Számomra a POKOLI TORONY technikai szempontból ma sem okoz különösebb csalódást. Természetesen én sem vagyok vak, látom a trükköket, már csak azért is, mert ismerem a műhöz kapcsolódó (részben korabeli!) werkfilmeket, amelyek ezeket a technikai fogásokat leleplezik. Ennek ellenére élvezetes maradt számomra ez a film, éppúgy, mint mondjuk az 1933-as (?) KING KONG vagy A MAJMOK BOLYGÓJA és más korabeli szuperfilmek. (Fontos persze a nosztalgiafaktor is, de nem ez az egyedüli magyarázat.) Ennek valószínűleg az a magyarázata, hogy ezek a produkciók még nem elsősorban a technikáról szóltak, a készítési idejüknek megfelelő szuperlátványosság ellenére emberközpontú alkotások voltak. A POKOLI TORONY például látszólag a tűzről szól, hiszen elsősorban annak terjedését és a mentési-menekülési kísérleteket látjuk, valójában azonban mégis az emberek állnak a középpontban. Mindegyik fontosabb szereplőnek markáns karaktere van, ami még akkor is fontos, ha egyébként maguk a figurák romantikusan szélsőségesek. Ha mai szemmel visszagondolok erre a filmre, nem a látványjelenetek jutnak először az eszembe, hanem az emberek: egy-egy rövidke, talán olykor szentimentális párbeszéd, egy-egy tekintet, gesztus. Ha viszont egy modern szuperprodukciót idézek fel az emlékeimben, sajnos soha nem az emberek jutnak először az eszembe (pedig többségükben nem kisebb dolog a tét, mint az egész emberiség sorsa!), hanem a technikai megoldások: kocsik repkednek a levegőben, házak, sőt városok omlanak össze, látványosan ég, robban, beszakad stb., stb. minden, ami csak egy filmben elpusztulhat. Az embereknek e filmben nemigen jut más szerep, mint az, hogy áldozatául essen a tomboló elemeknek, a fontosabb szereplők pedig hol közhelyes, hol émelyítően Amerika-centrikus mondatokban foglalják össze az opusz „mondanivalóját”. Az már csak hab a tortán, hogy e modern művek esetében is gyakran tetten érhetők a technikai megoldások mikéntjei (érdekes módon tévében árulkodóbbak ennek jelei, mint a nagy mozivásznon).
