesebb jellem, mint a Walhberg alakította Micky. Ettől függetlenül persze ők ketten adnak ki egy egészet, és hiába eltérő jellemek, az ellentétek vonzzák egymást. Bale egyébként Oscar-t is kapott a filmben nyújtott alakításáért, megjegyzem teljes joggal.

Igazság szerint kiemelt helye van ennek a filmnek a többi, hasonló alkotás mellett, a baj csak az, hogy nem mutat túl sok újat. Élvezhető és tényleg kellemes kikapcsolódást nyújt a néző számára, de nagyon kiszámítható. Számos példát hozhatnék még fel a filmből, ami teljesen nyilvánvaló volt, de akkor több poént lőnék le annál, mint amit szeretnék.
Többször nézhető kategória, de annyira azért nem nyűgözött le.

10\7

Üdv a nagyok között!
David Cronenberg neve ismerősen csenghet azoknak, akik kedvelik a minőségi, de undergroundabb horror\sci-fi műfajt. A rendező pályafutásának első felében leginkább ilyen filmeket rendezett és A Légy (1986) vagy a Videodrome (1982) alkotásaival be is került a neve a nagyok közé.
Néhány rövidfilmje után (melyből egy fel is került a kiadványra) 1975-ben debütált első nagyjátékfilmjével a Parazitákkal. Ez a film nem csak Cronenberg-et, de Kanadát is feltette a filmes térképre. Egyrészt az Egyesült Államokban hatalmas nagy sikert aratott, másrészt az USA északi szomszédjának ez volt gyakorlatilag az első filmje, ami nem buktával végződött és nemzetközi sikereket is elért. A helyzet pikantériája, hogy a kanadai állam finanszírozta nagyon nagy részét a filmnek, majd miután elkészült és azt a jóképességű politikusok megtekintették, a sz*r is meghűlt bennük és kórusba zengték: „mire adtunk mi pénzt?”. Persze ekkor még nem tudták milyen magasságokig jut ez mozi...

40 éves és nem szűz
A történet röviden annyi, hogy egy luxus lakásokat kínáló komplexumban elszabadul egy parazita, ami nem megöli az áldozatokat, hanem irányítása alá vonja őket, ezáltal furcsán kezdenek viselkedni: agresszívabbak lesznek és roppant mód megnő a szexuális étvágyuk, ami miatt bizarr dolgokat tesznek. Mármint akkori szemmel kicsit bizarr, mert ma már néhány meztelen fenék és egy pár feszes cici nem hatja meg a nagyérdeműt. Akkor erre azt mondták, hogy pornográf. Erről a rendező egyébként részletesen mesél majd a bónusz részen.
Ebben az épületben minden van, amire a gazdagabb delikvensnek szűksége van, így értelem szerűen orvos is van. Ez a doki lesz a film kulcsfigurája, mert neki kell felgöngyölíteni az ügyet és megoldást találni az emberek furcsa viselkedésére.
Igazság szerint az ember, amikor nézi ezt a filmet, nem tudja nem észrevenni azokat a meglehetősen amatőr fogásokat, amiket a produkció „felkínál” nekünk. Helyenként a fejét fogja az ember, olyan megoldásokat láthat, de akkor mindig jusson eszébe a tisztelt publikumnak, hogy ez egy már lassan 40 éves film és ahhoz képest még mindig kimondottan nézhető!

Tudományos? Fantasztikus?
Tulajdonképpen mindegyik ráillik a maga kezdetleges formájában. Valamilyen szintű magyarázatot kapunk arra, hogy miért is vannak ezek az organizmusok. Prezentálja a film, hogy milyen viselkedésbeli deformációk következhetnek be, ha egy idegen test kerül kapcsolatba szervezetünkkel és ez milyen hatással van a környezetre. Na persze ez nem természetfilm, távolról sem! Mindösszesen arról van szó, hogy már akkor is tudtak annyi tudományos alapot adni egy fiktív, adott esetben valószínűtlen történetnek, hogy azt a kedves néző simán benyelje.
A vicces az ilyen „első” filmek estében, hogy a rendezőnek még nincs kialakult stílusa. Persze már kezd valami kialakulni, de leginkább más rendezők hatásai érezhetők a filmen. Le sem tagadhatná, hogy példaképe volt Roger Corman, aki a Grindhouse terén alkotott maradandót és többek között olyan rendezőkre volt nagy hatással, mint Quentin Tarantino vagy Robert Rodriguez. Corman, a Grindhouse és az 50-es, 60-as évek Exploitation-filmjei egyértelműen éreztetik hatásukat Cronenberg moziján. A meztelen női testek, a leplezetlen szexualitás és a viszonylagos nyers megnyilvánulás mind-mind erre utalnak.

Nem minden a látvány
Persze, hogy nem az hiszen ez egy baromi régi film. A számítógépes technológiát még hírből se ismerték a filmkészítők. Hogy ez gond? Ma már az lenne, ha ilyen mozit akarnának készíteni, viszont akkor ez még nem létezett vagy legalábbis gyerekcipőben járt. A lényeg, hogy egy kezdő filmes simán tudott olyan filmet készíteni, mint mondjuk az akkor már befutott rendezők pl. George A. Romero és ez volt az, ami megalapozta Cronenberg-nek a hírnevét. A 70-es, 80-as évekre egyébként jellemző volt, hogy az ilyen lények\paraziták\élősködök adott esetben elég gyomorforgatóra sikeredtek. Az alaktalan, ragacsos, féregmozgással közlekedő lények legalábbis nem éppen a legszebb látványt nyújtják a néző számára. De mivel ezek a filmek a történelem szerves részt képzik, az ember eltekint az ilyen „hibáktól” és nem kukacoskodik, hanem elfogadja, hogy akkor ez volt, erre volt technológia, de ennél nem is nagyon akartak jobbat csinálni.

Na ne színészkedj! Bár néha nem ártana...
Őszintén szólva üvölteni tudtam volna azoktól az amatőr színészi produkcióktól, amit a filmben leprodukáltak. Persze vélhetőleg erre volt keret: kezdő színészeket megvásárolni és velük eljátszatni a szerepeket. Ennek persze az a hátránya lesz, hogy katasztrofális alakítást láthatunk a szereplőktől. Olyan szinten lettek túljátszva a figurák hogy az valami döbbenet. Pedig hát ez a film nem Jack Nicholson-okat és Daniel Day-Lewis-okat igényelt, mégis borzalmasak a látottak, arra gyakorlatilag egy jó szava nem lehet az embernek. Jól színészkedni pedig már akkor és korábban is tudtak, így erre nincs mentség.

A borító és ami mögötte van
Ez ugye egy duplalemezes kiadás, ami tartalmát tekintve pazar. Ugyan werkfilm nincs rajta, de igazi filmeseknek valódi csemegéket nyújt. Kezdeném A Jövő Bűnei című filmmel, amit Cronenberg még 1970-ben készített. Ez egy amolyan dokumentum-film jellegű alkotás, ami számomra teljes mértékben élvezhetetlen volt. Kuriózumként sokat ér és alapvetően nem bánom, hogy láttam, de a jellegéből kifolyólag teljesen élvezhetetlen. A rendező első néhány kisfilmje egyébként mind ilyen volt. A 1969-es Stereo-tól nem sokban különbözik. Ebben az időszakban (ahogy észrevettem) a kanadai filmkészítő olyan témákban utazott, ami az emberi viselkedést mutatja be, különböző külső behatások segítségével. Az ötlet egyébként majd minden esetben jó volt csak hát a kivitelezés agyon csapta az egészet. A véleményem az, hogy túlságosan művészire akarta venni a dolgokat, meg hát pénz sem volt annyi, hogy jobbat csináljon. Bár a költségvetése kb. 20000 dollár volt, ami akkoriban azért nem volt kis lóvé.
A hang úgy rossz, ahogy van. Egyenletlen és tompa. A hangtechnikus a felújításnál azért foglalkozhattak volna vele, már ha egyáltalán volt restaurálás. A kép ahhoz képest kimondottan jó. A színek ugyan elég fakók, de viszonylag éles és nem ront az élvezetből.
Aminek én nagyon örültem és őszintén szólva ebből rendszert is csinálnék, hogy van egy kb. egy órás dokumentum film, amiben a rendező munkáit méltatják híres színészek és maga a rendező is beszél az alkotásairól, emlékeim szerint az eXistenZ-ig bezárólag, ami egy 1999-es film. Egy átfogó antológia számos hasznos és érdekes információval. Ha ez a többi kiadványnál is így lenne az számomra maga lenne a Kánaán.
Emellett még van egy kb. 20 perces interjú David Cronenberg-gel, a Paraziták kapcsán.

Minden jó, ha a vége jó
Nagyon régi film, ami a maga hibáival együtt vált különlegessé. A kanadai rendező első nagy filmje, ami ahhoz képest kimondottan jóra sikeredett. Én aki Cronenberg-nek rajongója vagyok élveztem és tetszett, amit összehozott, de más már nem biztos, hogy ugyan ennyire értékelni fogja. Rajongóknak és a stílus elkötelezett híveinek kötelező! Egyébként nem biztos, hogy tetszeni fog...

TÖRTÉNET: 8
LÁTVÁNY: 7
HANG, KÉP: 5
KIADVÁNY: 9

Jó ideje már, hogy magyar rendező maradandót alkotott volna nemzetközi területen, mert hiába Fliegauf Bence vagy Tarr Béla egy-egy híresebb és igényesebb műve, de ezek valahogy nem azok a popcorn-mozik. Félre értés ne essék nem ledegradálóan nyilatkozom ezekről a rendezőkről, de Antal Nimród hosszú idő óta az első, aki lehetőséget kapott egy amolyan Hollywood-i produkció levezénylésében.
Robert Rodriguez-nek már régóta tervben volt, hogy újratölti a Ragadozó sztorit csak megvárta míg a csillagok kedvezően állnak és bele is csap a sztoriba. Antal Nimród remek választás volt rá, ezt ő is belátta és a választás a Kontroll című film megtekintése után esett a magyar rendezőre. Legalábbis Rodriguez így nyilatkozott még évekkel ezelőtt. Persze írásom minden fajta elfogultságtól mentes, már ami a rendező származását illeti, így igyekszem ugyan olyan objektív lenni mint korábban.

Az, hogy ehhez a klasszikushoz nyúltak hozzá, rengeteg Predator-rajongónak adta meg a reményt, hogy újra filmvásznon láthassák kedvenc vadászukat. Az AVP-k csúfos bukás után ez érthető is, hogy ki voltak éhezve valami rendes folytatásra, mert lássuk be a Halál és a Ragadozó harcából készült két film bőven hagy maga után kivetni valót.
A Predators legfőbb erénye és pozitívuma abban rejlik, hogy sokszor utalnak vissza az eredeti, még Schwarzenegger-el készült verzióra, amiről mindenki tudja, hogy hatalmas sikert aratott. Ez a vén rókákban és az eredetit kedvelőkben nosztalgikus hatást érhet el, ami azért lássuk be, nagyon szívmelengető tud lenni.
Ha nem veszem ide a két AVP-részt, akkor a dzsungel szempontjából kis kitérőnek tekinthető 2. rész (Danny Glover főszereplésével) után ismét visszatérnek a dzsindzsásba. A helyszín már nem a Föld, hanem egy a bolygónktól távol lévő planéta, ami a Ragadozók vadászbolygója. Ez ebben a kontextusban annyit tesz, hogy a mi jó öreg Ragadozóink ide járnak „szombat esténként bulizni” vagy is itt élik ki a vadász ösztöneiket és egy kicsit levezetik a feszkót. Viccet félretéve, aki egy kicsit tisztában van a Predatorok mentalitásával az úgy is tudja már, aki nem, annak elárulom, hogy ez a vadászat, az elejtett vad, a préda felett aratott győzelem büszkeséggel tölti el őket és ez élteti a fajtájukat. Ez amolyan Viking virtus: ezek a lények harcban edződtek és a csatatéren fognak elpusztulni. Ez hajtja őket előre, ez élteti őket.
Visszatérve a bolygóra... Egy marék, zsoldosból, szélsőséges katonai csoportból vagy éppen a jakuzák berkeiből származó katona\gyilkos kerül a bolygóra, akik ugyan egyszerre érkeznek, de nem ismerik és nem is szívlelik egymást, de hát a kényszer nagy úr, csapatba verődnek és menetelnek előre. Egy darabig azután kutatnak, hogy hol vannak, később, hogy mi vagy mik akarják őket szó szerint levadászni.
Ahogy már említettem, sokszor visszaköszön az első része a franchise-nak, ezalatt olyanokat kell érteni, mint a „Nagypapa” (Blain féltve őrzött Gatling-je) roppant gyors feltűnése, már szinte rögtön a film elején. Ezzel kapcsolatosan szeretnék megjegyezni egy apró bakit, mert a töltények használat közben nem kerülnek bele fegyverbe. Lehet látni, hogy forog a puska eleje, de egy darab töltényt nem táraz be. Megmosolyogtató volt. Aztán ott van még a klasszikus dobos\kongás effekt, ami minden egyes alkalommal megszólalt amikor megpillantották a Predator-t. Ez úgyszintén feltűnik\elhangzik a 2010-es folytatásban, illetve még egyre kitérnék bár az már csak a végefőcimdalra vonatkozik. Ez dal kérem szépen az 1987-es verzióban is felcsendült, méghozzá a helikopterben akkor, amikor Dutch és csapata utaznak Guatemalára. A lényeg, hogy nem felejtettek el az alkotók kedveskedni a fanoknak.
Betekintést nyerhetünk a Ragadozók hierarchiájába és több típusukat is megismerhetjük, úgy, mint az alap (már korábbról is ismert) Predator-t, a Tracker vagy a Berserker Predator-t és egy apróbb utalást is kapunk ezeknek az egymáshoz képest elfoglalt pozíciójukra.
Mert bizony ez a film nem csak arról szól, hogy vadásznak a vadászok a vadra, hanem egy kicsit teljesebb képet is kapunk ezekről a lényekről, ami így jelentősen felértékeli a filmet és a Ragadozók-univerzumban is komoly szerepet vállalhat.

A látvány, a helyszín és a Ragadozók ruhái zseniálisak lettek. A helyszínt úgy sikerül kiválasztani, hogy az tényleg alkalmas a vadászatra vagy, ha úgy tetszik a tréningre. Túl sok vizuális effektet nem látunk, mert a dzsungel, a nyers erő és a nagy fegyverek dominálnak, de az égbolt a három holddal nagyon állat lett. Tehát nem egy C.G.I. ömlengésre kell számítani, hanem igazi vadászatra, igazi hajszára. A jelmezek, amiket a Predatorok kaptak kifejezik az erejüket, a technikai tudásukat, súlyukat, nagyságukat, kondíciójukat, egyszóval mindent. Lenyűgöző volt a megjelenésük és az őket életre hívó kaszkadőrökkel is maximálisan meg voltam elégedve.
Az emberi oldalról kapunk pár nagyobb nevet. Adrien Brody odébb tolta a zongorát, felszedett 25 kilót izomban, kezébe kapott egy bazi nagy puskát és a humán csapat vezetőjeként nekiment az idegeneknek. Érdekes és vicces volt Brodyt ilyen filmben látni, jómagam nem ezt szoktam meg tőle. Danny Trejo feltűnése egy Rodriguez-filmben szerintem nem meglepő. Az ő karakterisztikája pontosan illik ehhez a mozihoz és az általa alakított figurához. Laurence Fishburne egy kisebb, ám annál fontosabb szerepben tűnik fel ismét a vásznon, első megtekintésnél nem kis meglepetésemre.

Ami a megjelenést illeti a kép és a hang nagyon rendben van. A DVD borítója kifejező, ám a bónusz rész nevetséges. Tudom, hogy sok verzióban megjelent, csak éppen abban nem, ami nekem kellett volna: két lemez, sok-sok extra, talán még egy dombornyomott pléhkasztni. Na ez az amit nem kaptunk. Kár érte.

Büszkék lehetünk arra, hogy a Ragadozók-sorozat harmadik részét egy magyar rendező dirigálta. Büszkék lehetünk arra is, hogy méltó és nagyon igényes folytatást hozott össze a teljesség igénye nélkül. Kötelező darab, amit szinte mindenkinek bátran ajánlok. Remélem a folytatást is ő csinálja, amiről ugyan most hallgatnak, de sokan készpénznek veszik, hogy el fog készülni. Én nagyon várom már!

TÖRTÉNET: 8
LÁTVÁNY: 8
HANG, KÉP: 7
KIADVÁNY: 5

+ 10 pont annak, hogy gondoltak a fanokra, kicsit nosztalgiázhattam és tovább bővítették a Ragadozók világát!

Ha az alapján akarok megítélni egy rendezőt, hogy „x” filmjéből mennyi tetszett, akkor azt kell mondanom, hogy Luc Besson bőven benne van a TOP 5-ben. Nem is mint rendező, hanem mint forgatókönyvíró képes maradandó alkotni. Elrabolva-filmek, Párizsból Szeretettel, Leon A Profi, Ötödik Elem és még sorolhatnám. Fantasztikus és izgalmas történeteket tud kreálni és ide tartozik ez a 2010-ben elkészült filmje az Adéle És A Múmiák Rejtélye is, ami egy nagyon jó történet, ám mikor oda került a sor, hogy forgatás, vagy is amikor nekiállt rendezi, akkor sikerült nyakát szegni az egész produkciónak.

Virágkorát élik napjainkban a képregény-filmek és ez alól Adéle Blanc-Sec története sem kivétel. Az eredeti történet Jacques Tardi szellemi terméke, ő volt ezen képregények megalkotója. Ez egy több részes sorozat, maga a film 2 külön álló darab elegyítése, aminek a címei sajnos nem maradtak meg, de a lemez extráin erről említést tesznek.
Adéle Blanc-Sec egy magának való, kekec riporternő, aki sóvárogva vágyik a kaland és a veszély után. Húga, aki egy szerencsétlen baleset következményeképpen éber álomba zuhant, magatehetetlenül fekszik otthon. Adéle elhatározta, hogy kerül, amibe kerül, de megtalálja a gyógymódot, jelen esetben egy 5000 éve halott egyiptomi orvost, akit egy híres tudós fog életre kelteni, mert ugye itt ilyenek is vannak...
A film legnagyobb része Franciaországban játszódik nem kis csalódásmora. Épp csak annyi időt töltenek Egyiptomba, amíg megkeresik és átcibálják azt a szerencsétlen hullát az anyakontinensre. Mivel jómagam nagyon szeretem a sivatagos környezetben játszódó mozikat az, hogy csak ennyi időt töltenek a piramisok hazájában rosszul esett. De mivel ilyen a történet, kénytelen vagyok elfogadni.
Ahogy az említettem van egy tehetséges professzor vagy médium vagy nem is tudom minek nevezzem, aki képes halottakat feltámasztani. Ezt egyébként meg is tette korábban, így életre keltett egy 150 millió éve halottként tevékenykedő Pterodactylus-t, aki meglehetősen rakoncátlan és folyamatosan rátámad emberekre, állatokra, gyakorlatilag mindenre, ami mozog. Nos ez az úr fog majd segíteni Adéle-nek a doki feltámasztásában, de hát amíg ide eljutnak lesz minden: árulás, szerelem, ármány, harc stb.
Viszont az a baj, hogy ez csak -viccesen mondva- papíron hangzik jól, mert egyébként roppant unalmas és bugyuta lett. Nagyon egyenletlen a cselekménye. Néhol izgalmas, néhol viszont olyan szintű unalomba fullad, hogy újra kell éleszteni, mert annyira érdektelenné válik, hogy a keringésem is leáll. De ez csak a jéghegy csúcsa, mert egy olyan filmnél, ahol a látvány is fontos szerepet kap, ott bőven lehet kompenzálni a gyenge történetet. Lehetne...

Ha valaki megkérdezi tőlem, hogy mi jut eszembe Luc Besson-ról, akkor gondolkodás nélkül rávágom, hogy az Ötödik Elem és a fantasztikus vizuális effektjei. És ha egy olyan filmet készít, mint az Adéle És A Múmiák Rejtélye, akkor el is várom a profi megvalósítást. Ehelyett viszont mint kapok? Egy olyan gyatra őshüllőt, amit 20 éve nem csinálnak (Jurassic Park kivétel és az is marad az idők végezetéig, azt soha semmi nem múlja felül). Töredezett mozgás, kidolgozatlanság, amatőr megoldások jellemzik a C.G.I. részleget. Ami azért fura, mert a díszletek viszont párjukat ritkítják. A kort hűen tükrözik, meg van bennük minden, a főhős egyéniségétől kezdve a romantikus túlzásig.
De ez a rég kihalt őshüllő meg a múmiák annyira botrányosak lettek, hogy az valami döbbenet.
A hangulata egyébként alapvetően tetszett. Először is szeretem a kosztümös filmeket másodszor a film képe kapott egy enyhe film-noir-os hatást, amitől olyan, mint ha egy régi filmet néznék, felturbózva.

A színészi játék igazából nem számottevő, leszámítva az Adéle-t alakító Louise Bourgoin-t, aki magával ragadó volt. Olyan szinten ráérzett, hogy az valami fenomenális. Mindamellett pedig ez volt az első jelentősebb szerepe. Hiába, őstehetség!

A megjelenésre viszont nem lehet panaszom. Szép, igényesen megtervezett borító, kiváló kép és hangminőség. Az extrák rész egész hasznos, sok plusz információval ellát minket, bár lehetne még ennél is jobb, de nem vagyok telhetetlen. Ez a kb. egy órányi plusz rész sokat dob az összképen. Manapság ezt is meg kell becsülni.

Hiába a jó alap gondolat, a jó forgatókönyvíró, rendező, színész, ha az egész szart sem ér. Szétcsapja a gyatra kivitelezés és kiegyensúlyozatlansága. Nekem nem tetszett, maximum egy megnézésre azt felejtsd is el.

TÖRTÉNET: 6
LÁTVÁNY: 5
HANG, KÉP: 7
KIADVÁNY: 7

Érdekes kérdéseket vet fel, ha egy alapvetően működő történetet (vagy franchise-t, ha úgy tetszik) újra gondolnak. A legelső és egyben legegyszerűbb ilyen kérdés a „miért?”. Sikeres volt a trilógia, hiszen több, mint 2,5 milliárd dollár bevételt csikart ki a nézőkből világszerte és lássuk be a pénz beszél, így ha a kritikusok pozitív véleményét és megítélését nem is nyerte el, ez a kutyát nem érdekli, mert bankot robbantott a széria.
Ettől függetlenül a Warner Bros. úgy gondolta, hogy érdemes lenne újra kezdeni az egész sztorit, aztán lesz, ami lesz.

Egy biztos: sok minden megváltozott Tobey Maguire első feltűnése óta a szerepben, amikor is 2002-ben először bújt Pókember bőrébe. Azt viszont kizártnak tartom, hogy a nézők ízlése 10 év alatt olyan radikális, olyan szélsőséges módon megváltozott volna, hogy azt ily módon s formában kelljen kiszolgálni, mint ahogy azt a 2012-es változattal tették. Maguire-t és ezzel együtt mindenkit lecseréltek az első verzióból, így a főszerepet Andrew Garfield kapta meg, akivel nekem személy szerint nincs problémám, de spídermánként egy röhej.
Túl sok hasonlóságot persze ne keressünk a jelentősebb és egyben kihagyhatatlan tényezőket leszámítva, de A Csodálatos Pókember valóban egy történet teljes és valahol alapos újragondolása csak rossz irányba mentek el.
A rendező Marc Webb, aki az 500 Nap Nyár című mozit is jegyzi alapvetően koncertvideó készítőként és dirigátorként került be a köztudatba majd ezek után úgy gondolta, érdemes nagyobb fába vágni a fejszét... Csak a fa túl vastag volt, a fejsze meg túl kicsi. De hát, ha valaki isteni tehetség, akkor lényegtelen mit csinált korábban, az a lényeg hogy amin pillanatnyilag dolgozik jó legyen.
Nem igazán értem, hogy a stúdiónak mi volt a célja ezzel a remake-kel, mivel akkora viccet csináltak a szuperhősből, hogy az tényleg nevetséges. A történetet nagyon nem boncolgatom, inkább a szemléltetés céljából kiragadnék egy-egy jelentősebb vagy inkább meghökkentőbb pillanatot. Kezdeném azzal, hogy Andrew Garfield a legkevésbé sem „Pókemberes”. Persze annak idején Tobey Maguire is kapta az ívet rendesen, de őt könnyebben elfogadtam, mint ezt az új „szobacicát”. Először is a gyerek kb. 50 kiló, aki szerintem csak azért tud olyan könnyedén repülni a toronyházak között, mert a szél, amúgy is viszi magával. Pókembernek, mint a Marvel képregények egyik legmeghatározóbb alakjának, legyen kiállása, tartása és igen is legyen kőkemény! Ez a Garfield egy nyüzüge anyámasszonykatonája. Ugye normál esetben a Pókember oszlopos tagja a Bosszúállóknak. Nos tételezzük fel azt, hogy egy ilyen kaliberű és kiállású tag, mint az Andrew Garfield által játszott Pókember odaáll Thor, Tony Stark vagy Hulk elé és kéri őket, hogy hadd csatlakozzon a szövetséghez. Tudjátok mi lenne? A Bosszúállók sikítva röhögnének rajta és szemrebbenés nélkül belehajítanák a Napba. Ez az újragondolás elveszítette a kraftját, az egyéniségét és valóban egy jelmezes bohócot csináltak belőle, aki megállás nélkül a nyomorult telefonját cseszteti. Bár, ha jobban belegondolok nem is ez fájt a legjobban, hanem az, amikor beöltözve, hátizsákkal a hátán flangál. Na azt már az én gyomrom sem veszi be.

Dramaturgiailag egyébként rendben van a film. A történet következetes és szépen felépített. A hétköznapi srácból szuperhőssé avanzsálódást egész jól kivitelezték, hanyagolták az egymondatos poénokat és rendes, normális, igényes humort használtak. A lényeg, hogy szórakoztató is lehetne, ha a fentebb említett problémák nem lennének.
A számítógépes megoldásokra persze nem lehet panasz: pókember mozgása és akciójelenetei magával ragadóak, a harcok és bunyók szépen kivitelezettek. A főellenség mondjuk számomra egy kicsit „gyerekes” lett. Úgy értem ez a két lábon járó óriásgyík ma már annyira nem poén, mint mondjuk 15-20 évvel ezelőtt volt. Ugyanakkor, pontosan olyan gyerekes, mint maga a Pókember. Mintha nem is a képregény rajongóinak készült volna, hanem óvodásoknak és kisiskolásoknak. Csak egy hajszál választja el a szánalmastól, de lenyelem valahogy.
A ruhájáról viszont nem tudok rosszat mondani, sőt az nagyon is vagány lett. Ez a piros-kék pikkelyes hatást kiváltó cucc nagyon menő. Mondjuk kicsit olyan, mint egy színes, óriás, két-lábon járó kosárlabda, de annyira nem vészes, hisz mondom, nekem tetszett.
A színészi játékról sem tudok sok jót mondani. Martin Sheen, mint Ben Bácsi szimpatikus volt, de a többieket leszámítva nem voltam elragadtatva tőlük és itt első sorban a két főszereplőre gondolok (Garfield mellett Emma Stone-ra), bár ha azt veszem Pókember pont olyan éretlen, mint az őt alakító színész.

Maga a kiadvány a közepes kategóriát képviseli. A kép és a hang nagyon jó, de a bónusz rész erősen foghíjas. Pedig aztán, akárhogy is nézem egy dupla lemezes megoldás dukálna még úgy is, hogy olyan a film amilyen.

Röviden: A főhős elbakatelizálása miatt úgy rossz, ahogy van. Lealacsonyították és nevetségessé tették a karaktert, rajongók millióinak okozva ezzel nem kis csalódást. Hiába jók a látványelemek, hiába igényes a körítés, ha a lényeg, a történet és maga a főhős egy vicc. Jövőre jön a második rész, amit valószínűleg megnézek, de a legkevésbé sem várom.
Csak is nagyon nagy rajongóknak!

TÖRTÉNET: 6
LÁTVÁNY: 3 (hiába a jó megoldások, a karakter jellege mindent tönkre vág)
HANG, KÉP: 8
KIADVÁNY: 5

Tudom, hogy nem volt mindig felhőtlen a kapcsolatom Vin Diesel-lel és jó néhány filmjével, de a Védd Magad! című mozija eddig a pillanatig számomra a legjobbja, melyben főszerepet játszott. Megvett, de kilóra már rögtön a legelején, mert ez egy olyan mozi, amit mindenkinek látni kell.

Igaz, ami igaz
Egy igaz történet alapján készült alkotáshoz lehet annak szerencséje, aki veszi a fáradtságot és leül a képernyő elé. A Védd Magad! remek elegye a drámának, a maffiával foglalkozó filmeknek, a nagy jelentőséggel bíró karaktereknek és a zseniális színészi alakításnak.
A történet a következő: Jackie DiNorscio (Vin Diesel), aki a Lucchese-gengsztercsalád egy elismertebb tagja, többször ült már börtönben kisebb-nagyobb ügyei miatt, de a mostani az beírta magát az amerikai történelembe. Jackie-t és kb. 20 másik tagot bíróság elé állítanak, ahol ha jól emlékszem úgy 80-90 pontban emeltek ellenük vádat többek között vesztegetés, drogkereskedelem, súlyos testi sértés és bűnszövetkezetben való részvétel miatt. A per azért lett világhírű, mert a rengeteg vádlott, a számtalan tanú és bizonyíték miatt 20 hónapig tartott az eljárás 1987 és 1988 között és a Guinness-rekordok könyvébe is bekerült.
A film 95%-a a tárgyalótelemben játszódik, ezzel jó, ha mindenki tisztában van, így hát az egész Védd Magad! erről az egy (ám roppant hosszú) perről szól, amit egyébként az esküdtek és a résztvevők beszámolói alapján készített el a méltán híres, ám 2011-ben elhunyt Sidney Lumet (12 dühös ember).

A Tárgyalóteremben
Ahhoz képest, hogy milyen komoly büntetésre számíthatnak a résztvevők, vagyis a vádlottak, a hangulat a tárgyalóteremben majdnem végig oldott. Ebben hatalmas szerepe van Jackie-nek, az ő hihetetlenül egyszerű, ám nagyon is kifejező stílusának. Amit még elfelejtettem mondani, hogy főhősünk Mr. DiNorscio saját magát képvisel a teremben, tehát nem kérte ügyvéd segítségét. Ennek vannak előnyei és hátrányai. Hátránya, hogy egy jól képzett ügyvéd, aki ráadásul az államot képviseli, hipp-hopp sarokba tudja szorítani és még azt is kikényszeríti belőle, amit meg sem tett. Előnye, hogy olcsó és adott esetben imponáló lehet az esküdtek előtt. Mert ugye az amerikai jogrendszer szerves részét, a gyakorlatilag az „utcáról behívott” döntőbírák, vagy is esküdtek képzik. Így hát lehetsz bármennyire ártatlan vagy sáros, ha az esküdtszéknek más a véleménye, neked lehet, hogy meszeltek. ...És ezek a dolgok folyamatosan ott lebegnek a vádlottak előtt.
DiNorscio stílusa idegen a bírósági perek világában: szókimondó, nyers, egyszerű és roppant trágár. Ez természetesen a bírósági házirendnek cseppet sem felel meg, így hát érhető, hogy a filmben számolni se lehet, hányszor utasítják rendre főhősünket és talán még egy komolyabb pénzbírság is kilátásba helyeződhet. Ez a stílus, amit Jackie tol, nem csak a bírónak, de a többi vádlottnak sem tetszik, mert úgy érzik, ő egyedül tönkretesz mindent. Őszintén szólva maximálisan meg tudtam érteni az aggodalmukat. Hasonló esetben szerintem én sem örülnék egy ilyen figurának ilyen stílussal és megnyilvánulásokkal.

A Szavak Hatalma
Egy olyan filmben ahol szinte csak egy helyszín van, mivel is lehet megfogni a nézőt? Két dologgal: a szerepüket jól eljátszó színészekkel és nagyon jó párbeszédekkel. Nos mind a kettőből bőségesen kapunk, úgy hogy egy szavunk nem lehet. Élvezettel hallgattam a párbeszédeket, a vitákat, úgy záporoztak a jobbnál jobb beszólások és érvek, hogy az ember szája tátva marad és csak azt szeretné, ha sosem lenne vége a mozinak. Gengszterek ide vagy oda, elég hamar megtalálja a néző velük a közös hangot és kialakul egy nagyon érdekes szimpátia a bűnözők iránt, ami számomra egy kicsit ambivalens. De hát ez érthető. Mindenki tudja, hogy azok a gengszterek okkal vannak ott és amivel vádolják őket azt szinte kivétel nélkül meg is tették. Ezzel nagyon nem is fogalakozik a film. Mármint azzal, hogy a néző irányába bebizonyítsa akár ezt, akár az ellenkezőjét. Bűnözők és kész és erről én nem tudtam megfeledkezni.

A 20 nem igazán dühös ember
Egytől egyig olyan színészeket sikerült kiválasztani akár a vádlottak, akár a más szerepre, akik jól mutattak karakterük bőrében. Vin Diesel a hozzá képest dús fekete gyapjúval a fején, a pocakkal és a csámpás járásával szokatlan látvány, de nem ez volt a legfurább tőle, hanem az a parádés és fenomenális alakítás, ami egyszerűen arcul csap minket. Úgy játszotta el Jackie D. szerepét, mint ha az nem is egy szerep, hanem a saját élete, a saját lénye lenne. Még most sem fogom fel, hogy mekkorát villantott és azt sem, hogy miért kellett ennyire elk*rvulni és szutyokabbnál szutyokabb filmekben szerepelni. Vélhetőleg nem csak az én megítélésem változna, de úgy általában véve sokak véleménye is, miszerint ő nagyon jó karakterszínész is lehetne. Illetve hát a Védd Magad! után bátran ki merem jelenti, hogy ő már az. Biztos nem akar hamar kiégni ezért nem vállal több ilyen és ehhez hasonló filmet.

Szóljon a Jazz!
Az utóbbi időben ritkán kell említést tennem egy film zenéjéről, no nem azért mert lusta vagyok kitérni rá, hanem mert nem érdemel említést. Ennél a filmnél nem mehetek el szó nélkül a legjobb, amolyan „Finest Sel_ection” jazz-nótáknál. Pontosan azt a hangulatot közvetíti, amit a film jellege megkövetel. Jó pár ismert előadó, ismert száma felcsendül, ami nagyon jó érzéssel töltött el és még tökéletesebbé csiszolta ezt az amúgy is kiemelkedő mozit.

A Sötét Oldal
A kiadvány ugyanakkor egy nulla. Nem is a képről vagy a hangról van szó, hiszen annak nincs jelentősége egy ilyen kaliberű filmnél, de ami az extrák részét illeti az gyalázat. Semmi, értsd nulla extra, ami ennél a filmnél roppant gáz. Hol vannak a kisfilmek a színészek felkészüléséről, a háttérsztorik, a forgatási képsorok és az igaz történt alapjául szolgáló eredeti történetek? Hol vannak? Sehol! Pedig szerintem ezeket vagy hasonlóakat kellett volna felpakolni, de sajnos nem kapunk semmit.

Végeredményben,
nem is tudom, hogy mikor szórakoztam ilyen jól egy filmen, pedig nagyon sok kategóriában, nagyon sok alkotást láttam, de az a két óra, amit erre a filmre szántam, szerintem hetekkel meghosszabbította az életemet. Remek történet, rendező és színészek. Ezt kihagyni nagy hiba! Ha valamit, akkor a Védd Magad!-at csakis ajánlani tudom.

10\9

„...súlyos témákat feszegető film...” írja jópofán a bevezető. Nos az én megítélésem szerint minden olyan téma súlyosnak számít, ami a normál emberi magatartás számára morális és erkölcsi dilemmákat rejteget. Ebből kifolyólag minden olyan kiadvány hátuljára fel lehet ezt írni, ahol mondjuk a férj megcsalja a feleségét (vagy fordítva), esetleg megölnek egy embert és még sorolhatnám. Innentől kezdve nem kell ennek a mozinak nagyobb jelentőséget tulajdonítani, mint akármelyik másik hasonló témákat boncolgató filmnek.

Dave Brown (Woody Harrelson) háborús veterán, aki Los Angeles, Rampart körzetében tevékenykedik rendőrként. Öntörvényűen szolgálja az igazságot, amolyan „szemet szemért” alapon, amit persze a vezetés és a büntetés végrehajtás nem néz túl jó szemmel. Ehhez még hozzájönnek a túlkapások és Brown bonyolult, komplexusokkal teli jelleme, ami háborús veteránok esetében nem ritka. Hányszor hallunk\hallottunk olyan híreket, miszerint katonák a II. V.H. vagy Vietnám után teljesen bekattantak, mert nem tudtak visszazökkenni a mindennapokba és időnként nem tudták feldolgozni a háborúban tapasztaltakat. Ebből kifolyólag a Harrelson által alakított karaktert teljesen valósnak és hihetőnek lehet tekinteni, azt leszámítva, hogy a Rampart-ban úgy sikerült beállítani, mint egy flegma, bunkó, agyatlan barmot, ami részemről kb. a 10. perctől kezdve kinyírta az egész mozit.
Maga a film egy rendőr problémás életét helyezi középpontba, ami számára irritáló és elviselhetetlen. Számomra legalábbis ez jött le. Az ilyen jellegű film mondjuk nem teljesen idegen Woody Harrelson-tól... A társadalmi normáktól távol álló, a saját feje után menő „magányos hős” karaktert a Defendor – A Véderő című moziban parádésan hozta. A Rampart ennek a nyomába sem ér és sajnos a színészi játék sem.
Mindamellett, hogy egy valós problémát boncolgat – hisz a korrupció a mindennapjaink részéve vált – a megvalósítás és a kivitelezés nem kevés kívánnivalót hagy maga után. Drámai hangulatot próbáltak teremteni, de időnként inkább hajaz egy szappanoperára, mint egy komoly mondanivalóval rendelkező, szemléltető filmre.

Ha már a pontatlan leírást említettem, akkor nem mehetek el szó nélkül a pofátlanul félrevezető borító mellett sem. Minden probléma nélkül felrakták a filmben feltűnő nagy neveket, azt sugallva, hogy jelentős szerepben köszönnek vissza a képernyőről és élvezhetjük pazar alakításukat. Erről csak annyit, hogy Steve Buscemi olyan keveset volt képernyőn, hogy el kellett gondolkoznom egyáltalán őt láttam-e az adott jelentben. Vigyázni kell, mert ha véletlenül belepislogsz lemaradhatsz a jelentéről. Sigourney Weaver már egy fokkal jobb és többet lehet látni, de neki is csak néhány jelent jutott.
Woody Harrelson-t azért szeretem, mert a legócskább filmből is egy többször nézhető, élvezetes mozit tud varázsolni. Vélhetőleg ezért is nyerte el oly sokszor a nézők és kritikusok elismerését, mert ő egy igazi, vérbeli színész. Az esetleges gyengeségeket játékával, karakterének zseniális megformálásával kompenzálja, de Rampart-nál, akkor a baj, hogy már ő sem segíthetett. Sőt, már-már pocsék alakítást prezentált, ami miatt tényleg egy igazi unalom volt ez a mozi. Klasszikus esete ez a szarnak és annak a bizonyos várnak.

Maximálisan elhanyagolható ez a mozi, ami a filmek alapvető feladata felett siklik el, ami nem más, mint a szórakoztatás. Ezen túlmenően egyébként a komoly téma dráma bemutatása sem sikerült, de az élet sajnos nagyon kemény, nem sikerülhet mindig minden.

10\3,5

Teljes egészében kivagyok éhezve már egy rendes, igazi, vérbeli háborús mozira és nyálcsorgatva bújom a filmes adatbázisokat, hogy mikor jön ki valami említésre méltó? A Company Of Heroes – Hősök Szakaszában volt az én nagy reményem, hogy most feltöltődöm élményekkel és kibírom a következőig, de sajnos a csalódás mélységesen nagy volt és úgy érzem ezek az alkotások nem juttatják előbbre a filmipart sem.

Maga név, hogy Company Of Heroes sokaknak ismerős lehet, ez egy több részt is megélt RTS-játék volt, meg hát még az is mind a mai napig. Leszögezném ezzel speciel nem játszottam, de egy ideje már tervben, ami viszont a lényeg, hogy nincs viszonyítási alapom. Tehát nem tudom, hogy a film a PC-játékhoz képest jobb vagy rosszabb, így én csak is mint film boncolgatom.
Azt már tudjuk egy ideje, hogy számítógépes játékhoz nyúlni ingoványos talajnak számít és csak keveseknek, de tényleg keveseknek adatik meg, hogy munkájukat siker koronázza és a kritikusok valamint természetesen a nézők is csak elismerően nyilatkozzanak. Ahogy itt-ott olvasgattam, mindennek elhordták a Hősök Szakaszát, amivel teljesen egyet tudok érteni. Tele van olyan momentumokkal, mozzanatokkal, amik NEM történtek meg a II. Világháborúban. Ardennek-i ütközet valóban volt, de ez a Hitler-fél szuperfegyver azért elég meredek. Nyilván kísérleteztek ezzel-azzal, de amit a film prezentálni próbál azt romantikus túlzásnak tartom. Persze rá lehet mondani, hogy „de hát ilyen volt a játék is” akkor azt mondom „rendben”, de egyébként meg egy hamis képet fest a háború ezen pontjáról. Annyira vékonyra sikeredett az a vonal, amely elválasztja a valóságot a fikciótól, hogy könnyen hiheti azt az ember, hogy ezek a dolgok igen is megtörténtek, aztán ezek tényként lesznek tovább adva és már terjed is a hülyeség. Teszem azt, ha a Return To Castle Of Wolfenstein játékból lenne film, ott olyan markáns különbségek lennének, hogy azt nem kezelné tényként senki. De ez itt most nem számít.
Sokan foglalkoznak a II. V.H. történéseivel és bizony ezeket az embereket nem lehet átvágni és ilyen filmmel megszerezni sem. Böngészés közben, amikor kiegészítő információkat gyűjtöttem a Company Of Heroes-ról, rengeteg olyan ember írásába belefutottam, akik kő keményen rávilágítottak nem csak a film gyengeségeire, de technikai bakikra is, amikről kiderült, hogy nem apró hibácska, hanem ordító baromságok. Ezek közül egyet szeretnék kiemelni, ami nem más, mint a német sereg begurulása egy T34 tankkal, amit a szovjetek használtak. Innentől kezdve erősen megkérdőjeleződik az alkotók legcsekélyebb hozzáértése is! A lényeg, hogy a németek Tigris tankkal operáltam nem pedig a T34-sel.
A történet jellege egyébként abszolút PC-játékot idéző: egy csapat katonának váratlan feladata akadt, miszerint információkat kell eljuttatni „A” pontból „B” pontba. Közben persze náci katonák garmadája várja őket mindenütt, meg az angolok is becsatlakoznak a buliba. Tehát nem lett volna ez egy rossz mozi, a sikító baromságok azonban teljesen hazavágták.

Ami a látványt illeti, az mondjuk teljesen tűrhető lett. A vér egy kicsit ugyan elég sokra és a megjelenítése eléggé hatásvadászra sikerült, ami nekem mondjuk tetszett. Szeretem, ha ezt a részét túlzásba viszik, persze ésszerű kereteken belül. A hangulata a jelenteknek is egész jó volt, számos helyszínt, a környezetet és a körülményeket a lehetőségekhez mérten tudtam átérezni és a zenével sem volt különösebben bajom.
Ezek alapján azt merem mondani, hogy szép köntösben rothadó hulla, mert ugyan jó a körítés, de a történelmietlenség és az eget verő baromságok agyoncsapják az egész filmet.
A színészekkel el voltam, bár főszereplőnek írni Neal Mcdonough-t erősnek érzem. Szeretem ezt a színészt, de 2 jelenete van talán összesen, és ehhez képest a borítóra is szemrebbenés nélkül feltették. Most már nincs jelentősége, de ezeket a marketingmegoldásokat sosem fogom megérteni.

Röviden: a Company Of Heroes – Hősök Szakasza egy gyenge közepesnek elmegy. Hitelesség nuku és tele van oltári nagy hibákkal. Alkalmanként izgalmas és egész látványos, de semmit nem ér. Egyszer kell megnézni, hogy tudd miről is beszélek.

10\3

Egy nagyon nagy kedvencem jelent most meg DVD-n, amit ugyan csak nem olyan régen láttam, de engem azonnal megfogott, a jellegével, a jópofa történetével és számos konzolos poénnal.

Kisiskolás koromban mennyire vártuk már a haverokkal a hétvégét, amikor is elő lehetett húzni a nintendo-t két joystick-kel és reggel 8-tól míg be nem vörösödött a szemünk nyomtuk. Pedig aztán milyen egyszerűek voltak ezek a játékok a maiakhoz képest.
A Rontó Ralph egy nagyon erős nosztalgikus hatást kiváltó film, ami a régi klasszikusokat és az új mega-játékokat egyaránt ötvözi. Maga a film egy játékteremben játszódik, ahova a csemeték jönnek suli után és szórják tele a gépeket az 50 centesekkel. Mindeközben nem is sejtik, hogy azok a játékgépek, amiken játszanak milyen fontos titkokat rejtegetnek, hisz mindegyik gép hősei igen is „élnek”, amikor pedig egy gyerek játszik velük, nekik akkor van meló. Ám náluk meló után is van élet, amikor is a különböző szerkezetekből összejönnek a figurák egyet mulatni, szórakozni, vagy van akinek terápiára kell járni.
Így lehet az, hogy a Pac-Man szellemei, a Super Mario főgonosza, King Koopa, Sonic és még sorolhatnám, mind-mind szerepet kaptak ebben a filmben. Képzelem micsoda jogdíjakat kellett a stúdiónak kiperkálni, hogy ezek a méltán híres figurák bekerülhessenek ebbe a zseniális moziba. Mind amellett ezen karakterek szerepeltetését nem vitték túlzásba, amit én speciel nagyon sajnálok. Van jeleneteik, de gondolom mivel nagyon drága lett volna, ha többet vannak képernyőn, emiatt ennyi fért csak bele. De persze nem baj, mert ez így is nagyon kellemes pillanatokat szerezett nekem.
A már említett világ mellett, ugye van nekünk egy főhősünk is, Rontó Ralph. Az ő feladat egy többemeletes ház elpusztítása, amit persze jó barátja, Felix mindig megjavít. ...És mivel a játékokban mindig a jó győz, értelem szerűen Ralph sosem fogja tudni teljesen lerombolni. Emiatt egy idő után depressziós lesz és mikor megtudja, hogy a jó karakterek egy aranyból készült érmét kapnak, elhatározza, hogy ő is hős lesz. Ez persze felborítja az egyensúlyt és kész a baj. Ralph-nak számtalan kalandban lesz része, ahol új figurákat is megismer, akik közül nem mindenkivel szimpatizál.

A világ megalkotása az alkotók maximális türelmét és hozzáértését sugallja. A különböző karakterekhez tartozó világok tökéletesek lettek, a hangulatokat mindenhol eltalálták, hiba nincs benne. Sőt tovább megyek, mert ahogy említettem nem csak a régieknek, de az új játékok előtt is tisztelegnek és itt bizony nagyon komoly dolgokat raktak össze a készítők. Egy-két helyszín és a szereplők már szinte a Final Fantasy-t idézik, egyszerűen pazar megoldásokat láthatunk. Viszont van egy komoly árnyoldala is a filmnek, ugyan is a legnagyobb része az „édességek és cukiságok” (persze csak én hívom így) világában játszódik. Csokitenger, nyalókabokor, cukor-hegy és még sorolhatnám, hogy mennyi geil dolog került bele, ami rész tényleg annyira cukros lett, hogy a szemeim kezdetek el ragadni. Egy idő után egy kicsit zavaróvá vált számomra a sok magenta, neon-sárga, világoszöld, lila és rózsaszín megoldások kavalkádja, de őszintén szólva ezen az egy problémán kívül nem tudnék még egyet felsorolni.
Eszméletlen nagy élmény az elejétől a végéig, amiben számos nagyon is életképes poén is szerepet kapott, bár kérdem én: Sonic-nál, King Koopánál és a többieknél kell nagyobb poén? Hát nem, és még így is kapunk bőven.
A karakterek nagyon ügyesen lettek kitalálva, küllemük legtöbbször hűen tükrözi a jellemüket, abszolút beleillenek a környezetükbe.
Plusz információ saját hülyeségemből kifolyólag, hogy maga a Wreck-It Ralph című játék nem létezett. Én már pedig veszettül elkezdtem keresni és pánikoltam, hogy mi az, hogy nem ismerem, de még csak nem is találom. Aztán persze felvilágosítottak, hogy ezt csak a film kedvéért találták ki, ne törjem magam...

Ehhez az animációs filmhez, mint úgy általában most is híres emberek adták a hangjukat, úgy mint mondjuk Ed O Neill vagy John C. Reilly. Ennek persze csak az eredeti szinkronnál van jelentősége, egyébként nincs.
Az extra rész elhanyagolható, de itt nem is éreztem szükségességét a temérdek háttéranyagnak, ez a kiadvány szerintem úgy jó, ahogy van.

Röviden: Zseniális alkotás, ami furcsállom, hogy nem jutott hamarabb eszébe az alkotóknak. Remek nosztalgia, vicces karakterek és történet. Számomra az egyik legjobb animációs film, mely pont azt nyújtja, amire készült: szórakoztat. Szinte tökéletes darab kicsiknek és nagyoknak egyaránt!

10\9

1-2 hete itt a fórumon ment egy beszélgetés olyan filmekről, amik ugyan abban az évben, kísértetiesen nagy hasonlósággal jelentek meg. Már akkor eszembe jutott az Utazás A Föld Középpontja Felé, hiszen ezzel a címmel 2008-ban 3 darabot is készítettek, ami adott esetben a kevésbé szakavatott szemnek fel sem tűnik, már mint az, hogy rossz filmre bukik rá valamelyik bevásárlóközpont DVD-s polcán, ami persze csak otthon derül ki. Ebből a háromból kettőhöz volt szerencsém, a harmadik a méltán hírhedt The Asylum Studios gyártásában jelent meg. Ehhez azért még innom kell egy kicsit... Na nem, mint ha a másik, a Peter Fonda-Victoria Pratt-féle akár egy cseppet is élvezhető lett volna, de igaz, ami igaz láttam már rosszabbat is (ha nem is sokat).
Mindazonáltal a Brendan Fraser és Josh Hutcherson által játszott mozi nagyon tetszett és egy kellemes vasárnapi, ebéd utáni kikapcsolódás remek alapját szolgáltathatja.

Az Utazás A Föld Középpontja Felé egy jövőre (2014) már trilógiává avanzsálódó sorozat első darabja (Hutcherson marad, Fraser-t váltja Dwayne „The Rock” Johnson). Ahogy az a címében is látszik, Jules Verne méltán híres könyve alapján készült. Sajnos nagyon rég óta hajtom már a könyveit nem sok sikerrel, pedig szeretném tudni, hogy mennyire tért el a film a nyomtatott formától. Ebből kifolyólag nincs viszonyítási alapon, tehát nem nyilatkozhatok arról, hogy a film rosszabb vagy jobb a könyvnél. Így viszont elvonatkoztatva Jules Verne eredetijétől intézem intelmeimet, ezt érdemes figyelembe venni.
Ízig-vérig ifjúsági kalandfilm, de a felnőtteknek is szerezhet pár kellemes pillanatot.
A történet szerint főhőseink Sean (Josh Hutcherson) és Trevor Anderson (Brendan Fraser) északra veszik az útjukat, Izland irányába, ahol Sean apja évekkel ezelőtt eltűnt. Közben persze begyűjtenek egy bájos, ám de harcias amazont, Hanna-t (Anita Briem), akivel együtt számos izgalmas és veszélyes kalandban lesz részük.
Számomra az ilyen filmeknél az a legjobb, ha egyből a lényegre térnek. Nyilván itt is kell egy kis felvezetés, ami kellő háttérinfóval szolgál, de erre csak annyi időt szánnak, ami nem lohasztja le a néző érdeklődését. Az Utazás A Föld Középpontja Felé többek között ezért is egy nézhető mozi, mert igyekszik a lényegre koncentrálni és csak az izgalmat és pörgést megtartani. Persze ennek sokszor (ahogy ebben az esetben is) az a hátránya, hogy túlzsúfolttá válik. Tudom nehéz megtalálni az aranyközéputat, de a túl sok akció elronthatja az élményt. Mondjuk annyira nem vészes a dolog, még bőven tűrés határon beül „autózhatunk”.
Egy másik fórumon olvastam több olyan hozzászólást, ahol a valóságtól való hatalmas eltérést és tudományosság figyelmen kívül hagyását emlegették. Nos valóban helyenként én is feltehettem volna a kérdést, hogy „Ezt még is hogyan?”, de az nem lett volna helyénvaló. Verne könyve alapján készült, aki vélhetőleg szintén nem nagyon akart a geológiának és társainak megfelelni. Valóban nem túl életszerű, hiszen kb 6500 km mélyen (ennyire saccolják a föld sugarát), 6000 fokos hőmérsékletnél, hogy úgy mondjam még tangapapucsban is meleg van. A lényeg tehát, hogy most se keressünk párhuzamot a valóság és a film között, aki tényekre vágyik, kapni itt is pár Discovery-s kiadványt, keresgéljen ott, hát ha megtalálja a neki valót.

Gondolom azt mondanom se kell, hogy C.G.I. orgia az egész film, ami egy-egy pontján hagy kivetnivalót maga után, de ez sem vészes. Ugyanakkor nem értem, hogy az eleve látványra alapuló filmet, miért kellett -hogy úgy mondjam- tökéletlenre csinálni? Tényleg időnként gyönyörű helyeket hoztak létre, de adott esetben, pl. a T-Rex azért nem lett az igazi. Azt viszont leszögezném, hogy az én meglátásom szerint a gagyitól még így is nagyon messze van.
Tehát alapvetően a kidolgozottságra túl sok okunk nincs panaszkodni, a színhasználat az viszont néha elég merész. Burton, Alice Csodaországban című moziját idézi néha és ahogy ott is írtam, olyan mint ha beleestem volna egy hatalmas nyalókás üvegbe.

Brendan Fraser-nek jól állnak ezek a szerepek. A fizimiskája, megjelenése abszolút az ilyen jellegű filmekhez passzol és inkább az ő szereplésével nézek meg egy akármilyen mozit, mint valami ismeretlen, tehetségtelen flótással. Josh Hutcherson ma már komolyabb mozikban is megfordul, pedig őt többnyire csak családi\kalandfilmekben lehetett látni. Számomra egy kicsit irritáló feje van, de egészen kezdem megszokni. Ezek után persze nagyon vicces volt, amikor a Red Dawn című filmben egy hatalmas puskával köszön vissza, de hát felnőnek a gyerekek...

A kiadvány is hűen tükrözi a film jellegét. Ízléses, jópofa borító, egy kevés már-már standardnak mondható extra, jó (de nem kiemelkedően jó) kép és hang. Előbbi esetében fura, hogy nem tökéletes, hiszen egy ilyen látvány-orientált mozi alsó hangon köteles a DVD\BD kiadványon is a legjobbat hozni. Mindegy, belefér.

Sum: Ahogy azt a bevezetőben is írtam, nagyon kellemes kikapcsolódás a családnak, vagy egyedül is. Nem terhel le, nincs tele fárasztó, agyzsibbasztó baromságokkal, de persze komolyan sem szabad venni. Én mindenképp a „többször nézhető” kategóriába sorolnám, ja és a folytatás is tetszett, ami egyenes ágú folytatása az Utazás A Föld Középpontja című filmnek.

Jó szórakozást hozzá!

TÖRTÉNET: 7
LÁTVÁNY: 7
KÉP,HANG: 6
KIADVÁNY: 6

Mindamellett, hogy engem nem járt át teljesen a V, Mint Vérbosszú, ez egy igen is jól sikerült kis mozi, ami a látványvilág mellett a történettel és a mögöttes mondanivalójával vívta ki magának a filmkedvelők és kritikusok pozitív megítélését.

A film maga egy adaptáció, amely az 1980-as években futott, Alan Moore és David Lloyd által rajzolt képregény-sorozat alapján készült el és a DC Comics gondozásában jelent meg.
A mozi egy rövid kitérővel indul az 1600-as évekből, amikor is egy jó képességű, renegát úriember, név szerint Guy Fawkes megpróbálja felrobbantani a londoni parlamentet..., mert ugye minek az oda? A próbálkozás azonban kudarcba fullad, a merénylőt elkapják és jól felakasztják. Úgy 400 évvel később ugyan arra a napra (november 5) időzítve ismét merényletet kísérel meg egy Fawkes elveit és eszméit követő férfi, aki a „V” (Hugo Weaving) nevet használja. Ez már sikerül és a célpont az Igazság szobra, amely tűzijáték és Csajkovszkij egy művének megszólalása kíséretében apró darabokra robban a detonációtól. A történet persze mit sem érne egy ártatlan belekeverése nélkül, így ezt a feladatot a Natalie Portman által alakított Evey Hammond kapta meg, aki szó szerint gyanútlanul belesétált a problémák közepébe.

Azon túl, hogy egy képregény alapján készült, nagyon komoly történelmi alapjai is vannak a filmnek. Guy Fawkes a 16. század vége, 17 század eleje környékén élt. Ő leginkább a merényleteiről vált híressé (vagy inkább hírhedté) ezek közül is a leghíresebb, a londoni parlament tervezett felrobbantása volt, ami 1604. november 5-én lett volna esedékes, de tervét kiszimatolták, elkapták és kivégezték. Fawkes elfogásának napját mind máig ünneplik, hogy emléket állítsanak az összeesküvők leleplezésének és bukásának.
Pontosan emiatt érdekes a témaválasztás. Egy olyan karakter áll ki az igazság nevében és az elnyomás ellen, akit több, mint 400 évig minden évben képletesen „elégetnek”. V úgy érzi, semmi nem változott, sőt bizonyos szinten csak rosszabb lett a helyzet. Kijárási tilalom van, korlátozták a szólásszabadságot, mindent a kormány és a bérencei mondanak meg, vagy irányítanak. Az emberek alapvető jogait korlátozzák, miszerint joguk van élni és szabadon cselekedni.
A V, Mint Vérbosszú a nem túl távoli jövőben játszódik valamikor a 2030-as években. Azt azért nem tartom valószínűnek, hogy 15-20 éven belül ide jutunk, de az ennél távolabbi jövőben bármikor el tudom képzelni.
A másik, hogy a magányos hősök kora lejárt. A mai folyamatos terrorfenyegetettség miatt meg amúgy is fokozottan védenek minden politikailag vagy államigazgatásilag fontos épületet, intézményt, így hát elég kicsi az esélye, hogy ha ide jutunk jön majd valaki, akár Guy Fawkes-maszkban, akár Batman-maszkban, vagy bármiben és megment minket a csúnya, gonosz diktatúrától.

A látvány az viszont mindent visz! Londont néha úgy ábrázolják, mint ha még mindig valamikor a 16-17. század környékén járnánk. A vizuális megoldások néha kicsit a Vidocq-ra és a Franklyn című mozikra emlékeztetnek, utóbbira talán nem is olyan kis mértékben...! A „sötét” középkort és a fiktív, jövőbeni képeket remekül, nagyon jó arányban tudják párosítani így egy olyan enyhén szürreális világot kapunk, ami -bár én nem olvastam- a legjobban közelít a képregényhez és azok világához.
A harcjelenetek szépen meg vannak koreografálva, ami pedig a véres részét illeti, az látványban a Kill Bill-re hajaz, viszont nem olyan szélsőségesen brutális. A komoly történetet vagy az akciókat kedvelő filmnézők egyaránt megtalálják a maguknak valót ebben a filmben.

A V-t alakító Hugo Weaving zseniális testbeszédet produkált, amivel tökéletesen kompenzálta a maszk által eltakart arc játékát, néhol már színházba illő megoldásokat alkalmazott és épp, hogy csak nem ment át az Operaház Fantomjába.
Annak idején, amikor megkezdődött a Csillagok Háborúja 3. részének reklámkampánya nem tudtam elképzelni, hogy Natalie Portman, hogy volt képes tarkopaszon megjelenni? Hát úgy kérem szépem, hogy ekkora zajlottak a V, Mint Vérbosszú felvételei. Alakítása lenyűgöző és az én véleményem az, hogy itt mutatta meg először, hogy milyen jó színésznő is valójában, azóta pedig se szeri, se száma a jobbnál jobb alakításainak.

Mind a film képe és hangja tökéletes munka! Remekül kiegészítik a történet és a színészek által nyújtott tökéletes munkát. Bónusz része nincs, emiatt pontlevonásban részesül, de mivel még itt-ott fellelhető dupla lemezes változat, amin bőséges háttéranyag van, a gyűjtőknek nem feltétlenül kétségbeesni...

Röviden: Nagyon izgalmas, nagyon érdekes és látványos mozit készítettek a Mátrix alkotói, számomra még is valami hiányzott belőle. Talán kicsivel több akciót és képregényes megoldást vártam, de ez csak az én rigolyám. Ettől függetlenül ez egy nagyon jól sikerült film, aminek ott a helye a legjobb képregény adaptációk között.

TÖRTÉNET: 8
LÁTVÁNY: 8
HANG, KÉP: 8
KIADVÁNY: 3

A kanadai rendező, David Cronenberg filmjeit alapvetően előnyben szoktam részesíteni. Ez annyit tesz, hogy árgus szemekkel figyelem mikor, milyen produkcióval rukkol elő. Az ő munkáit elsősorban a posztapokaliptikus utóíz és egy nagyon kevés sci-fi hangulat jellemzi, bár ebből azért erősen kilóg az Eastern Promises – A Gyilkos Ígéretek című mozija.
A Cosmopolis is egy viszonylagos jövőbeni képet próbál bemutatni iszonyatosan rossz körítéssel.

Egyre inkább kezd számomra bosszantóvá válni, hogy az utóbbi időben alig-alig találok egy valamire való mozit, ami bizonyos szempontból a soron következő filmeket is megbélyegzi, már ami a megítélésemet illeti. Persze próbálok objektív lenni, de ez a film is egy nagyon mély tüske bennem.
A film jellegéből kifolyólag az írásom nyomokban SPOILER-t tartalmazhat!
Ahogy az a szinopszisban is olvasható, főhősünk Erik Packer (Robert Pattinson) egy fiatal, különc multimilliárdos. Ez a mozi az ő egy napját mutatja be. Ezzel nincs is gond, nem ez lenne az első ilyen jellegű produkció, ami hangsúlyosan egy szereplő, egy napjáról szól. Itt viszont van egy apró különbség: a Cosmopolis jó 75-80%-a egy nyomorult limuzinban játszódik. Ennek is meg lenne a maga bája, ha úgy használták volna ki a helyzetet, ahogy az felkínálta magát. Mert mire is jó egy filmben, ha a szereplők hosszan elidőznek egy helyszínen? Normál esetben remek dialektusokat, párbeszédeket lehet a másikkal folytatni, ez által kiemelve a film dramaturgiai fontosságát. De csak, hogy tisztázzam a dolgokat... Packer a fura pénzeszsák elhatározza, hogy neki fodrászhoz kell menni. Rendben ezzel nincs is gond, de ahelyett, hogy hívatna magához egyet, inkább beül a páncélozott, agyig hangszigetelt luxusverdájába és nem a szomszéd utca sarkán lévő kínai faszi fodrászatába megy, ha nem a város másik végére! Mert az ugye jó neki! Csak az egyértelműség kedvéért elmondom, hogy nem egy pöcsömnyi 3000-es városról van szó, hanem New York-ról. Jó persze az apja is odajárt, de tisztában van azzal, hogy veszélyes még kocsival is kimerészkedni a városba, ám ez őt nem érdekli.
Ahogy szépen haladunk „A” pontból „B” pontba, különböző „állomások” lesznek, ahol mindig van valaki, akinek a kocsi megáll és beszáll. (???) Itt Packer vagy elbeszélget az illetővel, vagy megdugja, vagy (ami leverte nálam a biztosítékot) bepucsít és hagyja, hogy a doki könyékig felnyúljon a seggébe és megvizsgálja a prosztatáját. Mindezt ez egy rohadt limuzinban, miközben élénk diskurzust folytat egy nővel. Persze ez mind lehetne vicces is, de nem az.
A mondanivalója a filmnek igazából érthető és egy elég érdekes kontextusba helyezi a dolgokat, de nem értem ezt miért ilyen nyakatekert és nevetséges környezetbe kellett helyezni.
A másik problémám, hogy néha a film elveszik önmagában és csak pörög a számláló anélkül, hogy érdekelne, amit látok vagy, hogy tudnám követni azt, amit tulajdonképpen nem is értek. Kivesézik a gazdasági helyzetet, a párkapcsolatuk aktuális helyzetét, hogy ki halt meg és még sorolhatnám...
Ezen kívül a részek csak egymás mögé vannak dobálva. Egyik embert követi a másik mindenfajta átvezetés nélkül és miután egy gyilkos is feltűnik, őt is meglátogatja főhősünk, ami az egész film legnagyobb baromsága lesz.

Robert Pattinson ettől függetlenül lassan „túlteszi” magát az Alkonyat-on és szerintem lassan épkézláb filmekben is megjelenik. Valahol a Cosmopolis is egy előrelépés, mert ugyan a forgatókönyv és a történt semmit sem ér, de ez már jóval komolyabb mozi, mint a csillámvámpíros széria volt. Az alakításával egyébként nem voltam teljesen megelégedve. Egyrészt ez a karakter nem neki való és emiatt nem is nagyon tudott vele azonosulni. Legtöbbször azt látni, hogy túljátssza a szerepét és ezáltal elég giccsessé válik az egész film.
Samatha Morton és Juliette Binoche elhanyagolható alakítás nyújtottak, a fő gonoszt Paul Giamatti-t is ide értve. Pedig ez utóbbi egy általam nagyon kedvelt színész, itt azonban totális csőd, amit mutatott.

Akár mennyire is próbáltam valami pozitívumot találni a Cosmopolis-ban, nem sikerült. Totális katasztrófa, az ostobaság és az unalom határait súrolja. Az is gond, hogy ha valami gyengére sikeredett, nem tudták mivel kompenzálni a hibát. Tehát, ha mondjuk gyenge a színészi játék, de a történet jó, akkor még nem kell feltétlenül a tűzre vetni az egész mozit. Itt viszont nem tudtak egymáson segíteni és az a véleményem, hogy ez a film úgy rossz, ahogy van. Talán Cronenberg a következő produkciójával kompenzál, mert bizony ezt a csorbát nagyon ki kell köszörülni!

10\3

Ha nem is feltétlen az imdb-s értékek alapján döntöm el, hogy megnézek-e egy filmet vagy sem, annál inkább, hogy mennyi és milyen díjat kapott. A Vigyázat, Vérfarkas! ha sokat nem is söpört be, de jóval többre jelölték, ami adott esetben nekem már elegendő.
Ezt a filmet is lecsekkoltam és egészen bizalomgerjesztőnek hatott, ám ezt betudom inkább egy durva érzéki csalódásnak. Régen, de tényleg nagyon régen láttam ennyire unalmas és gáz horror-komédiát, amely legvégén sírva törtem ki, hogy végre kikapcsolhatom.

Tapasztalataim lapján érdemes néha egy kicsit magunk mögött hagyni a mainstream-et és underground körökben (kevésbé ismert rendezőknél, a filmkészítés szempontjából kevésbé ismert országoknál) kezdeni el keresgélni. Mint oly sok esetben a hiba lehetősége persze itt is meg van, talán még nagyobb is, hiszen néha nem ok nélkül nem lesz egy alkotás híres.
A rendező Juan Martínez Moreno neve nem sok mindent mond számomra, vagy hát igazából semmit. Feltételezem, azzal, hogy széles e világon megjelent ez a filmje, ezzel szeretett volna betörni a nemzetközi horrorpiacra. Engem nem vett meg.
Ezer sebből vérzik ez a film, aminek kétségtelenül a forgatókönyve és a szövegkönyve a leggyengébb. A sztori roppant vérszegény, a poénok meg nem poénok, hanem harmatgyenge próbálkozások arra, hogy a horrornak a komédia része is teljesüljön. Eleve nem sikerült olyan szituációt összehozni, amihez egészséges poént lehetett volna társítani. A próbálkozás hipp-hopp erőlködésbe megy át és egyszer csak azon kapod magad, hogy hatalmas fájdalomként éled meg mind a 90 percet.
Röviden a cselekmény. Van egy jó képességű fiatal srác, aki leruccan vidékre a családja régi lakhelyére. A dolgok bizonyos szempontból változatlanok, az emberek ugyan olyan tapló parasztok, mint voltak és ha szemmel ölni lehetne... Valami azonban még is megváltozott, ami a cselekmény előrehaladtával szépen, lassan kibontakozik: egy vérfarkast rejtegetnek, akinek bizonyos időközönként emberáldozatra van szűksége. Cserébe békén hagyja a szerencsétlen parasztot. Ezen kívül az is kiderül, hogy meg lehet törni az átkot, na mivel? Oda kell vetni elé a főhőst, Tomás Marino-t (Hát ki mást?). A többi részlet kiderül a filmből, a lényeg úgy is ez lenne.

Szépen kibontakoztatják egyébként a lényeget, meg van felvezetője, lezárása. Szerkezetileg nincs vele baj, de mivel nem egy hidat vagy egy több emeletes házat vizsgálunk, kit érdekel, hogy hogyan tevődik össze? Nincs meg benne az, aminek egy jó komédiában benne kellene lenni. Ez pedig nem más, mint az ütős poén. Nem tudnék egyetlen egy kiemelkedő beszólást vagy szituációt sem kiemelni. A másik része a vígjáték mellet a horror. Hát attól is elég távol áll, bár pár ponton súrolta azt. Néhány levágott\leharapott kéz meg láb, jó sok művér és kész is a rettegés és a félelem. Ez a mai kiélezett horror-versenyben már vajmi kevés és ez nem az a műfaj, ahol a szándékot is díjazzák, ha csak nem veszem ide az Arany-Málna-díjat.

Maga a díszlet, meg a látvány nem rossz, egész hatásos, de amit szintén meg kell említenem az a jelmez, a „Vérfarkas” kosztümje. Na jó igazából még is csak volt egy jó poén benne, az pedig ez volt. Hogyan, de tényleg hogy a viharba lehet ilyen amatőr maskarát csinálni? Valahol a Majmok Bolygója gorillái egy kutyasamponnal szépen megfürdetett tacskó között lavírozik félúton. Akire ránézek és nem elfutok, hanem megsajnálom, miután jól kiröhögtem. Persze lehet, hogy direkt akarták komikusra hagyni a figurát, de ez nevetséges lett.
A színészek valamit hoztak, de ahogy azt már a Juan, A Zombivadász-nál is írtam, ezt a latin virtust egyszerűen nem veszi be a gyomrom. Mindegy, szódával elmegy legalábbis ez a része.

Röviden: ötletnek, miszerint csinálni kellene egy igényes, vérfarkasos horror-vígjátékot nem rossz. Viszont miután semmilyen formában sem sikerült ennek a megvalósítása, elgondolkodnék mindenki helyében, hogy mire vállalkozom. Persze meg kell nézni, hogy tudd mekkora gyötrelem is ez.

10\3 Nagyon gyenge

Ugyan nem tartozik a leghíresebb gengszterfilmek közé, nekem mégis az a véleményem, hogy mindenképp szót kell ejteni erről a kiadványról, ami a maga nemében egy egész nézhető darab.

Igaz történet alapján készült a botrányos címmel megáldott Nem Írnek Való Vidék, ami egy olyan gengszter életútját mutatja be, aki közelebb áll a köznéphez, az átlagemberekhez, mint a maffiózókhoz. Összehasonlítva más (akár megtörtént, akár nem) sztorikkal, itt kevesebb szerep jut, a szeszcsempészetnek, drognak, fegyverkereskedelemnek és egy kicsivel több a politikának, munkanélküliségnek, illetve a szegénységnek.
Mindazonáltal egy jóval emberibb képet kapunk egy, az alvilági(bb) pályát választó tagról, mint általában más maffiával foglakozó filmekben. Azt is érdemes még tudni, hogy egy könyv is az alapjául szolgált a forgatókönyvnek, ami „To Kill The Irishman: The War That Crippled The Mafia” címmel jelent meg és Rick Porello a szerzője.
Betekintést nyújt a mozi Danny Greene (Ray Stevenson), a maffia ranglétráján történő feljebb lépkedésébe, vagy ha pontosabban akarok fogalmazni akkor gyakorlatilag erről szól. Minden szinten, minden egyes lépcsőfoknál újabb ellenségek és barátok tűnnek fel, akik persze egy idő után el kezdenek fogyni, mert ez egy ilyen szakma... Kicsit olyan, mint egy videójáték: a pálya végén megküzdesz az ellenféllel, ha nyersz tovább jutsz, ha nem, meghalsz. Itt viszont csak egy életed van és nem nagyon tudsz menteni.

Ha magát a történetet nézem kicsit hirtelen jön az egész és rögtön az elején bele is csapnak a lecsóba, aminek lehet egyfajta hátránya, miszerint, ha valaki legalább alapszinten nincs képbe az akkori politikai helyzettel, akkor nehezen érthetővé válhat. Persze az élvezetet nem rontja el feltétlenül. A lényeg, hogy a 60-as évek elején leginkább Vietnám kötötte le az USA figyelmét, azzal voltak elfoglalva. Emellett elég nagy volt a munkanélküliség, ami érthető a II. V.H. után. Ez a probléma más országoknál is jelentkezett. Danny Greene azok közé az emberek közé tartozott, akik próbálták magukat életben tartani, ezért nap, mint nap a kikötőben voltak és munka után kajtattak. Több-kevesebb sikerrel. A szakszervezet nem megfelelő hozzáállása és a tapló szakszervezeti vezető hozza ki Danny-t a béketűrésből és indítja el egy olyan úton, ami a maffiához vezet, de legalábbis annak az irányába tart.
Nagyon szerettem volna egyébként teljesebb képet kapni, a háttérről és az akkori politikai\alvilági dolgokról, de nem igazán találtam erre megfelelő forrásokat és ha minden igaz a könyv sem jelent meg magyar fordításban. Emiatt egy kisebb űr maradt a film után, mert az az érzésem volt, hogy nem kaptam meg minden információt.
Ettől függetlenül ez egy nagyon szépen, igényesen és profin összerakott film, amit az első percétől az utolsóig élveztem. Jóval higgadtabb, mint más gengsztermozik, de a csavart itt is megadja az F.B.I. faktor, amiről a film nézése közben hajlamos voltam megfeledkezni. Annyira be lehet merülni a történések rengetegébe, hogy egyszer-egyszer elsiklik, de legalábbis megfeledkezik az ember az alapvető dolgokról.

Szeretem hasonlítgatni a filmeket más alkotásokhoz vagy kategóriákhoz. Ennek több oka is van. Első sorban, ha van ember, aki az írásaimat olvassa, talán tudok számára némi támpontot adni és ő is könnyebben el tudja dönteni, hogy meg akarja-e nézni vagy sem. A másik, hogy könnyebben rendszerezem otthon a filmeket, ha van egy bizonyos csoport, amibe bele illik :-). Így tehát én azt mondom, hogy a Nem Írnek Való Vidék a Géppisztolyos Prédikátor című film mellett talán még a Sons Of Anarchy című sorozat mellé remekül beleillik. Ugyan a S.O.A. nem feltétlenül igaz sztori, de a lényeg ugyan az: kemény vagy, a haverjaid is kemények, és erőszakkal igen is bármilyen probléma megoldható. Meg persze nem árt, ha legalább egy pisztolyod van. A lényeg tehát, hogy ez is egy afféle igazságosztós mozi, a maga könnyed és alapvetően kimért módjával.

A színészgárda. Ugyan nem a legerősebb, de számomra kedves színészek bukkantak fel, így már ebből kifolyólag sem volt kérdéses, hogy beszerzem a kiadványt. Ray Stevenson, aki a főszereplő Danny Greene-t alakította, zseniális munkát végzett. Annyira átérezte a karaktere súlyát és jelentőségét, hogy egyike ez a film a legjobb alakításainak. Persze itt egy kicsit elfogult vagyok, mert számomra ő mindig is Titus Pullo marad a Róma című HBO sorozatból. Val Kilmer-nek egyre több jó moziját látom és többre érdemes, mint amilyen filmekben alkalmanként feltűnik. A Batman-t is szerettem tőle, de az ilyen jellegű produkciók jobban állnak neki, mint a latex ruha. Christopher Walken szerepe elég wenig, de róla sem tudnék egy rossz szót mondani.

A fantasztikus zenéről is említést tennék. Az ír népzene kiemelkedően jó használata még nagyobb hatást kelt, társítva ehhez a történet és a nagyon jó színészi alakítás. Sajnos használható soundtrack-et nem találtam, pedig nagyon szívesen át adtam volna magam az élménynek.

A kiadvány szép képet és egy kicsit gyengébb, de még bőven élvezhető hangot kapott, ám ez utóbbi a film jellegéből kifolyólag nem a legfontosabb szempont, már ami a megítélést illeti. Ami viszont annál nagyobb probléma, hogy semmi bónuszt nem kapott ez a megjelenés, ami a pontozásomra rányomja a bélyegét. Még inkább, mert hiányérzet maradt a film megnézése után, hisz szerettem volna egy kicsit elveszni a háttéranyagok sűrűjében. Hát ez lemaradt, nekem meg marad a google, ha plusz infóra vágyom.

Röviden, tömören: eltérő megközelítése ez a gengsztermoziknak, de ez cseppet sem baj. Kicsit visszafogottabb, kicsit könnyedebb, de ugyan úgy meg van benne, az izgalom és pár váratlan fordulat. Érdemes megnézni és beszerezni is, mert ugyan nem lesz díszes darabja a gyűjteményünknek, még is én azt mondom, hogy kár lenne kihagyni.

TÖRTÉNET: 7
LÁTVÁNY: 6
KÉP,HANG: 6
KIADVÁNY: 3

Nem összehozta? Pár kritikával ezelőtt (nem tudom már melyikben) méltattam pont Soderbergh-et Nolan mellett, hogy sosem vagy csak nagyon ritkán hibázik. Erre tessék! Csinált egy akkor állatságot, hogy az már nekem fáj.
Steven Soderbergh fétise a sok és drága Hollywood-i színész egy filmben történő szerepeltetése. Az Ocean s-filmek értelem szerűen a csúcsát képezik mindennek, de a Fertőzés és talán még a Magic Mike is rendesen el lett eresztve ilyen téren. Ám A Bűn Hálójában ékes példa arra, hogy kitörölheted a segged a puttonyra való sztárjaiddal, ha nincs egy épkézláb történeted, amit csak úgy mellesleg beszúrhatnál a háttérbe. Tényleg. Csak úgy. Mutatóba.

A szinopszisnál jobban (kivételesen :-)) én sem tudnám leírni, hogy miről szól a film, így ezt a részét most átugranám és kifejtem, hogy miért is ennyire harmatgyenge ez a puccparádé.
A történettel megint nem lenne probléma, ha... Mindig az a „ha”. Jól volt ez kitalálva csak a gyártásra elfogyott a szufla, meg a kreativitás és csak vergődés maradt meg, amit mi, a jóhiszemű nézők kíméletlenül megkapunk a pofánkba. Eleve már ott kezdődnek a gondok, hogy az egyéni elképzeléseiről és megvalósításairól híres rendező ebben a filmben nem nagyon parádézott. Már az alap ötlet, hogy egy kém, aki bajba kerül és menekülnie kell eléggé elcsépelt, az elmúlt pár évben sorra jönnek ki az ilyen és ehhez hasonló alkotások, Soderbergh filmjeire pedig eddig úgy tekintettem, hogy amelyik kategóriában mozit készít, ott lesz egy kis vérfrissítés. Félreértés ne essék nem reformálásra vagy korszakalkotó ötletekre gondolok, hanem egy kis pluszra, amit csak ő tud hozzátenni a műfajhoz. Meg is mondom, hogy mikből kapunk ízelítőt. A kémtörténet ezen formája egy az egyben Jason Bourne. A látványos akciójelenetekről nekem a B13 – A Bűnös Negyed jutott eszembe (amit Gina Carano művelt az viszont vitán felüli, de erről majd kicsit később). A sztárparádé nyilván az Ocean s trilógiát idézi. Ha ilyen jó filmek mash up-ja ez, akkor miért is lett ennyire rossz? Mert ugyanakkor ezeknek a filmeknek a hangulatát nem sikerült magával hozni, így elég üresek a jelenek és maga a film.

Régóta keresem arra a kérdésre a választ, hogy mi alapján fog egy mozi tetszeni vagy sem. Nem vagyok ezzel egyedül, csak mostanában oly divatossá vált az „Elcseszett ízlésem van, tudom.” mondat túlzott használata. A véleményem az, hogy ennyi erővel mindenkinek „elcseszett” ízlése van, csak néha bizonyos esetekben többen is összejönnek, így átverve a mit sem sejtő filmkeresőt. Azért írtam le ezeket és arra szeretnék csak rávilágítani, hogy másokat megfoghat ennek a filmnek a hangulata és amire az egyikük azt mondja „zseniális” a másik sikítva rohan ki a szobából\moziból.
Emellett persze pánikolva keresem a megoldást, hogy miért is hibádzik a történet és mazohista módon próbálom magamra erőltetni a filmet, mert minden áron azt akarom, hogy tessen ez a sz*r. De nem megy...
A látványos face-to-face harcok mellett azonban nem tudok szó nélkül elmenni, így említést kell tegyek a főszerelő hölgyről, a Mallory Kane-t alakító Gina Carano-ról. „Kicsi a bors, de erős!” -mondhatnánk, hiszen elképesztő, amiket ez a törékeny lány leművel dublőr használata nélkül! Zseniálisan kivitelezi a komoly harcjeleneteket, tökéletes élményt nyújtva ezáltal, illetve az egyetlen egy pozitív dolog képviselője is ő lett.
Ewan McGregor-ral, Tatum-mal és a többi szereplővel egészen meg vagyok elégedve, de nem igazán tudtam élvezni a játékukat, mert lekötött a történet bosszantó gyengesége. Ez a meccs sem rajtuk ment el.

Hatalmas nagy csalódás ezek után A Bűn Hálójában, ami a maga 90 percével nagyon fájdalmas pillanatokat szerzett számomra. Emellett azt is nagyon sajnálom, hogy Soderbergh nem tudott maradandót alkotni (sőt!) és a remek színészek sem javították az összképen. Így tehát ez a film üres és ezáltal nagyon rossz. Nekem nem jött be. Talán más nagyobb szerencsével jár.

10\3

Rohadjak el, 90 percet kellett várnom, hogy megtudjam, miért is nem hallottam korábban erről a filmről? Pontosítok: ezt a várakozást ne a szó szoros értelemben vegyük, mert ez nem egy egészséges izgalom vagy tűkön ülés volt, hanem az elvágyódás egy olyan jelentbe, a filmnek arra a pontjára, ahol történik végre valami!!!
Én ezt nem is nagyon értem... Brad Pitt-ről eddig azt gondoltam, hogy megválogatja a forgatókönyveket és nem ugrik bele mindenféle ökörségbe. Vagy becsapták volna? Kezébe nyomták a sztorit, amiben nagy vonalakban az állhatott (karaktert illetőleg): Te, barátom egy ízléses, kimért és magabiztos bérgyilkost fogsz alakítani, tarkóig zselézett hajjal, sörétessel, a gestapótól lenyúlt bőrkabátban, és te leszel az egyensúly a sok hülye, dilettáns barom és az értelmiségi munkaadók között. Na de jóember! Az, hogy Mr. Pitt és a rendező, Mr. Andrew Dominik mit csinál egy másfél órájával nem érdekel, de az enyémet te tegyék már tönkre! Aljas módon elhúzták előttem azt a mézes madzagot, amire a rendező korábbi munkájának híre, a főszereplő személyes kiléte és a becsapós szinopszis volt jó vastagon rámázolva. Én meg rábuktam, mint szarra a legyek. De nem is ez fáj a legjobban, hanem az, hogy társaságban néztük és erősködtem, hogy „Jó lesz!” meg, hogy „Nézd má meg ki játszik benne! Nem lesz vele semmi gond.” El lehet képzelni, milyen sarat kaptam...

Na de akkor most tisztázzuk a dolgokat. Amikor összeültek az alkotók, akkor rengeteg (tényleg!) jó ötlettel állhattak elő. Ha beleolvashattam volna a forgatókönyvbe, valószínűleg minden hiba nélkül rákapok és izgatottan várom a megvalósítást. A lényeg: van 3 töketlen bűnöző, akik olyantól rabolnak, akitől nem kellene. Olyan, amikor a kiskutya bele harap a nagyba, aztán csak pislog, ha egyik reggel kettéharapva találja magát. Persze a „nagykutya” itt egy kemény maffiózó, akinek alvilági körökben sincs túl jó híre, révén, hogy volt eset, amikor úgymond „kiraboltatta magát” na meg a játéktermében ülő többi vendéget is. Így joggal terelődik rá a gyanú ismét, amikor ez a jó képességű fiatal társaság arra készül, hogy lecsapolják. A 3 kismalac meglép, a farkast meg jól elverik a sintérek.
Ez az alap, ehhez jön hozzá Brad Pitt karaktere, akit a túlbuzgó mócsingok megölésére bérelnek fel. Szerintem ez így, ebben a formában teljesen jól hangzik. Na de amikor odakerültek a dolgok, hogy el kellene kezdeni forgatni, akkor álltak ott (szerintem), mint f*sz az esőben, hogy akkor „most mit is kell csinálni?” Pedig Andrew Dominik, aki a művészeti vezetője volt ennek a gyalázatnak, nem ma ült először biciklire. A Jesse James Meggyilkolása, A Tettes A Gyáva Robert Ford című film is az ő keze műve meg van még egy 2000-ből a Chopper – A Kegyetlen, ami az ég egy világon semmit nem mond nekem, de imdb-n 7.1-re jó volt. Na majd máskor megnézem.
A baj, hogy végig pofázzák az egészet. Párbeszéd, párbeszéd hátán, de nem úgy, mint mondjuk a Ponyvaregény-ben, ami egy dramaturgiai mestermű, aminek van eleje, közepe, vége. Itt a szereplők közti kommunikáció lélektelen, erőltetett és a legkevésbé sem vicces, emellett végig káromkodják az egészet, de valami döbbenetes módon. Talán A Sebhelyesarcú egyik verziójánál volt olyan opció, ahol a menüből ki lehetett választani a lövés meg a káromkodás-számlálót. Na az itt is jól jött volna, bár kérdés hogy nem fordulna-e hamarabb át, mint hogy elérnék a film végére.
Alapvetően egy-egy ízesebb beszólással lehetne valamit hozni a két körös lemaradásból, de itt még ez sincs. Ezen felül persze „élvezhetjük” az akciójelenetek teljes hiányát is, mert még arra sem méltattak, hogy ha már a szöveg vérszegény, legalább a lövöldözős jelenetekbe pumpálnak egy kis adrenalint.

A gengszterszagot Ray Liotta és James Gandolfini szerepeltetésével akarták kilométerekről éreztetni (több) kevesebb sikerrel. Szomorú, hogy Brad Pitt sem tudott sokat hozzárakni, de nem rajta ment el a történet ezt mindenképp be kell látnom. Ahogy azt már máshol, máskor is írtam, az ilyenbe akarva akaratlanul belefut az ember. Meg kell nézni, a konklúziót meg mindenki levonja maga.

Összegzés: az alkotók próbáltak (szerintem) egyfajta exploitation vagy grindhouse hangulatot adni a filmnek, de sajnos ez nem sikerült. A szándék érezhető, de ezt is sikerült elhessegetni, mint fingot a levegőben. Persze nem lehet mindig jó meg szórakoztató mozit csinálni, de ez azért mindenek az alja. Ami nem megy azt nyilván nem kell erőltetni és ez végül is bejött. Nem volt nagy hírverése a filmnek, amit megértek ezen felül persze gáz, hogy a színészek sem tudták eladni a mozit. A gyűjtök Brad Pitt miatt valószínűleg beszerzik majd, de azon kívül, hogy a billegő filmes szekrényt kitámasszuk, másra nem igazán jó.

Nagyon nagy jóindulattal: 10\3

Na most, ha George A. Romero 1978-as klasszikusát, A Holtak Hajnalát veszem alapul, nem pedig a remekbe szabott remake-t, mely Zack Snyder gondoskodó kezei alól került ki még 2004-ben, akkor a Juan, A Zombivadász már nagyon sokadik bőr, amit megpróbálnak levakarni erről a „szerencsétlen” történetről. Ugyanakkor valamilyen érthetetlen oknál fogva, valamiért mindig jól sikerülnek ezek a feldolgozások és ez alól a kubai rendező munkája sem kivétel.

A teljes ismeretlenségből előbukkanó alkotók és szereplők egy valamelyest más megközelítésbe helyezték az egész sztorit, ami ez által velős poénokkal, idétlen történettel, a prűdség teljes hiányával és alkalmanként elég fapados vizuális effektekkel operált, de ez mind hozzá tartozik az élvezethez.
Juan egy igazi életművész: az ég adta egy világon semmit sem csinál, alkalmi business-ekből él, de ez neki bőven elég a saját életminőségének szinten tartásához. Elvált, anyósát zsigeri szinten utálja, de felesége iránt a tűz még mindig ott lobog. Persze mire menne egy jó barát nélkül? Haverja Lazaro, a folyton kanos kis seggdugasz, mindenben kitart barátja mellett, csak segítséget ne kérjenek tőle...
Talán nevezhetném a történetet a film gyengeségének is, de ilyen téren nem voltak nagy elvárásaim, meg hát lássuk be, ha valaki leül és megnéz egy kubai zombimozit, annak nem igazán lehettek határozott elvárásai. A lényeg, hogy nekem sem volt, így a sztori esetlensége elhanyagolható tényező az értékelés végeredményét adó pontok szempontjából. Csak nagy vonalakban: egy szép napon, miközben főhőseink kedvenc időtöltésüknek tettek eleget (ivás és seggvakarás), furcsa dolgokra és emberekre lettek figyelmesek. Különösebben nem érdekelte őket a furcsaságokat kiváltó ok s tényező, konstatálták a helyzetet és elfogadták, hogy az emberek zombivá változtak, vagy ahogy ők fogalmaznak „diszidensekké”. Nem is kellett sok, meglátták a potenciált a helyzetben és azonnal nekiláttak a „Hogyan gazdagodjunk meg ebből?” terv kiötlésének.

Kategóriáját tekintve horrorvígjáték és paródia egyben. A paródia részét értelemszerűen A Holtak Hajnala kifigurázása adja, mivel elég sok elemet átvettek belőle. A poénokat elsősorban a helyzetkomikum adja, amely helyzetek néha eléggé érthetetlen módon alakulnak ki, de hát így csak még viccesebb, bár tapasztalataim szerint ilyenkor elég sokszor elhangzik a „Mi van b*zdmeg??” -hozzáteszem teljesen jogos- kérdés.
A jó ízlés határait is sikeresen feszegetik egy-egy farok bevillanásával és természetesen a „Finest SeIection” csapattal, akik között épp úgy megtalálható az Amerika-buzi huszonéves, a napbarnított homoszexuális vagy a szénné gyúrt, kaffer testépítő, aki szó nélkül üt, ha kell, de két csepp vér látványától hanyatt dobja magát a szentem. Ez a csapat évkönyvbe illő látványt alkot, ahol sajnos a gyengébb egyedek elvesztése (sajnos) benne van a pakliban.

Pár szó az általam kifogásolható látványáról. A zombik maszkjai egész jók lettek. Túl nagy hangsúlyt nem fektettek rá és ne úgy képzeljük el, mint mondjuk, ahogy a Walking Dead-ben is láthatjuk, de a kívánt hatás azért nem marad el. A probléma részemről ott kezdődik, hogy a robbanások\detonációk meglehetősen vérszegények lettek. Látszik, hogy a megalkotásnál nem használtak elegendő számú réteget, ezért néha tompa és olyan hatást kelt, mintha 90%-ban paint-ben csinálták volna. Persze azért annyira nem kaotikus a helyzet, de a mai látványorgiákra kiéhezett szemnek és agynak a legbőségesebb szellemi táplálék lenne (lett volna) egy igényesen kivitelezett grafikai háttér. Na de sebaj!

Egy bekezdésben a színészekről és a zenéről csak annyit, hogy előbbiek esetében látszik a Latin-Amerikai virtus, amivel kicsit nehezen akartam azonosulni, de egész hamar befogadta a gyomrom. Amit a film hangulata és -ha nevezhetem így- komolysága megkívánt, annak fejében produkálták magukat a színészek, ergo jól játszottak. A zene nagyon kellemes és ahogy azt már a Zack Snyder-féle verzióban is tapasztalhattuk, a lehető legodanemillőbb számokat válogatták be, amely szám az adott jelenttel erős -hogy úgy mondjam- disszonanciát okoz. De ez nem rossz és a helyzetkomikumhoz épp úgy hozzátartozik ez is.

Végeredmény: roppant jól szórakoztam a filmen, ami helyenként kicsit erőltetett, de túlnyomórészt minőségi poénokkal operál. A vizuális megoldások hagynak kivetni valót maguk után, de pár sör, chips meg haverok gyűrűjében ez egy nagyon jó és szórakoztató mozi a Föld egy -a filmvilág szempontjából- kevésbé ismert területéről. Többször nézhető kategória. Jó szórakozást hozzá!

10\6,5

Egy szép napon kezembe nyomták eme filmet, azzal a kísérőszöveggel, hogy „Tessék, nézd meg, én úgy sem fogom...”. Na több se kellett hozzá, ingyen film, meg nem is láttam -sőt igazából nem is hallottam róla- első adandó alkalommal betettem a lejátszóba és hagytam, hogy magával ragadjon. ...Mert ez a mozi bizony ilyen!

Che Guevara-t az emberek nagy része a kubai forradalom kapcsán ismeri. Bevallom én is ide tartozom, de sosem izgatott, hogy jobban beleássam magam a témába, bőven elég volt úgy végig menni az utcán jó tíz évvel ezelőtt, hogy minden ötödik középiskoláson rikító piros póló volt, melyen ott díszelgett Alberto Korda híres képe, melyet Ernesto Guevara-ról készített.
Aztán szembekerültem ezzel a zseniális alkotással, ami nem a véres harcokat, a politikai konfliktusokat emeli ki a kubai forradalmárral kapcsolatban, hanem fiatalkori kalandvágyát és az ismeretlen megismerését, amihez mindösszesen két útitársat választott: egy Norton 500-as gyártmányú motorkerékpárt és legjobb barátját, a szintén egyetemista Alberto Granado-t. Tervük, hogy 8000 kilométert megtéve jussanak el Buenos Aires-ből Venezuelában. Eközben megannyi kalandban vehetnek részt, és a még éretlen fiatalokból, határozott, felnőtt férfiak lesznek. Azt persze azért ne felejtsük el, hogy sok olyan dolgot megtapasztalnak, amit mi nem csak, hogy sosem fogunk, de alkalmanként elképzelni sem tudunk.
Az élményeiket Guevara egy naplóban folyamatosan vezeti és a legnagyobb részletességgel, minden történést és eseményt papírra vetett, megjegyzem nagyon jól tette, hiszen csak ezen információk segítségével tud pontos képet adni ez a film az eseményekről.

Nagyon nem is teketóriáztak a filmkészítők, mert egy nagyon rövid felvezetést követve, máris búcsúzkodnak kalandoraink és elindulnak a rejtélyekkel teli Ismeretlen világába.
A szinte tökéletes dramaturgia megoldások mellett eszméletlen szép tájakon utaznak keresztül, amik egyszer varázslatosak és kegyetlenek, barátságosak és érintetlenek.
Átvezetnek minket a sivatagos Patagónián, ahol egyszer a szárazság, máskor a fogcsikorgató hideg teszi őket próbára. Megtapasztalják Machu Picchu szépségeit, ahol első alkalommal szembesülnek azzal a ténnyel, hogy az úgynevezett „„Felvilágosult”” ember mire is képes csak azért, hogy erejét fitogtassa... Megkérdőjeleződik benne az akkori társadalmi rendszer helyessége és először töpreng el azon, hogy gyakorlatilag egész Dél-Amerikának (Latin Amerikának) egy egységes egészet kellene alkotnia, az emberek társadalomban elfoglalt pozícióitól függetlenül. Gyakorlatilag ezek voltak az első, a későbbi forradalmár elveit és cselekedeteit megalapozó gondolatok.
Aztán persze a későbbiekben a lepratelep látványa, meg egyáltalán a létezése még mélyebb érzelmeket és gondolatok ébreszt benne, amiktől végképp nem tud szabadulni. Persze itt még közel sincs vége a dolgoknak, pusztán nem érzem fontosnak minden egyes mozzanatát megemlíteni a filmnek.

Szereplőink -számomra legalábbis- abszolút ismeretlenek voltak, na nem mintha ez a filmről magáról vagy a filmkészítőkről ne lehetne elmondható. Ugyanakkor a profizmus maximális szintjét hozta mind a két főhősünk. A mellékszereplők teljes mértékben képezik a produkció szerves részét, de olyan szinten, hogy nélkülük eladhatatlan lenne az egész mozi. S hogy miért mondom ezt? Helyenként nagyon durva dokumentumfilm hatása van, mintha a kamera ott se lenne, nem zavartatják magukat a szereplők, mesélik életüket, ami sajnos a legtöbbször a nyomorúságosnál is nyomorúságosabb.

Nekem az egylemezes változat van meg, így az extrákról nagyon nem tudok nyilatkozni. De mivel vélhetőleg a film specifikációja (hang, kép) ugyan az, azt elmondhatom, hogy e téren sincs hiba, maximálisan élvezhető és remekül kiegészíti a tartalmat. Ha beszereznem a duplalemezest (mert már pedig ez így lesz!), akkor majd javítom az itt leírtakat. Biztosan hasznos extrákkal bír a bónusz korong.

Nos összefoglalva: a hatalmas kontrasztok mozija A Motoros Naplója. A lenyűgöző tájakat, az élvezetes narrációt és a helyenkénti könnyed humort a rendező szembeállítja a legnagyobb nyomorral és fájdalommal. Persze ez nem sikerülhetett volna ilyen formában Ernesto „Che” Guevara remek írása nélkül, amit talán érdemes lesz ezek után elolvasni. A lényeg, hogy ez nem a Forradalmárról szól, hanem egy Kalandorról, pontosabban kettőről, akiknek gyökeresen megváltozik a világnézete.
Zseniális zene, képek, szereplők. Csak ajánlani tudom!

10\9