Daemiaen szerint a világ

Gratulálok a szerzőnek.Nem kis munkába kerülhetett összehozni ezeket az értékeléseket.Nagyon köszönöm a kritikákata filmekről,jól szórakoztam rajtuk.

Másolva.

Csak félve kérdem ilyen hosszú beírás alatt hányszor szállt el a gép, vagy a kapcsolat(talán másolva lett)?

Egyébként miről szól ez a topic?
Ezeken az értékeléseken baromi jól szórakozom, eszméletlen jól meg vannak fogalmazva! :)

Na, ha már megint itt a május, húzzunk bele! :) Az egyhelyben való vezetés időbajnokának azon kritikái, amikor el is jutott a moziig, 6001-7000-ig



Gagyi mami 2. (Big Momma s House 2, 2006, forgalmazza: InterCom)

A Bad Boys idején még úgy éreztem, hogy Martin Lawrence vicces gyerek. Sőt, viccesebb, mint Will Smith. Félelmetes, hogyan halad valaki úgy lefelé a lejtőn, hogy még mindig 10 millió fölötti dollárt tesz zsebre egy filmért. A film jó.

1/10



Az időjós (The Weather Man, 2005, forgalmazza: UIP)

Őszintén megvallva, nem is értem, hogy ez a film eljutott hozzánk, ráadásul féléves késéssel. Bukott mindenhol, és az ilyenek terén a UIP partnerei (Uni, Para, DW) igencsak érzékenyek a kisebb piacokat illetően. No, mindegy. Gore Vebinski jól tette, hogy nem pihent két karibi utazás között, holott megtehette volna. Az időjós a rendező számára nem más, mint egy igazi presztízs-mozi, a nézőnek pedig egy remek kis esettanulmány a hétköznapi emberről, a gigantikus elvárásokról, a megfelelési kényszeről, a jelen generáció kulturális fejlettségéről, a média világáról és a vakvágányon haladó kapcsolatokról. Igen, valóban jó film Az időjós, Verbinski legjobbja. A Phedon Papamichael fényképezte Chicagóval a rendező remekül sáfárkodik, a néző emlékezetében a színészi teljesítményekkel együtt megragadnak a hűvös és erőteljes, rendkívül kifejező képek. Hans Zimmer muzsikája ezúttal nem kap vezető szerepet a jelenetek során, sokkal inkább az arcok, a belső monológok és a rendezői erények azok, melyekre figyelni kell. Nem szabad elhallgatni viszont, hogy egyszer-egyszer megpihen, úgymond leül a történet, ilyenkor a szó szoros értelmében semmi nincs, de szerencsére az ehhez hasonló jelenetek nem tartanak sokáig.

8/10



PiROSSZka: A jó, a rossz, a farkas, MEGAnagyi (Hoodwinked!, 2005, forgalmazza: SPI)

Hatalmas ötlet, bátortalan megvalósítás. A bátrak igazsága és a Kiképzőtábor (csakhogy ne menjünk messzebb) dramaturgiai megoldásait használó, inkább 12+ mese sajnos nem lett olyan jó, mint ahogy az előzetes alapján tűnt. Kevés az irónia, kevés a poén, sok a locsogás és az erőltetett megoldás, pedig tényleg nagyon sok volt ebben a filmben. A farkas története hordozza magában a legtöbb jó megoldást, kár, hogy mindössze 10 percig tart. Technikailag nem ez lesz az etalon, de ugye az ilyen látványvilágot szokás "egyedinek" nevezeni. Azért ezt is megértük: független amerikai CGI-mese.

4/10



Casanova (Casanova, 2005, forgalmazza: Fórum Hungary)

Előzetesen féltem a legújabb Casanova feldolgozástól, de szerencsére Lasse Hallström azért van olyan szintű mesélő, hogy jól jöjjön ki egy nem minden kompromisszumtól mentes stúdiófilmből. Milyen is egy Casanova-film 2005-ben? Mindent, ami klasszikus, el kell felejteni. Modern a dramaturgiája, maiak a poénjai és a karakterei és - valljuk be - kissé felületesek a megoldásai, de mindezek azért olyanok amilyenek, hogy a mai moziba járó korosztályt is meg tudják fogni (persze Amerikában hatalmasat hasalt a méregdrága, csak Velencében forgott produkció). Viszont baromi szórakoztató: Heath Ledger vérbeli Casanova-típus (aki nem bírja majd megemészteni a Túl a barátságont, az beülhet erre újra), Sienna Miller aranyos, bár azért messze van attól, hogy színésznő lehessen, Lena Olin, Oliver Platt és Jeremy Irons pedig a humor fő forrásait jelentik. Aki elfelejti, hogy már majdnem tíz adaptációja volt már a klasszikus történetnek, és hogy Ledger sem egy Donald Sutherlandhez mérhető nők bálványa :), valamint, hogy Lasse nem Federico-féle topártiszt, baromi jól fog szórakozni. Ugyanis a 2005-ös Casanova Hollywoodból és nem Velencéből érkezik.

7/10



De kik azok a Lumnitzer nővérek?! (De kik azok a Lumnitzer nővérek?!, 2006, forgalmazza: Hungarotop)

De kik azok, akik pénzt adtak erre? Ám nem ez a fő kérdés, hanem emez: hogyan kell úgy bravúroskodni, hogy szétessen egy töklineáris sztori? Bacsó Péterre kell bízni a forgatókönyvet és őt kell a rendezői székbe is ültetni - 2005-ben. Ugyanis a múlt azért dicsőbb. Komolyan mondom, botrányos az, ami a mozikba került. A Filmszemlén elképesztő nemtetszést arató filmet ugyanis kb. 15 perccel rövidebbre vágták, és jóllehet így sem pergőbb, viszont minden kidolgozatlanabb, sutább és értelmetlenebb. Ha keressük a pozitívumokat, akkor max. Vukán Gyuri bácsi tradícionális és jellegzetes muzsikáját emelhetjük ki, valamint azt, hogy ilyen sorozatos filmnyelvi melléfogásokat és amatőr megoldásokat még magyar filmben is tényleg ritkán látni.

1/10



Befejezetlen élet (An Unfinished Life, 2005, forgalmazza: Mokép)

Manapság mindenképp értéknek számít, ha olyan nevek szerepelnek a stáblistán együtt, mint Robert Redford és Morgan Freeman. Igaz, utóbbi színész igencsak gyakran foglalkoztatott művész, ám Redford önszántából szerepel ritkán a vásznon. És egy ilyen filmben együtt látni őket... hmmmm, pazar! Lasse Hallström a múlt heti Casanovát követően most sem okoz csalódást, sőt, újfent bizonyítja, hogy szépen tud mesélni, és noha az egyéni hangvételt mindig hiányoltam amerikai munkáiból (8 executive producer bábáskodása alatt mondjuk ez nem csoda), a Befejezetlen élet is átgondoltan pergő, kerek kis old school alkotás. Egyébként fura abba belegondolni, hogy 10-15-20 évvel ezelőtt még az ilyen filmek jelentették a nagy amerikai stúdiók egyik legbiztosabb bevételi forrásait: mára ez odáig fajult, hogy az ilyen és ehhez hasonló, korántsem filmtörténeti jelentőségű, ám annál értékesebb műveket úgy kell bemutatni, hogy köt valakit a szerződés valakihez (Weinsteinéket a Miramax/Disney-hez).

A csodaszép tájakon játszódó dráma egyértelműen a színészekre épít, és itt meg kell állni egy pillanatra. Aki azt hinné, hogy Jennifer Lopez negatív irányba lóg ki a két óriás mellett, azt el kell keserítsem: nem azt mondom, hogy színésznő lett belőle, de amit mutat, azt hitelesen teszi. És ez bizony elsősorban Hallström érdeme, aki csak annyit bízott a latin szépségre, amennyit annak képessége elbír. Az Out Of Sight óta (a Jersey Girlt nem számítva) először így Jennifer Lopez nem főszereplő.

Érzelmekkel teli, remek kisvárosi dráma legendás színészekkel - nekem ennyi is elég volt.

9/10



Csajozós film (Date Movie, 2006, forgalmazza: InterCom)

Aki azt hitte, a Tök alsó: Európai turnéval már látta a vígjátékok legalját, az még nem látott semmit! Rob Schneider ökörködése ehhez képest legalább 5-6 pontot ér. Valami észvesztően gagyi, állandó vetített háttér előtt bénázó, megagagyiszinkron által megszólaló szereplőkkel megtámogatott olcsó szarkupac. Kihagyni nem érdemes, mert ki tudja, lesz-e még ilyen, bár a 20th Century Fox eddigi 2006-os kínálatát látva méltó párja akar lenni a tavalyi Sonynak: Gagyi mami 2., Csajozós film és még azok, melyek szerencsére el sem jutottak hozzánk. De még nem is a filmek elkészültének ténye a legszomorúbb: a tavalyi Sony megabuktákkal ellentétben a Foxnak anyagliag ezek bejönnek. Várjuk a következőket.

1/10



Rövidek éjszakája 2: Kurz Und Gut (Night Of The Shorts: German Short Pieces, 1997-2003, forgalmazza: Szimpla)

A Szimpla igen dicsérendő módon folytatta a rövidfilmek népszerűsítésére tett kísérletét, noha az első próbálkozásuk nem volt éppen kasszarobbantás idehaza. Téma megintcsak nincs, ami köré fűzve lennének a szkeccsek, így viszonylag nehéz 10-12 percenként teljesen ráhangolódni egy újabb és újabb apró történetre, azonban találhatóak egészen kitűnő munkák is a 7 darabból álló összeállításban:

Marco At Work: 4/10
Pieces Of My Heart: 5/10
La Mer: 8/10
Dufte: 9/10
Inas Geburtstag: 5/10
Der Schüler: 7/10
Immer: 5/10

Összegezve: 6/10



A belső ember (Inside Man, 2006, forgalmazza: UIP)

Ilyen se volt még: egy forgalmazó (jelen esetben a UIP) a világpremieres filmje esetében bemutató előtti vetítéseket tart.

A bankrablós témáról már évtizedekkel korábban elmondtak mindent, talán ennek is köszönhető, hogy manapság rétegmozivá vált a korábban Oscar-esélyes alműfaj. A belső ember is csak amiatt érdekes, mert Spike Lee rendezte. És hát ki ne lenne kíváncsi arra, mit hoz ki a fekete mozi egyik bástyája, ha ennyire kötve van a keze? Nos, nem sokat, de eleget ahhoz, hogy élvezhető film lehessen belőle. Én Spike Lee jointra számítottam, de Spike Lee filmet kaptam: kicsit önmagát idézi (leginkább Az utolsó éjjelt - úgy tűnik, a szeptember 11. már örökre rányomja a bélyegét Lee-re), kicsit próbál újítani, most csak kicsit mond oda, de bazi nagyot akar szólni. És ez az, amit nem kellett volna. SPOILER! Manapság minden rendező duplatriplacsavart alkalmaz, ezért lett volna Lee-től logikus lépés, ha kihagyja a kliséziccert, ám sajnos nem tette ezt. Mindenáron úgy akarta befejezni A belső embert, ahogy bármely más direktor is tette volna. SPOILER vége. A színészek kurvajók: Washington Lee alatt lett igazán nagy színész, Willem Dafoe akcentusa és egyszerűsége maga a tökély, Clive Owen leginkább maszk alatt van, de azért jobban muzsikál Edward Nortonnál a Mennyei királyságban (talán, mert ő néha le is veszi), Jodie Foster pedig úgy játssza a nála kb. 10 évvel fiatalabb elkurvult ügyvédnőt, ahogy egy nála kb. 10 évvel fiatalabb elkurvult ügyvédnő játszaná.

Bizony, A belső embert a színészek, az első egyóra és Terence Blanchard zenéje viszi a hátán, és kijelenthetjük, hogy még egy olyan rendezőt is bele lehet kényszeríteni a középszerbe, aki egyszer Malcolm X-et varázsolta a vászonra.

6/10



A szavak titkos élete (La Vida Secreta De Las Palabras / The Secret Life Of The Words, 2005, forgalmazza: Best Hollywood)

Isabel Coixet Pedro Almodóvar felügyelete mellett Sarah Polley főszereplésével egyszer már sikerre vitt egy remek, giccsmentes történetet, ez volt Az élet nélkülem, amit az Odeon most utánavág mindenkinek DVD-n. Sajnos másodszorra már nem tűnik olyan erősnek ez a trió, A szavak titkos életében ugyanis a történet végére ismeretlenebbek lesznek a karakterek, mint mikor elkezdődött a film. A rendezőnő ugyanis bízott saját - amúgy díjat nyert - forgatókönyvének erejében annyira, hogy úgy érezze, a kamerát már csak le kell tennie. Ennek következménye az, hogy a Tim Robbins és Miss Polley között kibontakozó románcnak se eleje, se vége nincsen, ráadásul a színésznő balkáni akcentussal nem tűnt olyan magabiztosnak, mint Az élet nélkülem haldolkó kétgyermekes családanyájaként. Ami még tetézi a bajokat, hogy a történet végére teljesen elszabadul az érzelgősség: a befejezés nélkülöz minden logikát és szépséget, csupán lóg a levegőben, ami után mi is könnyű szívvel távozhatunk a moziból.

4/10



Akira (Akira, 1988, forgalmazza: Odeon)

A sci-fi birodalomból hozzám talán a cyberpunk áll a legközelebb, ha kifognék egy aranyhalat (bár életemben eddig mínusz egyszer voltam pecázni), egyik kívánságom biztos az lenne, hogy eljuthassak egy hipermodern, sötét, korrupt politikától sújtott, a politikusokat befolyásoló, a felhők fölé tornyosuló, égbe karcoló házikójuk legfelső emeltén gubbasztó konszernvezérek által irányított világ egy városába, főleg, ha azt mondjuk William Gibson álmai alapján teremtették. De azt se bánnám, ha Otomo Neo-Tokiója lenne az. Egész egyszerűen varázslatos a cyberpunk világ: a természet írmagja sem található meg benne, mindenhol a technika legújabb vívmányai kerregnek, csattognak, csipognak. A sötét utcák végére emberi szem nem lát be, csak sejtelmesen gomolyog a füst, az épületekből ultragazdag, öltönyös fickók lépnek ki, őket tüntetők próbálják kizökkenteni nyugalmukból... Otomo animéjében ezt csak érezni lehet, sajnos a Háború és békével vetekedő terjedelmű manga (nemcsak nem olvastam, két évvel ezelőttig még nem is hallottam róla) filmre adaptálása mentes az apokaliptikus világ képi leírásától. Az Akira mindettől függetlenül nagyon jó, az emberi kapcsolatok bemutatásának magasiskolája jelenik meg 120 percben. Igaz, hogy ez csupán Tetsuóra és Kanedára korlátozódik, viszont a mellékszereplők többrétegűségére tett utalások, valamint a fel-felbukkanó, ám külön be nem mutatott karakterek mind arra ösztökélik a nézőt, hogy ha nem is feltétlenül olvassa el a mangát, legalább egy picit gondolkodjon. Talán ebből származik a világ külön bemutatásán kívüli másik negatívum számomra: nem nyújt teljes élményt az Akira filmes változata, mert hiába látunk remek akciót és drámát, végig ott motoszkál az ember fejében, hogy az elképesztő részletgazdagsággal megkomponált képek mögött sokkal, de sokkal több is rejtőzik.

8/10



Egy gésa emlékiratai (Memoirs Of A Geisha, 2005, forgalmazza: Fórum Hungary)

Talán giccsnek is lehetne nevezni, de én inkább káprázatosnak mondanám - ilyen gyönyörűen megkomponált látványvilágért érdemes mozijegyet váltani, valami elképesztő élmény látni Rob Marshall vízióját. A belső már korántsem ilyen értékes, Edward Zwick korántsem jó Az utolsó szamurája fényévekkel veri drámai mélység szintjén a Gésát, és noha nem mintha Arthur Golden regénye lélekboncolgató mű lenne, de semmiképpen nem egy epikus hollywoodi sémadráma alapja. Megmondom őszintén, a látvány engem sok mindenért kárpótolt, de nem szabad elmenni a félelmetesen kongó üresség mellett. Már ha hajlandóak vagyunk a képek mögé is benézni.

5/10



A fegyvernepper (Lord Of War, 2005, forgalmazza: Fórum Hungary)

Provokatívnak minden perce provokatív, Michael Moore elbújhatna eredetiség, cinizmus és irónia terén Andrew Niccol mellett, olyannyira hatásosan sikerült képre vinni a világ rengeteg problémája közül az egyik legjelentősebbet. A fegyvernepper tulajdonképpen jól áll a lábán, viszont azt nehéz lenne tagadni, hogy alig van történet: a különböző jelenetsorok mind-mind arra szolgálnak, hogy (nem görbe) tükröt mutassanak az illetékeseknek, ám egy órát követően ez már egy picit kezd sok lenni. A karakterek kidolgozottsága kielégítő, ám valószínűleg a vágás során a kukába kerültek fontos momentumok, ugyanis mind Bridget Moynahan, mind Jared Leto figurája esetében találkozni jó nagy következetlenségekkel. De talán ezek mind nem fontosak: a lényeg, hogy egy remekül felépített kritikát fogalmaz meg Niccol európai pénzből (elsősorban) amerikaiaknak, és nálam elérte, amit el akart: sikerült olyan szimpatikusra beállítani a végére a Nicolas Cage által megformált Jurijt, hogy az Interpolos Ethan Hawke-ot már a pokolba kívántam volna, míg "negatív" ellenfelér... Mi ez, ha nem bravúros ellentmondás?

7/10



Motel (Hostel, 2006, forgalmazza: InterCom)

Lehet, hogy más filmet néztem, lehet, hogy velem van a baj, de valami elképesztően gagyi film a Motel. Lehet valami olcsó, de amit ennyire körülrajonganak, ne legyen már ilyen ostoba, igénytelen és unalmas. Merthogy Eli Roth borzadálya az. A Kabinláz sokakkal ellentétben nekem bejött, ezért ültem be igencsak felfokozott várakozással az agyondicsért második horrorjára is. De itt már az első negyed óra igencsak impozáns csöcsparádéját követően érezni lehetett, hogy nincs minden rendben: a képek logika nélkül követik egymást, a sztori egy olyan méretű baromság, ami még az amerikai fiatalok tudatlanságával sem magyarázható, a feszültség pedig maximum Tarantino és a cenzorok között alakulhatott ki. Ja, erőszak: hát, nem tudom. Azért nem lehet tagadni, tudnak gyomort forgatni a képek, de kevés van belőlük, látni alig lehet valamit, meg különben is: nem lehet igazán félni alattuk.

Elképesztően rossz film a Motel, a gyönyörű melleken kívül más pozitívumot nem is találtam benne.

2/10



Brokeback Mountain: Túl a barátságon (Brokeback Mountain, 2005, forgalmazza: SPI)

Sokan a film szeméra vetették: "á, ez a film soha nem került volna a figyelem középpontjába, ha kicseréljük a szereplőket és hetero románcot dolgoz fel..." - és valóban. Hogy nézne már ki, ha az elfojtás és az önámítás lenne a legfőbb mozgatórugó egy hagyományos romantikus drámában? Ang Lee nagyszerűen fényképezett szerelmesfilmje ha nem is hatol az emberi lélek mélységeibe, a témából igencsak sokat hoz ki, többet, mint amit remélni lehetett. Az vitathatatlan, hogy az első 35-40 perc a film legerősebb része: a színészvezetés és az alakítások ekkor elképesztően magas szinten pörögnek, az érzelmek szinte kézzel foghatóak. A szétválást követően Lee igazából a tradícionális utat járja: telnek-múlnak az évek, az egyik jobban felejt, a másik kevésbé, és be kell, hogy valljam, baromira kíváncsi voltam, miként kezeli a rendező az egész történet rákfenéjét, az újra egymásra találást. Apróbb csalódással vettem tudomásul, hogy néhány erőteljesen drámai pillantáson kívül igazából ekkor már mintha túl hosszúnak érezheték a készítők a filmet és belehúztak: szinte tízpercenként haladunk éveket az időben, és valahogy az az érzésem, a vágószobában értékes jelenetek kerültek a képzeletbeli kukába.

Heath Ledger - eddig nem voltam elájulva a teljesítményétől, de amit ezúttal letett az asztalra, az szinte emberfeletti. Párja, Jake Gyllenhaal is jócskán túlteljesíti az elvárásokat, de Ledger az, aki elhiteti velünk nézőkkel azt, hogy képes lerombolni azt a Gary Cooper- vagy John Wayne-imázst, mely szerint a cowboy maga a macsó. Páratlan alakítás és többek között emiatt páratlan alkotás, kisebb hibákkal.

8/10



Jégkorszak 2.: Az olvadás (Ice Age: The Meltdown / Ice Age 2, 2006)

Tipikus folytatás-film, de szerencsére a jobbik fajtából. A Blue Sky stúdió nem húzott semmi merészet, nem forradalmasítottak semmilyen techikai újítást, egyszóval leültek, mindenki hozta a maga poénját és már kész is volt a Jégkorszak folytatása. Semmi extra ötlet, semmi meglepő, semmi váratlan, csupán bő 80 percnyi szórakozás, amelybe kissé belerondít az a tény, hogy olykor "izzadságillat" lengi körül a történetet, illetve a poénokat, de pl. Motkány/Scrat ténykedésének minden pillanata zseniálisan kitalált. Az animáció korántsem első osztályú, ám a markáns élekkel operáló látványvilág egyedivé és összetéveszthetetlenné teszi a Jégkorszak 2-t, bizonyítva ezzel azt, hogy nem kell feltétlenül fotorealisztikus háttér (bár a vizes effektek páratlanul élethűre sikerültek) ahhoz, hogy élvezhető legyen egy 21. századi CGI-mese.

7/10



Pénz beszél (Two For The Money, 2005, forgalmazza: Best Hollywood)

A hazai UIP lemondott a forgalmazás lehetőségéről, így meglepő módon a Best jóvoltából került a hazai mozikba egy Universal-film, sietve teszem hozzá, nyiéván Al Pacino neve volt az egyetlen dolog, ami miatt Magyarország "legjobbja" bemutatta az alkotást. Korábban egy Al Pacino-film, ha nem is jelentett egyet mindig 100%-osan a minőséggel, a színész és persze az alakítása simán elvitt gyengébb produkciókat is a hátán. Kicsit ez már kezd másképp lenni, elvégre Pacino most sem csinál mást, mint a The Recruit esetében és korábban oly sokszor: hozza a kiabáló, magabiztosnak tűnő figuráját. Jól passzol mellé a szépen kidolgozott felső testét minden filmjében felvonultató Matthew McConaughey, de aztán ennyi, mert D.J. Caruso sportfogadásos filmjében minden unalmas. Az eredetiség legapróbb szikrája valószínűleg csak és kizárólag a véletlen műve lehet, és a kliséhalmazra még azt sem lehet mondani, hogy ízlésesen van csomagolva. Kétségtelen, hogy a legnagyobb problémák a forgatókönyvvel vannak, de Caruso sem tett egy pálcikát sem keresztbe azért, hogy élvezhetőbb legyen a Pénz beszél. Tökéletesen kiszámítható, a játékidő felében megbízhatóan alacsony minőségű mű ez, amit ajánlani tényleg csak azoknak szabad, akik a múlt miatt még mindig bíznak egy hatalmas színészben.

4/10



Elemi ösztön 2 (Basic Instinct 2, 2006, forgalmazza: Intersonic)

Azért nagy élmény az Elemi ösztön 2: a képtelenül vacak fordulatok filmje ez, amely - teljességgel nyilvánvaló - olyan fölösleges, mint Hollywood éves filmtermésének körülbelül a fele. Kongó üresség, bántó igénytelenség és pinaszag - ennyit képes nyújtani Michael Caton-Jones rendező, aki meg sem próbálta elfedni a forgatókönyv jókora hézagjait. Sharon Stone sosem volt még ennyire gáz, ami simán jól állt neki 1992-ben, az most idegesítő. És itt nem is elsősorban a korával van a probléma, hanem egész egyszerűen azzal, hogy görcsösen próbálja elérni karakterével ugyanazt az erotikus kisugárzást, amit puszta természetességével sikerült anno. Paul Verhoeven alkotása mesteri thriller, Caton-Jonesé pedig jól példázza, milyen az, ha valakik nem értenek valamihez. A Men In Black esetében fordult elő utoljára nálam, hogy a 10 pontos első részt követően 1 pontos folytatás született. Címeres gagyi.

1/10



Capote (Capote, 2005, forgalmazza: InterCom)

Philip Seymour Hoffman - körülbelül ennyi miatt érdemes megtekinteni a Capotét, ugyanis Bennett Miller rendező igencsak sematikusan szövi a történetet, ami egy kultikus regény elkészültéig vezetett. Most éreztem talán eddig a legsúlyosabban azt, hogy a könyv és a film jelen esetben nem helyettesítheti egymást, hanem sokkal inkább erősítheti az élményt. Az én életemből kimaradt ugyan a Hidegvérrel, de szinte biztos vagyok benne, hogy a plusz élménnyel sokkal, de sokkal többet kaptam volna a Capotétól. Mert ami így marad, az nem más, mint egy hiányos szerkezetű green mile-dráma, amibe a nézőnek kellene behelyettesíteni a hiányzó részeket. Sok a csend, néhol pedig, mikor már az ember kezdené élvezni a különc író-halálraítélt kapcsolatot, ugrunk az időben. Olvasás után javallott elsősorban.

5/10



Anyám nyakán (Failure To Launch, 2006, forgalmazza: UIP)

Érdekes, hogy két olyan színész jópofáskodik, akik már legalább 10 éve benne vannak a filmes köztudatban, mégis csak mostanra kezdenek sztárokká válni. Az Anyám nyakán abszolút átlagos romantikus komédia, aminek kevés pozitívuma közül az egyik az, hogy sikerült mellőzni a szirupot, igaz, az ezt helyettesítő McConaughey-féle túlzásba vitt "coolság" (ripacskodás) és a bűnronda Sarah Jessica Parker szép és legfőképp fiatal nőként való beállítása bőven ellensúlyozza azt, nehogy kellemes szájízzel távozzunk a moziból. A férfi főhős legfőbb poénforrása sajnos nem abból akad, hogy otthon lakik, hanem abból, hogy (SPOILER) állandóan megharapja valami ártalmatlan állatka (SPOILER vége), ami - valljuk be - igencsak gáz egy olyan vígjáték esetében, ami azért az igényesebb nézőközönséget célozta meg. Kathy Bates-t fájó látni ennyire semmilyen szerepben, de bárcsak ez lenne a legnagyobb baj az Anyám nyakánnal!

4/10



Tűzfal (Firewall, 2006, forgalmazza: InterCom)

Nem jó film ez, és talán pont a sok negatív vélemény hatására pozitívan csalódtam benne. Egy dekányi eredetiség sincs benne, mégis az első perctől az utolsóig képes voltam élvezettel bámulni Harrison Ford tehetetlenül bugyuta búráját, amit csak ő és kizárólag ő bír így előadni, igaz, már 30 éve változatlanul, csupán néhány (sok) ránc adódott hozzá az arckifejezéséhez. Sajnos az előzetes túl sokat árult el az amúgy sem túl veretes sztoriból, amit viszont nem, az a film egyetlen épkézláb ötlete, mégpedig, hogy a gonoszt játszó Paul Bettanynak azért van szüksége annyi társra bűnténye végrehajtásához, mert technikai téren analfabétának számít. Ez így leírva elég bugyután hangzik, viszont a gyakorlatban nagyon jól áll Bettanynek a segítségre szoruló kriminöl szerepe, talán az ellenkezőjét el sem hittem volna neki. Jó szívvel senkinek sem ajánlható a Tűzfal, mert tényleg nagyobb az esély arra, hogy valaki az unalomtól fog falnak menni, de valami különleges csillagállás miatt engem lekötött, amíg tartott.

6/10



Vadkaland (The Wild, 2006, forgalmazza: Fórum Hungary)

Nem megy ez a CGI a Disneynek. Aki azt hiszi, hogy a Csodacsibét nem lehet alulmúlni, az tegyen egy próbát a Vadkalanddal! Nem csoda, hogy a nagy játékgyártók tartanak attól, hogy a karakterek alapján készült mörcsi-termékeket lehetetlen lesz eladni, ugyanis nincsenek karakterek. Vannak ugyan állatok, meg amúgy realisztikusabban vannak megrajzolva, mint az inkább élekkel dolgozó Madagaszkár hősei (ha már teljesen véletlenül ennyire hasonlít a két film...), de 5 perccel a moziból való távozást követően arra sem lehet emlékezni, hogy milyen fajba tartoztak, olyan jellegtelen az egész. Ötlet nuku, csupán van egy sémasztori, ami kb. olyan vékony, mint az említett DreamWorks/PDI-opusé, csak itt még a poénok is hiányoznak. Néhol azért fel-felbukkan némi legendás egeres múlt, de ez édeskevés. A Vadkaland minden idők legrosszabb fősodorbéli Disney-meséje.

3/10



A gyermek (L Enfant, 2005, forgalmazza: Cirko Film - Másképp Alapítvány)

Hétköznapi módszerekkel operáló, rendkívül erőteljes dráma arról, hogy a bennünk élő gyermek önnön érdekeit szem előtt tartva hova vagyunk képesek süllyedni; arról, hogy a nyugati társadalmaknak is vannak elképesztően komoly problémáik, amelyek így, szenvtelenül, gyilkos őszinteséggel a szemünk elé festve rendkívüli módon képesek hatást gyakorolni az emberre anélkül, hogy akár egy picit is hatásvadászattal lehetne vádolni az alkotókat. Jean-Pierre és Luc Dardenne Cannes-i Arany Pálmát nyert filmje semmiféle véleményt nem óhajt kinyilatkoztatni, nem moralizál, csupán kiváló érzékkel, minimális stilizációval, alig érezhető dramatizálással mesél el egy olyan történetet, melynek egyes képeibe képtelenség nem beleborzongani. És íme a bizonyíték arra, hogy lehet a kézikamerát rendesen is használni.

9/10



A szerelem következményei (La Conseguenze Dell Amore, 2004, forgalmazza: Budapest Film)

Ez az a fajta alkotás, amelyről nem szabad olvasni semmit az alapszituáción kívül. A tudat olyasfajta, talán mainstreamnek is nevezhető élménytől foszthatja meg a nézőt, amit művészfilm esetében tényleg ritkán tapasztalni. Paolo Sorrentino művének első fele körülbelül így néz ki: a bergmani csend kiegészülve némi túlzással Godot-ra történő várakozással, valamint virtuóz kameramozgások, remekül megkomponált képek. Ám sajnos ez sem elég ahhoz, hogy a külső és belső nihilt a rendező 45-50 percen keresztül érdekesen tudja tálalni. Azonban a második félidőben olyasfajta fordulat következik be, ami gyökeresen változtatja meg az első félidőben tapasztaltakat és átértelmez minden egyes korábbi tettet mozdulatot. Briliánsan kitalált, igazán eredeti film A szerelem következményei, csak bírjunk ki ébren 50 percet!

8/10



A halál kilovagolt Perzsiából (A halál kilovagolt Perzsiából, 2005, forgalmazza: Mokép)

A borzalom belovagolt - szerencsére csak - egyetlen moziba. Dr. Horváth Putyi filmje a depresszív állapotról és arról, hogy minden nagy író alkoholista volt, mindezt Hajnóczy Péter, szintén alkesz író regénykéjéből. Öncélú képsorok és rendezői megoldások, valami felháborítóan vérszegény színészi alakítások (Schneider Zoltán kivételével) és a merő unalom az, amit el kell viselni annak, aki beül erre a teljesn érthető módon a tavalyi Filmszemlén csúfosan megbukó, ám az idén teljesen érthetetlen módon moziba kerülő Tarr Béla-produkcióra. Szó se róla, olykor-olykor érezhető, mintha lenne az egészben valami rendszer, ám Horváth Putyi lélektelen narrációja és az említett negatívumok mind-mind csak arra szolgálnak, nehogy mi jól szórakozzunk.

2/10



Nagypályások (Garpastum, 2005, forgalmazza: Budapest Film)

Eszembe jutott az Amfora régi szlogenje - "Tartalomhoz a forma" -, ugyanis Alekszej Guerman rendező ennek pont az ellenkezőjét csinálta (igen, megcsinálta :). Adott egy gyönyörűen vászonra festett sárgás, kopottas, régi fényképeket idéző látványvilág mesebeli operatőri munkával és rendkívül szép orosz tájakkal, valamint egy dögunalmas történet arról, hogyan hatott Gavrilo Princip "csele" az orosz fiatalok focijára. A nézőre mindenesetre szinte sehogy sem hat; a nyugdíjas lajhár sebességével támadó sztoriban rejlő kapcsolatok, fejlődések és fordulatok cirka annyira érdekesek, mint az, hogy a rendező szerint már 1914 körül olyan korszerű focit játszottak az oroszok, mint amilyet manapság látni a világ sportcsatornáin (természetesen honi labdaművészetünk ez alól újfent kivétel). Értékelhető ugyan az erőfeszítés, mely szerint a korabeli fiatalság lelki és mindenfajta más problémájára a gömbalakú sportszer lehetne a megoldás, de olyan érdektelenül van előadva, hogy valóban nem marad más a maroknyi mozinézőnek osztályrészül, mint a gyönyörködés lehetősége a valóban páratlan szépségű képekben.

4/10



Herminamező: Szellemjárás (Herminamező: Szellemjárás, 2006, forgalmazza: Budapest Film)

Halász Péter üdvözöl mindenkit a túlvilágról, talán nem véletlenül lett a mű alcíme az, ami. 1956-ról objektíven nehéz, talán nem is lehet mesélni, elvégre úgyis mindig lenne valaki, aki ideológiáktól sem mentesen kötne bele valamibe. Ezért megboldogult Halász direktor úr önmagához hűen kreált egy terepasztalnyi 56-ot telis-tele Stannel és Pannel, meg Chaplinnel, vegyítette maszkos élő szereplőkkel, majd elmondott egy igencsak cinikus és ironikus történetet arról, hogyan kellene hozzáállni a témához. Más kérdés, hogy a forradalom napjairól szóló mese olyan rövidkére sikerült, hogy a 77 percnyi játékidőbe még így is belefért nem kevés unalom és némi öncélúság, de amit vállalt, teljesítette: úgy kritizálta meg napjainkat, hogy teljesen hihetően (nem mellesleg humorosan) vázolta fel azt az évet, amit olyannyira szeretünk emlegetni.

6/10



Az íj (Hwal / The Bow, 2005, forgalmazza: Mokép)

Hasonlít a Tavasz...-hoz, kommerszebb a Bin-Jipnél - Kim Ki-duk legutóbbi elkészült filmje jóval letisztultabb és közérthetőbb, mint két korábbi, idehaza is vetített alkotásai. Ha a közérthetőbbséget vesszük mondjuk negatívumnak (mert hát a rendezőben sokan azt szeretik, ha a szimbólumok megfejtést igényelnek), akkor is annyi, de annyi pozitívum közül lehet válogatni, hogy felsorolni sincs idő. A tér ismételten pici, a főszereplők ketten-hárman vannak, de csak egy beszél. Mégis olyan erős a történet és a rendezés, hogy akár zongorakíséret melletti némafilm is lehetne. Mert Kim Ki-duk nagyon tud valamit, és ez a mesélés: képpel, zenével, mimikával, hangeffektekkel. Az emberi kapcsolatok nagymestere ezúttal sem hazudtolja meg magát: a fájdalmasan szép képek mögött mélyen emberi érzések, érzelmek lapulnak, és bár ezúttal a szimbolikája sokkalta egyértelműbb, a történet talán még szebb, mint ezelőtt volt.

9/10



Transamerica (Transamerica, 2005, forgalmazza: Budapest Film)

Ha a Capote esetében Philip Seymour Hoffman viszi a hátán a filmet, a Transamerica egyértelműen Felicity Huffmanre épül. Habár inkább pontosítsunk: a karakterére épül, ugyanis Bree alakja nagyon kitalált, 100%-osan mentes az eddigi transzvesztita karakterekétől, eredeti, élő figura. Amit nem sikerült mellétenni, az egy új és nem annyira kiszámítható sztori. Szokványos road movie szokványos fordulatokkal komolyabb lélekbúvárkodás nélkül, átlagos rendezésben. Úgy gondolom, hogy ha nem egy elsőfilmes rendező ült volna a székben, nagy valószínűség szerint komolyabb esélye lett volna az alkotásnak a díjkiosztókon.

6/10



Mária Magdolna (Mary, 2005, forgalmazza: Best Hollywood)

A Mocskos zsaru bármelyik jelenete, melyben Harvey Keitel a templomban csücsül, jóval erősebb és bátrabb annál, mint amit a Mária Magdolna képsorain láthatunk. Abel Ferrara megfáradt filmje arról, hogy tárhatjuk fel lelkünk pokoli bugyrait és miként térhetünk meg Istenhez, de sajnos a legfőbb érdek talán az volt, hogy "beszójjon" Mel Gibsonnak. Azért kár ezért, mert ennek következtében igazi fricska helyett ovis mutogatás szintjén áll a dolog, nem hiszem, hogy a rettenthetetlen sztár mosolyon kívül másra is méltassa a Ferrara-dolgozatot. Amúgy is túl sokszor ragadunk le egy-egy résznél, a rendező képtelen befejezni a jeleneteket, a felesleges képekből még úgy is elég sok van, hogy a tiszta játékidő alig éri el a 80 percet. Nagyon kevés az, amit ettől a filmtől kapni lehet, és az sem feltétlenül olyan, amire az ember vár.

3/10



A Rózsaszín Párduc (The Pink Panther, 2006, forgalmazza: InterCom)

A film hivatalos kampánya tavaly tavasz elején indult, világszerte először a Csak lazán! előtt lehetett látni az előzetesét. Megvallom őszintén, nekem bejött az első teaser, álmomban nem gondoltam volna, hogy minőségi problémák miatt fog késni 8 hónapot a premier. De sajnos igaz! Merő borzalom az, amit a vásznon látunk, ez főleg annak a fényében igaz, hogy Steve Martin megint nem vicces, ja, és részben ő is írta a forgatókönyvet. Martin vicces akkor, amikor talk show-kban szerepel, esetleg Oscart vezet, de nagyon ritkán lehet nevetni rajta a moziban. Ez a múltban is így volt, most is így van, ráadásul A Rózsaszín Párduc igazi hullagyalázás, mert ha nem látnánk, kik szerepelnek benne, a tehetségtelenség magasiskolájának lehetne nevezni a filmet. Van egy közös Martin-Reno jelenet és héhány olyan, érthetetlen módon működő poén, amik miatt nem 100%-os csődről van szó, de ez olyan kevés, mint az igazmondás a hazai politikai életben.

2/10



V mint vérbosszú (V For Vendetta, 2006, forgalmazza: InterCom)

A szabadság csak álom - és itt most nem csak arra gondolok, hogy Wachowskiék John Hughes útját kezdik járni (azaz, elkezdetk lopni önmaguktól), de Kurt Wimmer low budget-neo-Mátrix-koppintását, az Equilibriumot is alapanyagnak tekintették saját zöld művükön és Moore képregényén kívül. Szóval a szabadság csak álom, mivel a filmet ugyan James McTeigue rendezte a hivatalos álláspont szerint, de aligha kapott szabad kezete, különben nem köszönnének vissza minden lépten-nyomon Wachowskiék. Persze ez utóbbi megállapításom nem feltétlenül jelent bajt, de nekem azért szúrta a szemem.

Tehát adott egy erősen közepes akciófilm több jelentős sutasággal. Kezdjük azzal, hogy a jelenetek közti kohézió egyáltalán nincs megoldva, valahogy olyan érzése van az embernek, mintha legalább kétszer ilyen hosszú lett volna eredetileg a film és minden egyes szcénát a felére kurtítottak volna. Ettől kicsit bugyuta lesz az amúgy sem túl veretesen előadott történet, amelyben ráadásul még a karakterek is valami félelmetesen gyengék: Natalie Portman Evey-jének kidolgozatlansága a legfájóbb pont, ugyanis a motivációit és cselekdeteit csak részben lehet magyarázni azzal, amit látunk. Hugo Weaving V-jével különösebb baj nincs, én speciel kicsit titokzatosabbra szabott figurát vártam, nem pedig egy ennyire, a szavakkal és nem a tetteivel kitáruolkozó terroristát, de ez nem egy független film, itt mindent bele kell rágni a szájba. Stephen Rea az egyetlen, aki színészi teljesítményt nyújt, noha az ő Finche is hiányos, morális és erkölcsi vívódásai nem nyújtanak elegendő bizonyítékot arra, ami végül is a film végén történni fog vele. Na, a legcikibb viszont John Hurt és az ő diktátora: annyira, de annyira bénán előadott karakter, hogy tök feleslegesen szerepel a filmben: rikácsolásai helyett jobb lett volna, ha amolyan Blofeldesen marad távol az eseményektől.

Sajnos a gyenge lábakon álló sztori és a béna hősök ellenpontozására mindössze a látvány és akciók maradnak. Noha a szorított költségvetés okán nem látunk igazi apokaliptikus Londont, a belső terek kidolgozására nem lehet panasz. És bár az imént említett relatíve alacsonyabb kiadások miatt ugyan nincs annyi akció, mint amennyit előzetesen elvárna az ember, ami van, az korrekt, nem túlcsicsázott, ízlésesen megkomponált "viadal".

Egyáltalán nem olyan rossz film a V mint vendetta, de bénázásai miatt kiherélt Mátrix-utánérzés marad az emberben, ugyanakkor ha képesek vagyunk debilként nézni, akkor elérhetjük azt, hogy akár egy alapszolgáltatásokat nyújtó apokaliptikus mesét nézzünk Piroskáról és jószívű terroristáról.

5/10



Horrorra akadva 4 (Scary Movie 4, 2006, forgalmazza: Fórum Hungary)

Sok meglepetés nincs: aki látta a harmadik Horrorra akadvát, azaz az első David Zucker által rendezett paródiát, az pontosan tudja, mire lehet számítani. Kevés jó poén, sok marhulás, sok fapofával átélt filmperc. Szó se róla, a Brokeback Mountain és a Millió dolláros bébi kifigurázása kimagaslik a többi humorforrás közül, azért az immáron Jim Abrahamsszel kiegészülő forgatókönyvírói brigád egyáltalán nem képes felülemelkedni a harmadik rész gyengeségein. A néhány jópofa cameo nem rossz, ám az állandósulni látszó esős-kelős, fingós-szarós próbálkozások már csak nyomokban emlékeztetnek azokra az időkre, amikor még a ZAZ-trió tagjaiként David Zucker és Jim Abrahams minőségi paródiákhoz adták nevüket.

3/10



Rejtély (Caché, 2005, forgalmazza: Budapest Film)

Michael Haneke újabb polgárpukkasztónak szánt filmje igaz pukkan, ám nem robban. Thrillerbe ágyazott mélyen drámai történetet látunk, amelyből bizony nem hiányoznak sem Soderbergh kultikus művének pillérei, sem pedig Bergman szinte állandó témái: a közönyösség, illetve a kommunikáció hiánya és az arra való képtelenség. Haneke remekül "hasznájla" színészeit, Daniel Auteuil nem véletlenül Franciaország talán most már első számú színésze, elsőrangú, ám tudatosan visszafogott alakítása kiváló a felső-középosztálybeli tévés bemutatására. Juliette Binoche-ról tudjuk, milyen, tulajdonképpen általa törnek felszínre a családi problémák. Ugyanis a középpontban valóban a családi problémák, és nem pedig a gyenge lábakon álló thriller szál áll. Úgyhogy a filmet követően bele ne merjünk gondolni a titkos kazettákat készítő egyén motivációira (én legalábbis semmi ésszerű következtetésre nem jutottam), csupán azzal foglalkozzunk, ami miatt szét tud esni egy látszólag jól működő család. De hát Haneke szerint az érdekes dolgok eddig is a felszín alatt történtek, miért lenne ezúttal másként?

7/10



Vadító szép napok (A Fei Jing Juen / Days Of Being Wild, 1991, forgalmazza: Odeon)

Wong Kar Wai 1991-es filmje is befutott hozzánk, köszönhetően az Odeonnak. Igaz, a kópia nincs olyan jó állapotban, mint azt az Akira esetében tapasztalhattuk, de a hongkongi rendezőt bárhogy nézni élményt jelent. Az idáig hozzánk is eljutott két szerelmes filmjét követően ezúttal a szerelem ellentétéről mesél, hősei egyedül vannak és tulajdonképpen képtelenek is kitörni ebből az állapotukból. A Szerelemre hangolva és a 2046 lassú, andalító tempójának a helyét itt a gyors vágások és a rövid jelenetek veszik át. Látvány terén pedig a szűk, díszlettelen terek dominálnak, de kétségünk ne legyen afelől, hogy Christopher Doyle így nem képes "festeni". A karakterek jól megírtak, kiválóan eljátszottak (legfőképp az Andy Lau által megszemélyesített figura lett nagyon jó) és főleg hihetőek. Nagy öröm, hogy moziban is látható a Vadító szép napok, Wong Kar Wai kor- és lélekrajza meg is érdemli.

8/10



Afrikai szeretők (Die Weisse Massai, 2005, forgalmazza: Fórum Hungary)

Közel Afrikához, sőt, inkább mélyen Afrikában (és a főszereplő Nina Hossban :) játszódik Hermine Huntgeburth lávsztorija, amelyből megtudhatjuk azt, hogy nincs új sem a svájci, sem a kenyai nap alatt. A világsikerű önéletrajzi bestseller alapján készült film olyannyira kiszámítható és olyan - hogy finom legyek - tradícionális eszközökkel operál, ami még egy csecsemőnek sem új. Nos, ennek ellenére, főképp a színészi játék és (SPOILER) az utolsó pillantás (SPOILER vége) miatt mindenképp érdemes végignézni. Igaz ugyan, hogy azt eddig is tudta mindenki, hogy ennyire különböző szokások és életvitel nem tudnak sokáig egymás mellett működni, de egy-két ásítás ne tántorítson el senkit bő kétóra fekete-fehér románctól.

5/10



Maradj (Stay, 2005, forgalmazza: InterCom)

Egyszer már úgy volt, hogy nem lesz mozibemutató, de az InterCom az utóbbi időben mindent megpróbál (értsd: független filmeket, illetve buktákat is rendre bemutat), hogy próbálják csökkenteni a Disney elvesztése utáni bevételi hiányt, valszeg csak emiatt kerülhetett moziba a felkiáltójel nélküli hivatalos címmel rendelkező Maradj. Sokan próbálják enyhíteni Marc Forster ramaty filmjének értékelését azzal, hogy elvégre ez egy hollywoodi művészfilm, és itt nem a bevétel volt a fontos. Hát, a lóf*szt nem! Kérem szépen, ha egy ilyen öncélú, üres, gusztustalan vizuális orgia 50 millió dollárba kerül és nem a Searchlight-, hanem a normál Fox-logó ugrándozik be az előadás elején, ne próbáljon senki szépíteni a végeredményen! A csavarosnak szánt történettel annyi a probléma, hogy nyúl mindenkitől, aki él és mozog, valamint, hogy nincs is történet. Marc Forster Tony Scottnál (pedig őt én szeretem ám!) is idegesítőbb megoldásai csak tetézik azt az élményt, amivel távozhatunk a moziból, no de azért van, akire emlékezni is lehet, ő pedig Ryan Gosling: rejtelemekkel teli arckifejezései az egyetlen pozitívumait jelentik a Maradjnak, ugyanis sem Ewan McGregor, sem pedig Naomi Watts nem túl jók. Bár McGregor zavart pillantásai elég őszintének tűnnek...

2/10



Underworld: Evolúció (Underworld: Evolution, 2006, forgalmazza: SPI)

Len Wiseman nagyon erőlködik, hogy minőségi frencsájzt tudjon kreálni torzszülött vámpíros-vérfarkasos filmjéből, ennek érdekében az elsőhöz képesti dupla költségvetés sem volt elég, hogy 100 percig szórakoztatni tudjon. Forgatókönyv nem nagyon volt, az újonnan betáplált karakterek ahelyett, hogy hozzáadnának a sztorihoz, inkább csak azt az érzést keltik, hogy "több, de minek?". Az egész folytatás abból áll, hogy valaki ismer valakit, akihez oda kell menni, hogy tudomást szerezzünk valami fontos dologról, amit fémereklyével kell kinyitni. Az akciók rendben vannak, a magyar vonatkozások már kevésbé. Több, mint kínosak a hazánkat feltüntetni kívánó elemek (Zita most nem), de bárcsak ez lenne az Underworld: Evolúció legnagyobb problémája! Kate Beckinsale évről évre csinibb, ez minden, amit felelősségem teljes tudatában ki merek jelenteni.

4/10



Silent Hill: A halott város (Silent Hill, 2006, forgalmazza: Best Hollywood)

Aki nem ismeri a játékot, be ne üljön a Silent Hillre, mert valami észvesztő nagy zagyvaságot fog látni. A Roger Avary forgatókönyvéből készült film Christophe Gans tolmácsolásában jut el hozzánk két dögunalmas órában, amit egyetlen (SPOILER) nyúzós jelenet dob csak fel kissé (SPOILER vége). Az alkotók törekvése, hogy mind hangulatban, mind izgalomban fel tudjon nőni a játékhoz, nem sikerült. Egyetlen rettegős momentum nem sok, annyit nem tudok felidézni, a hangulat, nos, maradjunk annyiban, hogy kis jóindulattal is legfeljebb sejtelmesnek mondható. Háttérinfók nélkül a meg-megjelenő lények sokat nem mondanak az egyszeri nézőnek, de amúgy is a max. egyszeri felbukkanások nem segítenek álmatlan éjszakákhoz. Gans célja mindenképp az volt, hogy erős atmoszférájú adaptációt készítsen, én úgy gondolom, hogy csak fenntartásokkal jelenthető ki, hogy sikerült. Sok a funkciótlan elem, kevés a történet, a rosszul megírt forgatókönyv ráadásul a végére teljesen kínossá teszi a filmet. Az igazán jó játékadaptációra még mindig várni kell, de egy próbát megér, hátha...

4/10



Lemming (Lemming, 2005, forgalmazza: MOKÉP)

Talányos egy film ez a Lemming, kár, hogy különösebb mögöttes tartalom nélkül csavarja a sztorit. Az ízlésesen tálalt sztori - szó se róla - végig érdekes marad, ám olykor mintha az öncélúság és a suspense iránti túlzott tisztelet lengené be az alkotást. A képzelet és a valóság határmesgyéjén való egyensúlyozás már nem új, ezáltal a meglepetésnek szánt fordulatok sem ülnek annyira, de ami végig segít átlendülni a holtpontokon, az a pompásan eltalált hangulat. A sterilnek bemutatott világ jól mutat a vásznon, a ritkán megszólaló zene is igazán passzol, csak kár, hogy a mélyben lappangó feszültségeket nem mindig sikerül a rendezőnek előcsalogatnia. A színészek azonban előosztályúak: elképesztő ellentétek feszülnek a két női, illetve a két férfi karakter, a két Charlotte, Gainsbourg és Rampling, valamint Laurent Lucas és André Dussollier között, ez a film talán legjobban eltalált eleme.
Lehet, hogy valaki bele fog szédülni a Lemming nyújtotta élménybe, de érdemes megnézni, milyen az a francia suspense még akkor is, ha kissé felszínes is.

6/10



Marokkó (Marock, 2005, forgalmazza: Best Hollywood)

Kirakatfiúk és -lányok a marokkói pitében - nem több és nem is kevesebb az, a művészmozikban játszott, félreforgalmazott darab, amelyben a casablancai felső 100 érettségizni készülő gyerkőceinek "gondokkal teli" életébe kapunk korántsem túl vonzó betekintést. Laila Marrakchi megelégedett annyival, hogy a prblémákat csak úgy érintőlegesen felveti a nézőnek, oszt az majd oldja meg maga! A hangsúlyt inkább a partikra, a jogsi nélkül történő versenyzésekre és a véget nem érő csókcsatákra helyezte, holott remek kis afrikai tinifilm is kerekedhetett volna belőle, ha nem az amerikai sémát tartják szem előtt a készítők. A különböző vallásokból adódó konfliktusok, a testvérek közti feszültségek, a családi problémák mind-mind csak érintőlegesen kerülnek terítékre, a befejezés pedig drámai, drámaian rossz. Pedig tényleg jóval több lehetőség rejlett benne.

4/10



Mission: Impossible III (Mission: Impossible III, 2006, forgalmazza: UIP)

Brian De Palme közepesen jó stílustanulmánya és John Woo közepesen rossz logikátlan vizuális orgiája után kérdés-e vajon, hogy mit lehet várni a Mission: Impossible franchise-tól? Szerintem nem, ugyanis az első két rendező teljesen különböző karakterisztikájú filmet tett le az asztalra, így a sorozat egységességéről aligha beszélhetünk. Ebből a szempontból könnyű dolga volt J.J. Abramsnek, aki..., hát, mit is csinált, mondjuk úgy, hogy hozta a tévés tapasztalatát a nagyvászonra. Hanyagolta De Palmát, elfelejtette Woo-t, hozott akciót, mókát és feszes tempót. Nem hozott viszont igazán jó történetet és jó figurákat sem, de az alig kétórába úgy sem fért volna túl sok jellem. Csak hát nem árt, ha a negatív hős legalább annyira jelentős, mint mondjuk Tom Cruise, de a producer Cruise (akié az utolsó vágás joga) megijedhetett, hogy a friss Oscaros Hoffmannak túl sok szerep jut, ezért talán megkurtíthatták a zseniális színész szerepét, ugyanis hogy hová tűnt az egész filmben, az legalább annyira talányos, mint Damon Hill holléte a 97-es Magyar Nagydíj utolsó körében. Az érzelmek is túlcsordulnak ám a jóízlés határán, és sajnos ezek a részek sincsenek jól megírva, pedig az ember elnézné az amerikai családbarát szupertitkosügynököt sírós szerepben is, csak legalább legyen alja annak, amit beszél. A régi társ (Rhames) visszatér, új, jellegtelen társakkal karöltve, van egy gonoszan beszélő és néző Laurence Fishburne, aki egybegyúrta a Titokzatos folyó-, illetve a Mátrix-béli szerepét és így ripakodik rá mindenkire, aki csak a vásznon vele együtt szerepel. Michael Giacchino zenéje néha jólesően magára vonja a figyelmet, csak kár, hogy Lalo Schifrin témájához soha nem tud passzolni, teljesen más húrokat üt meg. A vágás az elképesztően rángatózós kézikamerával együtt újfent nem túl szerencsés, de kellő távolságból nézve a filmet, ez sem okozhat fejfájást, sőt, talán még hozzá is járulhat, hogy kikapcsolt aggyal egy kicsit tévés, kicsit mozis, de végig látványos; olykor izgalmas, olykor picit kínos 2006-os nyári megaprodukciót lássunk. Egyáltalán nem lóg ki az eddigi részek közül sem lefelé, sem pedig fölfelé, de az is biztos, hogy talán ez a legjellegtelenebb és a legnyersebb mind közül.

5/10



Soha ne mondd, hogy soha! (Il Ne Faut Jurer... De Rien!, 2005, forgalmazza: Paradigma)

Már a tavalyi Arséne Lupin is szánalmas kosztümös próbálkozás volt a franciáktól, ez a mostani is az. Pedig kifejezetten jól indul: mellbimbó kb. 2 centire a kamerától, egész jó poénok, feszes tempó, elsőre jónak mutatkozó színészek. Csak ne fejlődjön tovább az egész! Az olcsó megoldások tömkelege, a jó színészek szó szerinti megalázása tartozik a rendező főbb tevékenységi körébe, így pedig a jópofa felütést nem követi más, mint ásítás, unatkozás és nem akkor történő mosolygás, amikor azt elképzelték. A franciák kifejezetten jók voltak kosztümös filmek terén, pláne vígjátékokban, de a Soha ne mondd, hogy soha! olyan torzszülemény, amivel visszarepülve az időben és bemutatva a 40-es, -50-es években, örökre leállna a francia filmgyártás...

2/10



Összekutyulva (The Shaggy Dog, 2006, forgalmazza: Fórum Hungary)

Elképesztő az a tendencia, ahogy a Disney (de nem csak ők) készíti a családi filmjeit: öt-hat (jelen esetben "csupán" öt) bérforgatókönyvírót (hogy mit?) fizetnek, hogy eszkábáljanak össze egy rímékre valót, hogy ugyan lehessen már Tim Allennek egy újabb tanulságos csemetefilmje! És láss csodát, a Disney-logóval bármilyen szart el lehet adni már évek óta. Hiába csökken folyamatosan a színvonal, a Disney név beviszi az embereket a moziba, és ez még hosszú-hosszú évekig így is lesz.

Tim Allent sosem tartottam rossz komikusnak, de sajnos elenyésző mennyiségű igazán színvonalas vígjátékban tűnt fel, eygre inkább válik a család legjobb barátjává, aki minden korosztály kedvence próbál lenni (lásd majd november vége...) újra és újra.

Aki pedig meg meri tekinteni az Összekutyulvát, készüljön fel jó nagy doggy baggel hányás ellen...

1/10



Match Point (Match Point, 2005, forgalmazza: SPI)

Woody Allen - akárcsak Clint Eastwood - egyre gyakrabban tűnik fel saját filmjeiben, de talán ez az első olyan alkotása, amelyből nemcsak, hogy nem hiányzik, de még a saját maga által eljátszani szokott (hú, ez de szép így visszaolvasva...) karaktert sem ruházta át másra (pl.: Jason Biggs, Will Ferrell). Bizony, Woody költözött, pályafutása során másodszor (ha a Tiger Lilyt nem számítjuk), és egy frissebb, üdébb, anti-Allen-mozi lett az európai túra jutalma. Sehol sincsenek a nagy dumák, nincsenek értetlenkedések a nemek harcáról, pusztán van a történet, amit a rendező elmesél. Faképnél hagyta az amerikai középosztályt és belepillantott a brit arisztokrácia mindennapjaiba. Persze azért a rá jellemző kulturális utalások ugyanúgy megvannak, hol a képünkbe dörgölve (Dosztojevszkij: khm, ez eléggé, úgymond a nézőt "rávezető" momentum), hol pedig szokásosan a sorok közé rejtve. És ami még változatlan(ul jó): a színészvezetés példás, a történetmesélés határozott, a színészek jól kiválasztottak. Van viszont a műnek egy orbitális bakija, amit én személy szerint nem tudok elnézni neki: Jonathan Rhys-Meyers karaktere a tipikus messziről jött ember-figura, ám honnan is lehet megismerni a messziről jött embert? "Közelről" - vágja rá a faviccekben jártas akárki, és ez az, amiben Allen szerintem hibázik: nem tudjuk honnan jött, miért sikerülnek neki dolgok olyan gyorsan, a későbbi (SPOILER) Raszkolnyikov-i tettének motivációja (SPOILER vége) így nem kellően megalapozott. Egyedül így pont a főhős jellemfejlődése az, ami picit homályos és elnagyolt, kicsit értetlenül is állok a dolog előtt, nem ehhez szoktunk az apró mestertől.

A Match Point mindent egybevéve remek film, a történet kiváló, a szerelem bemutatása Allennél még sosem volt ennyire szenvedélyes és tradícionális, de az az aprónak nem nevezhető bibi levon ám az élvezeti értékből rendesen (legalábbis nálam).

8/10



Tutira kamuzunk (La Vérité Si Je Mens, 1997, forgalmazza: FF Film)

Hurrá, az FF újra visszanyúlt a múltba egy gagyi francia vígjáték kedvéért, amelyben körülbelül annyi a humor, mint a karórámban. Thomas Gilou komédiája a zsidó üzeltemberek világába kalauzol helyzet- és mindenfajta más komikum nélkül, hiába adnák magukat a poénok. Szánalmas a film egésze, aminél csak az szánalmasabb, hogy a DVD-ről vetített mozi kétszer is megakadt és kikockásodott, ami jó előjel a közelgő lakossági kiadásra nézve. De az FF-től ez már a megszokott minőség...

2/10



Sziklák szeme (The Hills Have Eyes, 2006, forgalmazza: InterCom)

Alexandre Aja véres névjegyét Hollywoodban is letette - a Sziklák szeme ritkán látható brutalitást és naturalizmust tartalmaz álomgyári horrorhoz képest, és ezt igazán horrorsan vonzón tálalja. Az eredetihez képest ugyan a forgatókönyv jóval többet akar éreztetni a nézővel a "gonosz", "titkolózós" Amerikáról, ám ezek csupán jelzés értékű képek, illetve utalások maradnak, igazán húsba hatólónak maximum a fertőzött egyedek bárdjai nevezhetőek. És igen, kérem, emígyen kell használni hatásosan a kézikamerát: a rángatózás nem arra szolgál, hogy elfedje az erőszakos képsorokat, sokkal inkább egyfajta retro feelinggel ruházza fel a filmet. Történet nem sok van, a párbeszédek leginkább a kiablálásokra koncentrálódnak, de itt valóban az értően megszerkesztett horrorelemeken van a hangsúly: Aja - még ha nem is olyan mesterien, mint a Magasfeszültség esetében, de - feszültségkeltése működik, még a vakítóan világos sivatagi nappalok is képesek a frászt hozni az emberre, a gore pedig minden perverz igényt kielégít, a késő esti előadás ellenére az edzettnek tűnő társaságok számukat tekintve igencsak megcsappanva figyelték a főcímhez hasonlóan zseniálisan kiválasztott zenével megtámogatott végestáblistát. Nem túl eredeti film a Sziklák szeme (mondjuk ezt hülyeség a szemére vetni, hiszen rímék), de hatásos. És nagyon kemény.

7/10



Halálos szívdobbanás (De Battre Mon Coeur S Est Arrêté, 2005, forgalmazza: MOKÉP)

Valami rabjává válni, csak egy pillanat műve, valami felfedezni és rajongani érte, szintén - a Billy Elliot is ezt vitte sikerre pár éve, Jacques Audiard legújabb munkájának is - többek között - ez a mozgatórugója. Romain Durist, ha meglátom, kiráz tőle a hideg, olyannyira ellenszenvesnek találom, nem is értem hogyan lehet belőle egyfajta nők bálványa, idegbeteg alakításával mindenesetre ő még a film pozitívumai közé sorolandó. Audiard ugyanis nem elégedett meg azzal, hogy a fiú lelkiállapotának változásait tanulmányszerűen végigvigye másfél órán keresztül, mindenképpen hatást akart kiváltani a nézőből, ezért olyan eszközökkel dúsította filmjét, amelyek kissé túllőnek a célon és lealacsonyítják a produkció színvonalát. Gondolok itt a gyenge krimiszálra vagy a munkatársaival való kapcsolatára, amely meglepően kidolgozatlan és szinte csak a pusztításra korlátozódik. A kiszámíthatóság is sajnos az unalom felé hajtja a Halálos szívdobbanást, de azért nagy vész nincs: korrektül kivitelezett dráma egy bénán előadott krimiszállal, amit úgyis elfelejtünk a moziból kijövet és csak azok a varázslatos pillanatok maradnak meg, amelyekben a főhős a kínai zongoratanárlánykától tanul. Na, az igazi filmművészet.

5/10



Bab Aziz: A sivatag hercege (Bab Aziz, 2005, forgalmazza: Budapest Film)

Turista-látványosság lett, filozófikus mű akart lenni - a Bab Aziz kuriózumként került forgalmazásra, de ezt csak mi, a sivatagoktól és attól a kultúrától messze élők tudjuk értékelni. Az idős dervis és unokájának utazása magávalragadó és tanulságos, viszont a velük útközben találkozó emberek története közhelyes és sekélyes. Mindenki keres valamit, a néző azt, hogy a dolgok mögé nézve lásson is valami tartalmat. Tartalmat viszont csak az öreg és a kislány kalandja hordoz magában, kár, hogy a mű egésze egyszerű látványosság, amely több (köztük európai, köztük magyar, Muhi András révén) ország koprodukciója, így olyan nagyon ezt nem is lehet a szemére vetni.

6/10



A Da Vinci-kód (The Da Vinci Code, 2006, forgalmazza: InterCom)

Ilyen nehezen még nem sikerült jegyet szereznem filmre, mint erre. Még a SWIII-ra is simábban ment. No, mindegy. Hála a Mammutnak, a félóránként kezdődő előadásokon azért ritkán van előzetesen lefoglalva minden jegy, de a teltház azért így is megvolt.

Nem olvastam a regényt, nem is akarom, a film viszont elszórakoztatott magyarázgatásaival. Ron Howard átlagthrillert rendezett, melynek feszes a tempója, de olykor zavaros a cslekménye, a színészek viszont rendkívül kimértek, sótlanok (sajnos Ian McKellen a mélypont idegesítő, kiszámítható alakításával). Nyilván a Sony nem akart a King Kong csapdájába esni bevétel szempontjából, így elvetették a 3 órás "epikus" jelleget, ám ez néhol bizony az érthetőség rovására történt (pl. Silas visszaemlékezése), sőt, a karakterek kidolgozottsága is helyenként igencsak hiányos. Így a 140 percnyi sztori folyamatos dumából és csavarból áll, ami nyilván nagyon trendi, de némi pihenés nem ártott volna két világmegváltó fordulat között.

A film minden, csak nem megbotránkoztató (mint ahogy azt több csoport is a világ tudtára próbálta adni), inkább az a tipikus 21. századi hollywoodi fajta, ami nagyot akar szólni, pedig nem sokban más, mint mondjuk a Tűzfal című thriller, csak nagyobb költségvetéssel, reklámmal és álbotránnyal. Lehet protestálni, de hogy a sírjában nem fog forogni senki a film miatt, az ziher. Inkább nevetni? Talán.

5/10



Utolsó napjaim (Le Temps Qui Reste, 2005, forgalmazza: Budapest Film)

François Ozon éves menetrendszerinti filmje megérkezett. És bár a halálról forgatni mindig hálás téma volt (bár elég hülyén hangzik), Ozon nem tud túllépni az erőlködés korlátain. Elsődleges célja volt, hogy főhőse ne a külvilággal beszélje meg életének utolsó szakaszát, hanem önmagában rakja tisztába a dolgokat és készítse fel magát az elkerülhetetlenre. Ebből következik, hogy Melvil Poupaud-ra hatalmas feladat hárult, amit a francia Eric Bana kiválóan teljesítette is, viszont Ozonnak feltétlenül bele kellett nyúlnia némi rá jellemző botránykeltéssel a történetbe. Így fordulhat elő, hogy a Brokeback Mountain, illetve az Almodóvar-filmek homoerotikus jelenetein edződött néző még inkább próbára van téve, de az abszurd humor sem feltétlenül megfelelő adalék a hangulat feldobására. Viszont tartalmaz a film három olyan jelenetet, ami miatt felejthetetlenné válik: az egyik természetesen, mikor Jeanne Moreau mint a főszereplő nagymamája feltűnik pár perc erejéig a vásznon, a másik kettő rövidebb ugyan, de ott valóban igazi, húsbamarkoló érzések törnek a felszínre. Szerintem mind a kettő magasan kitűnik az alkotás egészéből.

6/10



Huligánok (Green Street Hooligans / Hooligans, 2005, forgalmazza: SPI)

Futball-faktor: Chelsea, Huligánok: West Ham - a két, témájában igencsak hasonszőrű film legnagyobb különbsége... kellene, hogy legyen ez, a Huligánok viszont nem elégszik meg pusztán azzal, amivel a szintén nem tökéletes Futball-faktor igen, azaz mindenből többet, jobbat, hatásosabbat akar. A csontmerev, "ezeréves" dramaturgiát olyan szinten erőltették rá a sztorira, hogy a legtöbbször hangos röhögés tört ki a meglepően telített nézőtéren. A hősgyártás ennél a filmtípusnál nem túl jó megoldás, ez nem sportalkotás, Lexi Alexander mégis ezt az utat járja: Elijah Woodból, a Harvardról kicsapott mintadiákból seperc alatt vezérszurkolót csinál (na, ja, 160 centi...), aki a végére már szinte mitikus figurává avanzsál, de ez roppant kínosan hat. Sem morálisan nincs alátámasztva, sem a motivációi nem ismertek a néző előtt, így pedig a Huligánok egy hangulatos, ám szarul rendezett mű a futballhuliganizmusról, ami pont a futballhuliganizmusról nem szól.

4/10



X-Men: Az ellenállás vége (X-Men: The Last Stand, 2006, forgalmazza: InterCom)

Megvilágosodtam: most jöttem rá, hogy a három X-Men-epizód valójában egy nagy egész, egy kerek történet, aminek itt és most vége van. Így az első két rész negatívumai közül csupán annyi maradt meg, hogy továbbra is a túl sok karakter nem kapott elég teret, a kidolgozatlanságuk az egész széria legnagyobb problémája. Brett Ratner viszont próbált ezen változtatni: ügyesen félreállított néhány x-et, hogy csak azokra koncentráljon, akiknek valóban van szerepe a történetben. Így ebben (is) simán lekörözte a szerintem tökfeleslegesen istenített Singert, aki nem volt képes kompromisszumokra a karakterek számát illetően. Így válik a befejezés a legrövidebb, ám legjobb résszé. (Azt azért jegyezzük meg, hogy most sem a jellemfejlődés a mozi erőssége.) Ratner akciót is jobban rendez Singernél, az elképesztő trükkök nem oly öncélú használata, a remek beállítások, mind-mind a "beugró" rendezőt dicsérik, aki képes volt arra, hogy remekül illessze be Az ellenállás végét a sorozatba, így nyugodtan beszélhetünk arról, hogy atmoszférájában és kivitelezésében is az utóbbi idők legigényesebb franchise-ának záró(?)darabja került a mozikba, amely simán megéri a pénzét. Jöhetnek a leágazó történetek!

8/10



4 évszak kis falumban (Les 4 Saisons D Espigoule, 1999, forgalmazza: Best Hollywood)

Már megint egy régebbi film... Persze nincs ezzel semmi baj, csak az az ember érzése, mintha nem lenne új film, amit a mozikba lehetne küldeni. A 4 évszak kis falumban amolyan áldokumentumfilm (persze nem olyan, mint a Blair Witch vót), de lehet akár dokumentarista eszközökkel operáló vérbő vígjátéknak is nevezni, elvégre a röhögtetés a cél. A dél-franciaországi Espigoule falujában játszódó alkotás amatőr szereplőkkel (értsd: helyi lakosokkal) készült, ők kerülnek bele fura, vicces, nem vicces, nem fura helyzetekbe. A rendezői koncepció világos, a megvalósítás néhol döcögős, de mindenképpen megér egy próbát, pláne azoknak akiknek bejön pl. Kusturica humora.

6/10



Az eltakarítónő (Keeping Mum, 2005, forgalmazza: Fórum Hungary)

Igen impozáns, mi tőbb: parádés nevek sorakoztak fel a szimpatikus magyar című brit vígjáték mögé, így nem is csoda, ha elég elnézegetni őket 90 percen át ahhoz, hogy jól szórakozzunk. Niall Johnson rendező-forgatókönyvíró is ekképp érezhette, ugyanis a híres brit humor valahol ott maradt a film eleji gőzösön. A mai komédiák esetében igen ritka, hogy szinte az összes (még mellék-) karakter (is) ki legyen rendesen dolgozva, de ezúttal ez a helyzet: remek a jellemfejlődés, a színészvezetés, egyúttal minden, ami a szereplőkhöz köthető, de akkor is nagyon hiányoznak a poénok. Persze a visszafogott humor is lehet igen vonzóan csomagolva, de ahhoz viszont egy erősebb kezű rendezőre lett volna szükség, mert így csak annyit tehetünk, hogy köszönetet mondunk annak a személynek, aki elintézte, hogy Maggie Smith (mindenki nagymamája, ugye), Kristin Scott-Thomas, Rowan Atkinson és a rég nem látott Patrick Swayze együtt szerepelhessenek egy filmben, ugyanis baromi jól mutatnak a vásznon.

6/10



Kedves Wendy! (Dear Wendy, 2005, forgalmazza: SPI)

Tiszta Hollywood! Lars Von Trier Amerika-trilógiájának két darabját követően a Kedves Wendy! olyannak hat, mintha egy spin-off történet lenne - hát mi ez, ha nem USA-ellenes frencsájz? :) Thomas Vinterberg Dogma-alapító, nem feltétlenül mesteri rendező Trier forgatókönyvéből eszkábált össze egy újabb kritikai csomagot az Újvilágról, ami leginkább egy olyan vízió az országról, amelyben ismét visszatér a vadnyugat, csak ezúttal nem a vonzó formájában. Sokban hasonlít a Kedves Wendy! a Dogville-re és a Manderlayre: ugyanolyan szigorú szabályok szerint készült, mint amazok, ugyanúgy egy utcában játszódik és ugyanúgy narráció köti össze a jeleneteket. Viszont vannak díszletek és van filmzene, valamint steady cam is. Vinterberg rendezése kielégítőnek mondható, noha nem egy esetben az az ember érzése, mintha vérkomolyan venné főhősei bohóckodását, és ilyenkor bizony nehéz eldönteni, vajon ez elgondolkodtató, avagy inkább mosolyra fakasztó. A két dán üzenete azonban egyértelmű és igen fajsúlyos: Amerikában már mást jelent a pacifizmus, és ebben nem járnak nagyon messze a valóságtól.

7/10



Guantánamo (The Road To Guantánamo, 2006, forgalmazza: Budapest Film)

Michael Winterbottom igazi veterán, remek dokumentum- és doku-játékfilmeket tett már le az asztalra, de talán ez eddigi legjelentősebb műve. Mat Whitecross-szal közösen készítette el az eredetileg tévére szánt Guantánamót, amely - valljuk meg - még igencsak friss élményeken alapul, és nem feltétlenül ezt láttuk a híradásokban, már legalábbis a nyugati világ híradásaiban. Kérdés volt, mennyire sikerül pátosz és hőssé avatás nélkül megoldania a három fiú történetét, nos, ez a része kiválóan ment. Azonban az kétségtelen, hogy a két és fél évnyi tortúrát egyáltalán nem tudta érzékeltetni: az ötpercenként más-más helyszínekre kapcsoló kamera és a válogatott kínzások bemutatása kevés ahhoz, hogy valóban át lehessen érezni azt, ami ott és akkor lezajlott. Úgy gondolom, nem attól lesz megdöbbentő egy dokumentumfilm, ha minél több vért és brutalitást tartalmaz, hanem attól, ha képesek vagyunk megérteni (és az alkotók képesek megértetni) azt, amin az emberek keresztülmentek. Winterbottomék inkább az előbbit preferálták, és noha filmjük így is rendkívül tanulságos, én jóval többet vártam tőle.

6/10



Még mindig kamuzunk (La Verité Si Je Mens 2, 2001, forgalmazza: FF Film)

Álmomban nem gondoltam volna, hogy a katasztrofális első részt követően még jöhet jobb, de ezúttal ez történt. Sőt, nem is kevéssel szórakoztatóbb elődjénél a második rész: szellemesebb, átgondoltabb és nem utolsó sorban szórakoztatóbb. Sajnos Thomas Gilou ezúttal is szükségét érezte a baromi unalmas üresjáratoknak, ám az ezúttal már többpólusú történet és a valóban jól sikerült finálé némileg kárpótol az első epizódért és az ásítós részekért.

6/10



Ómen (The Omen, 2006, forgalmazza: InterCom)

Remek ötlet volt a Fox részéről, hogy kihasználták a dátumot arra, hogy eladják újra ugyanazt. Remek ötlet nekik, borzalom nekünk. John Moore ugyanis körülbelül úgy rímékelte Richard Donner überklasszikusát, mint Gus Van Sant a Psychót. Azonban a napjainkba átültetett sátánsztori igen gyenge lábakon áll: Moore nagyon erőlködött, hogy sejtelmes és félelmetes hangulatot keltsen, ám ahelyett, hogy valamit újítani próbált volna, szolgalelkűen majmolta az eredetit. Így történhetett az, hogy az új Ómen egy szánalmas stúdiótermék lett, amelynek vajmi kevés köze van a filmhez, viszont baromi jó marketing rejlett benne. És ehhez csak gratulálni lehet.

2/10



Anthony Zimmer (Anthony Zimmer, 2005, forgalmazza: SPI)

Egy ilyen film stílusért kiált. Jérôme Salle direktor munkájából ez hiűnyzik a legjobban. Mert az, hogy a forgatókönyv "ki is Anthony Zimmer?" része igen hamar világossá válik, még hagyján (illetve dehogy!), de hogy 90 percen keresztül egy tökszimplán előadott romantikus thrillert lássunk, az a filmet követően válik dühítővé. Salle a legjobb francia hagyományokból kívánt táplálkozni, és meg kell hagyni, művének vannak jó momentumai, sőt, izgalmasak is, azonban hiányzik az összetartóerő, az egység, ami igazán mesterivé tehetné az Anthony Zimmert. SPOILER!!! A film legnagyobb erőssége kikezdhetetlenül a főszereplő Yvan Attal (na, igen, a 40-es Sophie Marceau már nem tudott annyira elvarázsolni, mint hamvas korában...), akinek már játékát méltatni is felér a poén lelövésével. SPOILER VÉGE! Jérôme Salle első nagyjátékfilmje simán vállalható ugyan, de gyermekbetegségei és fájó hiányosságai miatt nem tud az átlag fölé emelkedni. De legalább élvezetes.

5/10



A harag napja (Day Of Wrath, 2006, forgalmazza: Best Hollywood)

Olyan jó magyaros A harag napja: aki szinkronosan kívánta volna megtekinteni a filmet, az nem tudta, ugyanis a szinkronos kópiák nem érkeztek meg a mozikba (ma 5-től tartanak először magyarul beszélő előadást). Így az egész országban egyedül a Duna Plazában árválkodó feliratos kópia volt szolgálatban (ami egyébként a díszbemutatón is részt vett), de túlzás lenne azt állítani, hogy hazánk fiai tolongtak azért, hogy a premier napján láthassák Oroszlán Szonja majdnem alakítását Adrian Rudomin majdnem filmjében. Merthogy A harag napja borzalmasan amatőr, idegesítő és álmosító egy darab. A pokolból, a Farkasok szövetsége és más egyéb, titkos társaságos filmek dramaturgiáját próbálja követni Rudomin, de közben olyan izzasztóan ciki dolgokat művel, melyek nem igazolják, hogy moziba kellett kerülnie a fóti csodának. A párbeszédek a legjobbak: sokszor vígjáték képtelen ennyire megmosolyogtatni az embert; na és a vágás: valami embertelen módon agyon van ollózva a film, az állandó váltások valamiféle egyéni látásmódról lettek volna hivatottak tanúbizonyságot tenni, szerintem pedig inkább zavaróak. Lényeg a lényeg, A harag napját úgy lehet a legjobban jellemezni, hogy a mi kis igényes szórakoztatásról ismert kereskedelmi csatornáink ezeket az alkotásokat szokták büszkén "intergalaktikus tévépremierként" hirdetni.

2/10



Változó idők (Les Temps Qui Changent, 2004, forgalmazza: SPI)

Egy férfi és egy nő: Harminc év múlva - Claude Lelouche legendás, szép, ám kissé túllihegett szerelmes duettjének legújabb változata került a mozikba, amelyben Gérard Depardieu próbálja behálózni első és egyetlen szerelmét, Catherine Deneuve-öt harminc év elteltével. André Téchiné rendező azonban kibővítette az alapsztorit és hozzátette Deneuve gyerekének szerelmi vívódásait is. Így lett a változó időkből a francia új hullámra (leginkább Malle-ra) emlékeztető erőteljes drámai alkotás, amely a dán Dogma-filmekből is előszeretettel merít, ha az extraközeli arcokra és a ritmustalan vágásokra gondolunk. Amúgy micsoda színészeik vannak a franciáknak: Deneuve és Depardieu 23 évvel a legemlékezetesebb párosukat követően ismét olyan alakításokkal kápráztatnak el, amelyekre tényleg csak a legnagyobbak képesek. Aztán ott van a rendkívül sokoldalú Gilbert Melki, aki mind komédiában, mind tragédiában igencsak otthon van. Hármasuk nélkül a Változó idők se lenne jó film, ugyanis a Téchiné vegyesfelvágottja leginkább arra példázat, hogyan is képes egy rendező irányzatokat egy alkotásba sűríteni. De szerencsére ott vannak ők hárman.

6/10



Ismeretlen hívás (When A Stranger Calls, 2006, forgalmazza: InterCom)

Simon West parás ríméket rittyentett egy vérszegény ötletből, de mint a legtöbb új hollywoodi film esetében, ebben sincs spiritusz. A film végére a szememben igen szemrevalóvá váló Camilla Belle ugyan jópofán szaladgál a luxusházban, de West eszköztára kimerül abban, hogy nincs is neki olyanja. Így láthatjuk újra a macskát kirobbanni a sötétből, hallhatjuk az ajtókat nyikorogni és Lance Henriksent a telefonba mormogni. Nos, kb. ennyi az Ismeretlen hívás: a feszült atmoszféra a helyzetből adódóan megvan, de a rendkívül olcsó hatást keltő ijesztgetések és a félelmetesen elbarmolt és ötlettelen végkifejlet a legjobb indulattal is csak közepes filmmé varázsolja West produkcióját. Az más kérdés, hogy Camilla Belle-t más ürügyből is lehetne telefonon zaklatni...

5/10



Verdák (Cars, 2006, forgalmazza: Fórum Hungary)

A hihetetlen családénál is hosszabb játékidő - kicsit féltem, de hál istennek, John Lasseternek volt mit elmesélnie. A Toy Story 2. mellett a kedvenc Pixar-mesémmé lépett elő a Verdák, amelyben végre olyan szintre csökkentették a poénok számát, hogy ne arról kelljen rá emlékezni, hogy ki hol milyen beszólással fektette ki a közönséget. A történet rendkívül igényes: a kidolgozott karakterek rendkívül bájosak, a dramaturgia a felnőttesebb sztori ellenére a kisebbek számára is érthetővé teszi a filmet és azért a kedves humor sem hiányozhat. De amiben igazán nagy a Verdák, az a hangulat: olyasfajta Amerika-érzést fogalmaz és mutat meg, amit akár kritikaként is felfoghatnak az illetékesek napjainkra nézve, de az tény, hogy az igazi szabadság illatát magában hordozó mese arról regél, amikor még mindenki autóval fedezte fel magának az egyik legváltozatosabb tájegységekkel rendelkező országot. Fantasztikus alkotás a Verdák.

10/10



A velencei kalmár (The Merchant Of Venice, 2004, forgalmazza: SPI)

Shakespeare-t látni moziban, pláne multiplexben... Maga a gyönyör volt. Tulajdonképpen nem is foglalkoztam azzal a ténnyel, hogy Michael Radford jól lerövidítette az egyik legjobb Shakespeare-drámát, de szerencsére a lényeg megmaradt. Az sem elhanyagolható, hogy a rendező nem tett mást, mint filmre olvasta az oldalakat: sem egyéni látásmód, sem határozott alkotói koncepciót nem lehet felfedezni A velencei kalmár filmváltozatában, de legalább élvezetes. És rövid. Tony Richardson bizonyította be saját Hamletjével, hogy alig 100 perces műben is lehet teljes értékű Shakespeare-t tálalni, Radford inkább csak azért vagdalta meg az alapanyagot, hogy legyen egyáltalán valaki, aki beül rá. A színészek nem voltak rám nagy hatással, Pacino a zsidó Shylockként (egy jó kis műorral :) jó ugyan, de a többi szereplő jellemfejlődésén érezni a hiányzó könyvlapokat. Kicsit talán elfogult vagyok, de nekem összességében tetszett A velencei kalmár: átlagos adatptációja egy mesterműnek.

7/10



Poseidon (Poseidon, 2006, forgalmazza: InterCom)

Igaz a klisé: a sok tagadás, amelyekkel a rendezők azt próbálják elhitetni a közvémeénnyel, hogy nem változnak meg a hollywoodi stúdiórendszer hatására, csak önámítás. Wolfgang Petersen neve egybeforrt Hollywooddal és a megaköltségvetéssel. Olyannyira elkönyveljük őt szürke eminenciásként, hogy lassan már nem jut eszünkbe annak a rendezőnek a neve, aki a Végtelen történetet vagy A tengeralattjárót készítette...

Na, most! Egy 87 perces katasztrófafilm körülbelül olyan, mint egy háromórás vígjáték, azaz senki sem veszi komolyan. Petersennek (vagy inkább a Warnernek) sikerült elérnie, hogy még az egyszeri mozibajárók se érezzék hosszúnak az alkotást, amely egysoros karakter-ismertetéssel kezdődik, 13 percet követően pedig már borul a hajó. Nem gondoltam volna, hogy egyszer ezt fogom gondolni, de a 160 milliós költségvetés az egyetlen, ami jól áll a Poseidonnak: féktelen a látvány, sokszor talán már túlzó is a sok hajókütyü kerregése, robbanása, csattogása, de ha más nincs, legalább ebben gyönyörködjünk. A szereplőkre és kidolgozottságukra nem érdemes túl sok szót vesztegetni: a menekülés közben kiderül, hogy mindenki volt már minden, csak delfin nem. A valaha írott egyik legrosszabb forgatókönyvből készült Poseidon abszolút ballépés: ha Petersen nem lenne olyan profi a látványorgia megkoreografálásában, fabatkát sem érne az egész. Pláne, ha eszünkbe jut A tengeralattjáró legénységének erőteljesen megírt, tragikus sorsa. Nem is értem, hogy nyilatkozhatta a rendező, hogy filmjének legnagyobb ereje pont a szereplők drámájában rejlik. Na, dráma az van...

3/10



Pokol (L Enfer, 2005, forgalmazza: Best Hollywood)

Tom Tykwer remekül sikerült A gyilkosok is a mennyországba mennek című opusát követően Danis Tanovic nyújt a Kieslowski-örökséghez, és noha eredetileg a Purgatórium megfilmesítésének ötlete foglalkoztatta, mégis a pokoli téma került a mozikba. Rendkívül szép film a Pokol: a gyönyörű külsőségek - úgymint a fényképezés, beállítások, díszletek - már bőven elegendőek lennének ahhoz, hogy öröm legyen nézni, de Tanovic a legendás forgatókönyvet szerencsére vonzó módon adaptálta celluloidra. Az epizódszerű szerkesztés, a színészvezetés és a kibontakozó, rendkívüli hatású dráma odaszegezi a néző tekintetét a vászonra - na, persze, ilyen színésznőkkel öröm dolgozni. A mélyben lappangó különös perverzió engem nagyon megfogott, kevés rendező képes arra, hogy ehhez hasonló, nem tolakodó módon ébressze fel a befogadó fantáziáját. Abba persze bele lehet kötni, hogy a történetvezetés túl sok újat nem hoz, de igazából itt a bravúrosan beszédes képek mögötti tartalom az, ami messze kiemeli a nagyköltségvetésű európai művészfilm-tengerből az Oscar-díjas Danis Tanovic alkotását. És akárcsak a Senkiföldje, ez a filmje is mestermunka.

9/10



Kebab kapcsolat (Kebab Connection, 2005, forgalmazza: Budapest Film)

A Fatih Akin forgatókönyvírói közreműködésével készült integrációs vígjátéknak szánt fércmű alaposan kihozott a sodromból: a Dardenne-tesók A gyermek, valamint Tristan Aurouet és Gilles Lellouche Narco című szösszenetének egybegyúrásából született meg a Kebab kapcsolat, ami körülbelül olyan unalmas, kiszámítható és vontatott, mint az utóbbi idő összes, hozzánk is eljutott német vígjátéka. A színészek küzdenek a borzalmas forgatókönyvvel, a szituációk nem túlzottan átérezhetők, de legalább kerek az egész. Akinek még nincs elege a kisebbségi komédiákból, az nyugodtan tegyen vele próbát, aki viszont újdonságot akar látni, nyisson ki egy romlott kefírt.

3/10



Szakíts, ha bírsz (The Break-Up, 2006, forgalmazza: UIP)

Hatalmasat fog idehaza szakítani a UIP ezzel a filmmel, az bizonyos. Nem túl gyakori esemény, hogy nyári hétköznapon teltház előtt vetítsenek romantikus komédiákat, most mégis ez törént. Peyton Reed, hollywoodi romantikaszakos rendezőnő egész helyre kis filmet rittyentett az álomgyárhoz képest igen (de mégsem eléggé) bátor forgatókönyvből, amin bizony végig igen kellemesen lehet szórakázni. Aniston és Vaughn jól mutatnak együtt a vásznon, a szövegek többségükben jól megírtak és talán még a figurákra is elmondható, hogy hitelesek. Meglepően kevés olyan klisét kapunk az arcunkba, amelyek erőltetettnek tűnnek, és talán ez az, ami miatt képes működni a Szakíts, ha bírsz.

7/10



Superman visszatér (Superman Returns, 2006, forgalmazza: InterCom)

Európában elsőként bizonyosodhattunk meg arról, hogy Superman eltévedt. Bryan Singer 157 perces, 300 millió dolláros költségvetésű monstruma olyannyira félresikerült, hogy még komolyan is veszi magát. Merthogy a Warnernek ugye az volt a problémája a korábban alkalmazott direktorokkal, hogy nem vették elég komolyan az alapanyagot. Na most Singernek ez annyira sikerült, hogy az a néhány poén, amit elsütnek az üresjáratok és a borzalmas, a stúdiók egymás közötti rivalizálásának köszönhető, egymást túllicitálni akaró CGI-trükkök között, igencsak kínosak. Ráadásul a rendezőtől szokatlanul néhány olyan apróbb, viszont annál bosszantóbb klisét is elhelyez a jelenetekben, amitől égnek áll az ember zselé nélküli haja (pl. Lois és Clark első pusziváltása). Még most is azon gondolkozom, minek volt szükség Lex Luthor alakjára, merthogy nagy szerepe nincs, olyan a filmben, mint egy idegen test, motivációját két mondatban elintézi a forgatókönyv. Ja, azon is gondolkozom, miért maradnak egy 160 perces moziban a figurák dimenzió nélküliek, és hogy miért kell a Daily Planetnek annyira hasonlítania a Pókember újságírdájára. De még Kent szemüvege is szinte kölcsönbe volt Parkertől.

Superman visszatért, de mintha itt se lenne.

4/10



Túl a sövényen (Over The Hedge, 2006, forgalmazza: UIP)

Tanító célzatú mese DreamWorkséktől tőlük tökidegen módon, némi történettel vegyítve. Kicsit mókás, hogy miközben nagyon szidja az állati embert, aki mindent megeszik, tudatosan löki a kisebbek szeme elé, hogy "egyél jó sok csipszet, vaze!", mert mi történik? Az összes állat azt eszi, amit próbálna kifigurázni a film. És nem hiszem, hogy a gyerkőcök elsősorban a mögöttes tartalmora figyelnek oda. No, mindegy, a PDI hozta a szokásos formáját: bájos (sőt, most nagyon azok) karakterek, rövid játékidő és egyre kevesebb szórakoztató elem. Hiába a hálás alapsztori, ha egyszerűen képtelen egy olyan forgatókönyvet összehozni, ami minden tekintetben megállná a helyét. Komolyabb baj ugyan nincsen a Túl a sövényennel, csak jaj, de nagyon átlagos.

5/10



A bajusz (La Moustache, 2005, forgalmazza: Budapest Film)

Ahogy reméltem: remek film lett A bajusz. Emmanuel Carrére saját regényének filmadaptációja igényesen tálalt, vérbeli filmtalány, amely semmit sem magyaráz, mindent a nézőre hagy. A rendező a film első felében egy súlyos témát tár úgy elénk, hogy az embernek eszébe nem jut az, hogy akár nevetségessé is válhatna a bajusz-szimbólum. A finom humor ellenére az első félidő végig komoly és erőteljesen drámai marad, nem utolsósorban a főszerepet alakító Vincent Lindonnak köszönhetően. Ám még mielőtt a végső csattanót váró néző felocsúdhatna, olyan abszurd dramaturgiai csavart látunk, amitől a tíz ujjunkat megnyalhatjuk. Carrére a dialógusokat felcseréli a képekre, és azokkal kezd mesélni. És noha kicsit soknak tűnhet az, amit az utolsó félórában az arcunkba kapunk, mindenképpen hatásos és elgondolkodtató mozivá válik A bajusz. A film nézése közben ez jutott eszembe: "Kizökkent a világ", és a néző hivatott helyrehozni azt...

8/10



Hidegzuhany (Douches Froides, 2005, forgalmazza: Best Hollywood)

Legkönnyebben úgy lehetne jellemezni a Hidegzuhanyt, hogy a Fehér tenyér, illetve Bertolucci Álmodzókjának keresztezése, noha nyilván maximum az utóbbiból meríthetett Antony Cordier rendező. Az igen sokatmondó cím már kb. 10 percet követően igen banálissá és kínossá válik hamar megmagyarázott jelentése okán, de sajnos nem ez a film legnagyobb bakija. Mert ugyan az első szexjelenetig egészen érdekesen és jól megkomponáltan csordogál a sztori, ott azonban kicsúszik a direktor lába alól a talaj. Az még hagyján, hogy az erotikus jelenet csúnyán megkoreografált, annyira nem illik oda, mint tökre a gyűszű. És ez a későbbiekben csak fokozódni fog: az édeshármas szerelmi motivációi mindvégig homályosak maradnak, ezáltal funkciója csupán a hatásvadászat marad. A főszereplő családját bemutató vonal szintén nem éri el a kívánt hatást, vázlatos, kidolgozatlan léte unalmassá teszi az adott perceket. A Hidegzuhany sokat moralizál, de ebből vajmi kevés vehető komolyan, pedig a főhős Johan Libéreau parádés teljesítményt nyújt szemrevaló barátnője, Salomé Stévenin oldalán, akik miatt azért nem teljesen érdemtelen megtekinteni a filmet.

5/10



A kullancs (L Incruste, 2004, forgalmazza: FF Film)

Szerintem enm ok nélkül kell félni attól, ha az FF Film "új" francia vígjátékkal jelentkezik a mozikban. Ám ezúttal leesett a nagy kő a szívemről: bármennyire is buta, igénytelen és sablonos film A kullancs, végig nézhető és végignézhető. Titoff és Frédéric Diefenthal párosa előzetesen több poént ígért, mint amennyi lett (kvázi nulla), ám párosuk az idétlen forgatókönyv, no meg a gázos fordulatok ellenére is működik a vásznon. Alexandre Castagnetti és Corentin Julius alkotása a klasszikus francia sémára hajaz, amit legutóbb talán a Richard-Depardieu duó tudott sikerre vinni, és még ha ez a próbálkozás nem is annyira szánalmasan rossz, az tuti, hogy már holnap se fog rá emlékezni senki. Feltéve, hogy eddig érdekelt valakit egyáltalán.

4/10



C.R.A.Z.Y. (C.R.A.Z.Y., 2005, forgalmazza: Budapest Film)

Adott egy héttagú család, aminek 40 évét követhetjük végig az utolsó előtti szülött élményein keresztül. Mindez baromi jól és eredeti módon van elmesélve, de olyan szinten ontam, amit nehéz szavakkal elmesélni. Tény, hogy számomra egyik szereplő sem volt szimpatikus, egyetlen momentumot képtelen voltam átérezni, de legalább David Bowie vagy a The Rolling Stones dalai segítettek olykor-olykor. Nem akarom tovább szapulni ezt az amúgy igencsak méltatott filmet, de álmomban ne jöjjön még egyszer elő!

3/10



16 utca (16 Blocks, 2006, forgalmazza: Best Hollywood)

Richard Donner kevés kivételtől eltekintve igen színvonalas hollywoodi pályafutást tudhat maga mögött. Ezúttal felidézte Howard Hawks, John Carpenter és Clint Eastwood egy-egy filmjét, és kikötött velük a 80-as évek világában. Egy fél dekányi eredetiség nincs a 16 utcában, viszont korrektül van összepakolva, a nagyon okos dumák szerencsére elmaradnak, a giccs nem, No, de kit érdekel ez egy olyan filmben, ahol nincsenek trendi főszereplők, bullet-time megoldások, CGI-effektusok és Dzseri Brákhájmerek? Tessék beülni a hűvös moziterembe és visszarepülni jó néhány évet az időben, amikor még ilyen alkotások jelentették az évi filmtermés gerincét. Mert ugyan a sok eredeti ötlet nem fogja megfeküdni a gyomrot, egy Richard Donnernek könnyebben bocsát meg az ember, mint egy elsőfilmes rendezőnek, nem?

6/10



A Karib-tenger kalózai: Holtak kincse (Pirates Of The Caribbean: Dead Man s Chest, 2006, forgalmazza: Fórum Hungary)

Bár bevételei alapján eddig sem kellett szégyenkeznie, a Holtak kincsével valóban a producerek producerévé nőtte ki magát Jerry Bruckheimer. Hollywood (és leginkább a Paramount, valamint a Disney) igen sokat (mármint pénzt) köszönhet neki, ám úgy látszik, mindig sikerül feljebb tornáznia a lécet.

A karibi utazás második vagy inkább másfeledik kalandja pont olyan, amilyennek lennie kell. Dőreség volt azt remélni, hogy képes megismételni az első rész váratlan frissességét, szellemességét és igényességét. A jóval több pénz jóval nagyobb látványt és jóval kevesebb sztorit hozott, nem beszélve arról, hogy ezúttal az egysorosok sem olyan Jack Sparrow-sak, mint korábban voltak (és csak ne szinkronnal tessék nézni!!!), ráadásul Bill Nighy gonosz-karaktere például nyomába sem ér Geoffrey Rush Barbossájának. Gore Verbinski próbálta ugyan tartani az első részben szinte tökéletesen megtervezett arányokat, most mégis a CGI nyert. Amúgy összetehetnénk a két kezünket, ha az álomgyári kapukon csak ilyen alkotások gördülnének ki, de ennél a filmnél bizony lehetett azért reménykedni, hogy képes lesz kibújni a franchise-folytatás kliséinek bűvköréből. Sok apró, bosszantó dolog tarkítja a karibi kaland folytatását, kiemelkedő viszont már egy sincs.

6/10

"Íráskészsége remek és felette áll az önjelölt kritikusoknál,"

Itt ez az "állat rosszkutyusz" a lényegre tapintott.

:) :)

Én vagyok a Te W.W. Beauchamp-od. :)

Csak tudnám, ki ez az állat rosszkutyusz??? :D

Van köztünk egy ember, akinek az értékítéletében bármikor megbízhatunk. Aki helyettünk is lát, szenved, mulat és bírál. Aki azt jelenti nekünk, amit a 80-as években jelentett a Mozgó Képek, a 70-esben a Filmszem, a 60-asban a Filmvilág és az 50-esben Sztálin apánk. Egy precíz, néha megkérdőjelezhető, de mindenképpen figyelemreméltó vezető ebben a kaotikus világban. Szavai utat mutatnak a dvd-vásárlásnál, vagy a mozijegy vételnél, nevét meglátva kellemes bizrtonságérzet fog el bennünket. Íráskészsége remek és felette áll az önjelölt kritikusoknál, világlátása kifacsart, félelmetes, de izgalmas, értékelése követhetetlen. Mindegy, a lényeg: jól, hogy van nekünk.

Na, ennyit rólam...

És most következzenek Daemiaen kritikái 5001-6000ig.






Zorro legendája (The Legend Of Zorro, 2005, forgalmazza: Fórum Hungary)

Meglepő, hogy Hollywood elherdálja a mítoszokat? Aligha. A Zorro legendájából is kiveszett minden, ami jellemző volt akár a régi filmekre/sorozatokra, akár az első filmre. E helyütt is szeretném megjegyezni: Sony-filmről van szó, nem meglepő az igénytelenség. Bármivel és bárkivel behelyettesíthető karakterek, a történet akár egy xXx 3. is lehetne, Martin Campbell pedig azt hihette, egy újabb Bond-filmet forgat: dramaturgiailag egy az egyben hajaz a 007-es ügynök kalandjaira, csakhogy Zorrónak ez nem áll jól! Nagyon sekélyes, stílustalan és idegesítő filmről van szó, melyben a vizuális túlkapások is rontják az összképet, bár meglehet, hogy a látvány az egyetlen amiben pozitívumokat is lehet találni: a film végi csitt-csatt megér egy szájtátást, de aligha felejteti el azt, amivel megpróbálták eladni az azt megelőző 2 órát.

2/10



Pingvinek vándorlása (La Marche De L Empereur, 2005, forgalmazza: Intersonic)

Bájos, kedves, megható. Annak, aki rajong ezekért. Én baromira untam, noha az alkotók mindent elkövettek annak érdekében, hogy élvezetes legyen még akár egy olyan kényes befogadó számára is, mint én. Narrátor által beszélnek a pingvinek, a képek valóban nagyon-nagyon látványosak, és nem utolsósorban látszik, hogy irdatlan sok és kemény munka fekszik benne. Ennyi.

5/10




The Corporation (The Corporation, 2003, forgalmazza: Független Média Kiadó)

Nem tévedek sokat, ha azt mondom: Ha valaki megnézi ezt a dokumentumfilmet, alaposan másként fog tekinteni egy adott márkára. Ilyen alapos, kegyetlen, kendzőzetlen, kompromisszummentes és tényfeltáró doksit talán soha az életemben nem láttam (nyilván ez nem mérvadó, ugyanis oly sokat azért nem néztem eleddig). A hossza ugyan 150 perc, de minden másodperce maximálisan kihasznált. A legszebb az egészben az, hogy részletekben már hallhattuk/láthattuk az alkotás információt, és nyilván el is szörnyülködtünk a multik működésén, de ezt így egyben az arcunkba kapni szinte sokkoló volt. Főleg annak nyújt igazán többet, aki tanult közgazdaságtant, ugyanis a kapitalista országokban sehol nem úgy tanítanak az rt-kről, ahogy ezúttal megismerhetjük őket (ha még nem ismertük). Szinte tökéletes remekmű, amit még Michael Moore jelenléte ellenére (bár ezúttal ő is mond okosakat :) is csak ajánlani lehet.

9/10




Whisky (Whisky, 2004, forgalmazza: Budapest Film)

Adott egy életunt, Jacobo nevű férfi, aki zokniüzemét igazgatja éjjel-nappal. Adott egy Marta nevű nő, akit Jacobo folyton ugráltat (persze, nem úgy, ahogy előre elképzeljük) - igaz, elvégre a beosztottja. A nő persze mindig minden végrehajt, a legújabb fura feladatra is igent mond: játssza el a feleségét a férfinak, amíg öccse hazaérkezik anyjuk sírkőavatására. Harsány komédia is kisülhetett volna belőle, ehelyett egy Jarmusch-i lassúsággal folydogáló viccesnek-szánt-helyenként-mégis-inkább-uncsi valami kerekedett belőle. Az a nagy igazság, hogy a két rendező átesett a ló túlsó oldalára: a nagy hallgatások, a hosszan kitartott jelenetek tudtak volna nagyon-nagyon poénosak is lenni, azonban minden jelenet ilyen, ezáltal egymás hatását oltják ki. A három szereplő játéka azonban kifogástalan, egy picit dobnak az összhatáson, de az egyértelmű, hogy ők hárman még ennél is jobban tudtak volna szórakoztatni. Meglehet, Uruguayból kevés film érkezik hozzánk, és bár nem feltétlenül kell látni a Whiskyt (nem gondoltam volna, hogy azért ez a címe, amiért :), érdekes színfolt a hazai mozis palettán. Ja, és még valami: azért is sajnálom nagyon, hogy magától a műtől nem kaptam annyit, amennyit vártam, mert Juan Pablo Rebella és Pablo Stoll befejezni egy filmet már úgy tudnak, mint a nagyok.

5/10




Ég veled! (Ég veled!, 2005, forgalmazza: Hungarotop)

Vagyakozás, szerelem, szeretet - ezt a fogalomört járja körbe Pacskovszky József legutóbbi filmje, méghozzá kifejezetten jól. Noha első blikkre ez is az oly divatos több cselekményszálas opusok sorába illeszkedik, ám az érdekesség ezúttal az, hogy a szálak legfeljebb témájukban hasonlók, és látva a filmet azt kell mondjam: szerencsére nem is találkoznak. Pacskovszky szépen mesél, ezt meg kell hagyni, amikor időzni kell, időz, amikor váltani kell, vált. Csupán annyi a baj a filmmel, hogy hiába a több epizód, sajnos vannak helyzetek, melyekre nem jutott anyag: ilyenkor a szóváltások banálisak, oda nem illők és ez igencsak elkedvetleníti az embert. A film kivitelezésére egy rossz szavunk sem lehet, az űrben játszódó jelenetek is korrektül megkomponáltak (bár az egerek súlytalanságának bemutatása enyhén "sántít"), nagyon nagy kár, hogy egy-két hét alatt el fog tűnni a süllyesztőben az Ég veled!, bár ez a magyar filmek forgalmazási szokásait látva nem meglepő.

6/10




Grimm (The Brothers Grimm, 2005, forgalmazza: SPI)

Kérem, ez nem Gilliam-film. Ez egy Weinstein-Gilliam-Kruger-film. Mindenképp kíváncsi voltam arra, miképp dolgozik úgy Terry apó, hogy vérszomjas produceri felügyelet alatt áll: rosszul. Az meg a másik, hogy még Michael Moore sem tudná elhitetni az emberekkel, hogy nem Ehren Kruger írta a forgatókönyvet, annyira nyilvánvaló. De ami még szomorúbb, hogy az egész alkotás, sokak által remeknek titulált, szerintem gyenge látványostul, mindenestül egy kínosan eredetinek látszani akaró recept alapján készült, amely annyira megöli az élvezhetőséget, hogy a néha felcsillanó Gilliam-i tehetség is teljesen kárba vész.

4/10




Kutyátlanok kíméljenek (Must Love Dogs, 2005, forgalmazza: InterCom)

Pedig bíztam benne. Gondoltam, Diane Lane-nel és John Cusackkel csak nem lehet annyira nulla romkomot készíteni. Szerencsére utána alig volt öt perc szünet és ültünk be a következő filmre, így sokat nem kellett rágódnom a dolgon. A legnagyobb kritika talán az, hogy az ilyen filmeket valósággal faló lányka szétunta a fejét. És egy igazi "bridzsites" női filmnél ez igen komoly kritika. Sebaj, a gépezet gyárt tovább.

3/10




Fej vagy írás? (Fej vagy írás?, 2005, forgalmazza: Analog Artists)

Rémisztő dolog, ugyanis szerintem már az egész ország mozikedvelő része kezdi elhinni, hogy normális mainstream vígjátékot képtelenek vagyunk összehozni. Itt ez a valami is, ami egy Notting Hill-után-szabadon, de baromira amatőr az egész. Kezdve a főszereplőkön át, a forgatókönyv silány részeiig. Két dolog van, ami miatt nem érdemes teljesen sárba tiporni a filmet: az egyik Pindroch Csaba, aki annyira kiemelkedik fertőből, hogy még a lábujjai sem érnek bele; a másik pedig Lengyel Andor, a rendező személye, aki egy évvel ezelőtt a moziban már jelentkezett egy kísérleti filmmel, a Kistestvérrel, ami engem arról azért meggyőzött, hogy tehetség akad a srácban, amit illett volna egy "igazi" első filmnél kihasználni, netán kamatoztatni, ennyire futotta.

3/10




Doom (Doom, 2005, forgalmazza: UIP)

Úgy voltam a Doommal, hogy ha már bejönnek a Paul W. S. Anderson dirigálta filmek, nagy gond ezzel sem lesz. Lett. Pedig még a Rockot is bírom. 60 millió dollár ment el úgy, hogy a fele sem látszik. Kicsit SPOILERES lesz. Van kétfajta szörny, van egy játékben elfogadható, itt nem működő, azaz borzasztóan kinéző, egyendíszlet Mars-bázis, nulla szöveg. Ezeken még túl is tehetnénk magunkat, csakhogy az első órában a mészárlást legfeljebb hírből ismerhetjük, a Doomból nem - és ez egy ilyen produkciónál nem kis baj. Andrzej Bartkowiak, aki már sokszor elásta magát rendezőként, ezúttal bízott egy 3-4 perces FPS-üzemmódban, amivel azt hitte, el lehet majd adni az egész 100 perces, csúcspont nélküli borzalmat. Azt el kell ismerni, megvannak a pillanatai a Doomnak (főleg a játék miatt), de ez bizony jóval kevesebb, mint amit én személy szerint reméltem a hangzatos ígéretek alapján.

4/10




Ütközések (Crash, 2005, forgalmazza: InterCom)

E film után azért volt egy kis idő tűnődni, rágódni a dolgok állásán. Tulajdonképpen az foglalkoztatott, mitől ilyen jó az Ütközések. Végül találtam magamnak egy magyarázatot: nem attól, ahogy a rasszizmust bemutatja, és ahogy néhol igazából igencsak olcsón vadássza Paul Haggis a hatást. Hanem attól, hogy ez a néhány ember, akik végül is jellemzik a nagyvárosi Amerika "szabad" polgárait, eljutnak egyik lélekállapotból a másikba. Az ok-okozati viszony az, ami miatt az Ütközések nagyot üt, ami miatt úgy működik, mint egy film sem idén, és azt nyújtja, amit egy független amerikai filmtől el lehet várni: keményen, kendőzetlenül, stúdió-felügyelet nélkül mutat be, mesél el valamit, ami az általam fentebb említett giccs és hatásvadászat ellenére is nyomot képes hagyni az emberben.

9/10




Johanna (Johanna, 2005, forgalmazza: Mokép)

Vérbeli fesztiválfilm a Johanna, befogadni baromi nehéz. Legalábbis nekem az volt, ugyanis sosem rajongtam az operai dallamokért. Szabó István és Tarr Béla (aki a film producere is volt) által a legígéretesebb fiatal tehetségnek tartott Mundruczó Kornél kétségkívül az idei hazai mozis év legkülönlegesebb alkotásával jelentkezett, amely ott bont formát, ahol csak tud. Emlékezzünk csak a félresikerült Bánk bánra: ott minden szereplő a színházi követelményeknek megfelelően énekelt, a Johannában ez nincs így: ki fekve, ki ülve, oldalra hajolva énekel (nyilván utószinkron volt, de persze nem ez a lényeg). Tényleg jó dolog, hogy többnyire sikerült a mozgóképes környezetet megtartani és elhitetni a nézővel, hogy ez nem opera filmen, hanem egy film, amelyben a sorokat nem beszélve mondják el. Külön öröm volt még a számomra, hogy a Jött 1 busz... A 78-as Szent Johannájától eltérően a rendező ezúttal mellőzte a vulgaritást, ezáltal kevésbé tűnik trendi próbálkozásnak, mint elődje, noha az egyedi képi világ és a sajátos beállítások amolyan védjegyként megmaradtak. Meglehet, a történet olykor logikátlan (ez az eredeti sztorihoz való ragaszkodás átka), nem feltétlen mainak tűnő, és néha könnyű elkalandozni (nekem legalábbis az volt), már magáért a tényért, hogy egy nem mindennapi műfajt láthatunk vásznon, is érdemes moziba menni. Csak érdemes legalább egy picit szeretni az operát.

5/10




Mennyország most (Paradise Now, 2005, forgalmazza: Odeon)

Terroristás film terroristákról. Számomra körülbelül ennyit jelentett a vessző nélküli magyar címmel ellátott dráma, ami nem sok. Hany Abu-Assad egyértelműen a színészeire támaszkodott, a történetet pedig hagyta veszni. Ennek eredményeképp a hosszú hallgatások, a szomorú szemek elárulják ugyan a vívódást, a lelkiállapotot és a rejtett gondolatokat, de a legtöbbször öncélúnak bizonyulnak. A kiszámíthatóság és a véres verejtékig erőltetett pacifizmus sem az, ami szerintem jó egy ilyen témájú alkotás esetében, de ha más nem is, a szándék dicséretes. A színészekkel együtt.

5/10




Elizabethtown (Elizabethtown, 2005, forgalmazza: UIP)

3 részől áll az Elizabethtown: 1. briliáns, 2. rossz, 3. nagyon-nagyon rossz. Crowe minden kétséget kizáróan baromi jól indítja filmjét, ekkor még nem is értettem a fanyalgókat: különlegesen furcsa történet van kibontakozóan, kiválóan megírt mondatok, hatásos képek. Majd ezt követően olyannyira szétesik a film, mintha a rendező beteg lett volna vágáskor. Szerkesztetlenül vánszorog tovább a celluloid tekercs, a szereplők céljai egyértelműek, hangulatnak nyoma sincs. Nagyon hiányoznak a mellékkarakterek, nélkülük üresebb az alkotás, ráadául Bloom képtelen felnőni bármilyen feladathoz is, és noha Kirsten Dunst remekel, nem tudja elvinni egyedül a filmet. És még mindig nem ez a legrosszabb: ha valaki kíváncsi arra, hogy egy szuper filmeket is jegyző direktor hogyan képes elkurvulni, nézze meg az utolsó 20 percet! Ilyen okádékot..., de nem is folytatom. Majdnem szégyen.

3/10




Twist Olivér (Oliver Twist, 2005, forgalmazza: Fórum Hungary)

Fogalmam sem volt, merre induljanak el a gondolataim a film előtt: egyszerűen képtelen voltam felmérni egyelőre hogyan birkózik meg Polanski a gyerekekkel (ezúttal jó értelemben...). Nos, az eredmény kielégítő, bár korántsem jó. A legendás rendező kellően sötét, szinte horrorisztikus képi világot, atmoszférát teremtett, ami egyfelől érdekes koncepció, másfelől én nem ilyennek képzelem a Dickens-i Londont. A történetre nincs sok értelme sok szót pazarolni, minimális eltérések sincsenek a regényhez képest, bár azért itt-ott némi Polanskis kilengéssel találkozni. Kövezzen meg bárki, de így utólag sok értelmét nem látom az új feldolgozásnak, ami nem más, mint a rendező eddigi legdrágább filmje: egy pazar kiállítású, kicsit old-fashioned ifjúsági film modern látványvilággal felöltöztetve. Egy biztos: attól még nem lesz valami jó, mert a rendezőt Roman Polanskinak hívják.

6/10




A halott menyasszony (Corpse Bride, 2005, forgalmazza: InterCom)

Ez az a fajta nagybetűs Tim Burton-hangulat, amelyet többen próbáltak már utánozni, de igazán senkinek sem sikerült. Helyre kis sztori zajlik a szemeink előtt varázslatos megvalósításban: stop-motion még sosem volt ennyire nézőbarát, sosem segítette ennyire az élvezet fokozását, mint most. A remek rendezésnek köszönhetően egy percig sem lehet unatkozni, noha a történet valóban jópofa, korántsem az a fordulatokkal teli valami. A karakterek kidolgozása ismételten egyedi és szuper, és bár azért nem érik el a Karácsonyi lidércnyomásban tapasztalt, extramagas szintet, azért bőven megugorják a 2 métert. Danny Elfman szokásosan kifogástalan zenéje járul hozzá még ahhoz, hogy szinte hiánytalan élményben legyen részünk az alig több, mint 70 perc során, amely élmény ugyan nem szól egy életre, de sikerül elfelejtetnie a Charlie és a csokigyárat.

8/10




Kulcsár & Haverok (Kulcsár & Haverok, 2005, forgalmazza: SPI)

Kulcsár Attila, a mozisztár. A brókerke az utóbbi időben hazánk gazdaságának húzóterméke lett - úgy tűnik, mindkét irányba. Obersovszky Péter doksija a botrányt szerette volna körüljárni, ám már 5 perc után megbukott. Ugyanis senki érdemleges nem áll szóba vele, aki pedig igen, az már hadovált a hírműsorokban is a témáról ezt-azt. Feltételezésekből nincs hiány, Michael Moore jó példa lehetett, viszont lehet legalább röhögni egy jót a hazai állapotokon.

4/10




Kívül tágasabb (Don t Come Knocking, 2005, forgalmazza: Best Hollywood)

Szinte napra pontosan egy évvel az előző Wenders-mozi, A bőség földje hazai premierjét követően máris itt a legújabb. Sőt, egyfajta továbbgondolása az Amerika-témának, noha első blikkre teljesen másról szól, mint a terrorosita-keresős előző. A paranoiát ezúttal felváltja a határtalan szabadság és az utána történő vágyakozás - hihetetlenül jó Amerika-képek jelennek meg a szemünk előtt, nekem szinte borsódzott a hátam néha, olyannyira belevágyódtam a Wenders-i USÁ-ba. A westernek legjobb hagyományait megidéző látványvilág mai környezetben és egy nyögvenyelős sztori. Szó se róla, Sam Shepard forgatókönyve nagyon is jónak tűnik, ugyanakkor a rendező néhol bizony elfelejtette megkurtítani a sztorit: egyszer-eygszer olyan érzésem volt, mintha rükvercbe kapcsoltunk volna, olyannyira megállt minden a filmben. Viszont a színészekre (Shepard, Jessica Lange, Tim Roth, Fairuza Balk, Sarah Polley, Gabriel Mann) semmi panasz, ők és a remek képek teszik jó filmmé a Kívül tágasabbat, melynek magyar címe is telitalálat, nemcsak az eredeti, melyhez ráadásként még egy örökké emlékezetes jelenet is társul.

7/10




Csodacsibe (Chicken Little, 2005, forgalmazza: Fórum Hungary)

Az első Fórum által forgalmazott rajzos mese, ami alapján ki lehet jelenteni, van még mit javulnia már az első évben igen sikeresnek mondható és jó forgalmazási taktikát alkalmazó cégnek. Nem a szinkronra gondolok, hanem arra, hogy sok a felirat. A UIP és az InterCom mindig költött arra, hogy a rajzfilmekben megjelenő újságcikkek, hűtőre rakott üzenetek, ha nem is magyarítva, de Bozai Józs bá által bemondva legyenek. Ezúttal nincs így, de messze nem ez a Csodacsibe legnagyobb hibája.

Nyugodt szívvel írom: ha ez vár ránk a Disneytől ezután, isteníteni fogjuk a PDI-s meséket. Nagy szégyen ez attól a kompániától, melynek még az utóbbi időben is köszönhettünk néhány jó, hagyományos technikával készült mesét. Ennyire üres, semmitmondó, történet nélküli, egyéniség- és egyediségmentes rajzfilmet nem lehetett látni. Az erőlködésen kívül nem sok minden látszik, legfeljebb a tanácstalanság. A Disney nem találta meg a negyedik utat a Pixar, a Blue Sky és PDI mellett, így pedig nehéz lesz. Kotlik Csöpiék ugyan nagyon bájosak (sőt, kib*szottul aranyosak), de sajnos nagyon-nagyon álmosító ez a huzavona. Kár érte, pedig az én várólistámon nagyon előkelő helyen szerepelt.

4/10





Ördögűzés Emily Rose üdvéért (The Exorcism Of Emily Rose, 2005, forgalmazza: InterCom)

Száraz egy film. Rögtön az elején tudatosítják velünk, hogy igaz történet alapján készült, ám azon kívül, hogy Amerikában ez nagy reklámot jelent, sokat nem érünk vele. Egyhangú bírósági dráma visszaemlékezésekben előbukkanó horrorral. Scott Derrickson rendező nem kockáztatott semmit: szereplői annyira érdekesek csak, hogy ne legyen dögunalom a két óra (Jennifer Carpenter viszont észbontóan jól játszik megszálltat, talán a nevéből adódóan...), a bíróságon folyó győzködésben semmi kivetnivaló nincs ugyan, de ha valakit érik meglepetések, akkor csak korábbi filmeket kell bepótolnia. Egyvalamit azonban nem lehet elvitatni Derricksontól: a horrorjelenetek esetében jól bánik a fényekkel, a kézikamerával - egyszóval nyugatalító képsorokat tár elénk. Ám az éremnek két oldala van: hiába tűnnek jónak az ördögös jelenetek, ha nincsenek felfűzve igazán egy szálra, és a mozi végeztével csak annyi marad bennünk, hogy jókat sipákoltak bennük. Nem is lehet másmilyen film az Ördögűzés Emily Rose üdvéért, csak közepes.

5/10




Erőszakos múlt (A History Of Violence, forgalmazza: InterCom)

Bámulatosan indít Cronenberg, és ez a rendezői lendület egészen 30 percig, a valódi történet startjáig tart, onnantól fokozatosan lanyhul a tempó a lapos végkifejletig. Ugyanakkor a háttérben jóval nagyobb erőket mozgósít a rendező annak érdekében, hogy egy olyan változásnak legyünk szemtanúi, amit ritkán látni amerikai film esetében. Tom Stall Joey Cusacká válása valami észbontóan jól sikerült, a szerepre pedig kitűnő választás volt Viggo Mortensen: Cronenberg tisztában lehetett a színész képességeinek korlátaival, ezért is működik vele tökéletesen a film. Mortensen ezúttal sem harsány (nem is tudna az lenni), eszközei egyszerűek (nem is tudnának mások lenni), játékának hatása mégis megdöbbentő. Ez a dolog az egyetlen, ami a feleslegesnek tűnő mellékszállal megspékelt sztorit, úgymond kiváltja. Nagyon hamar elröppent a 85 percnyi játékidő, és vártam valami nagyra (talán emiatt is telt oly gyorsan), valami olyanra, amire Cronenberg képes, de ezúttal ez elmaradt. Az igazi értékek ezúttal csak a felszín alatt rejlenek.

7/10




A bomba átmérője (Diameter Of The Bomb, 2005, forgalmazza: Odeon)

Hiányos, felszínes, baromi unalmas boncolgatós, filózós dokumentumfilm a 2002-es jeruzsálemi buszrobbantásról. Egyetlen érdekes momentumot nem véltem felfedezni benne, noha a tartalom alapján valamiféle kapcsolatoknak, eredeti videófelvételeknek is szerepelniük kellett volna. Ezek helyett találgatások veszik át a helyet. Ami értékelhető volt, az a hozzátartozók és a szemtanúk részletgazdag, csontig hatoló véleményezése.

3/10




Az igazság fogságában (Where The Truth Lies, 2005, forgalmazza: Mokép)

Van néhány rendező, akiről az életben nem gondoltam volna, hogy vérbeli, akár stúdiófilmnek is beillő műfajfilmmel fog előállni. Atom Egoyan noirjának legnagyobb hibája, hogy baromira hangulattalan: a kor szellemétől teljesen idegen színek, díszletek tarkítják a képeket, amelyeket így csupán a szereplők hivatottak élettel megtölteni. A történet érdekes, a vezetése kevésbé jó, inkább fellengzős: a rendező nagyon ki akarja kerülni a csapdákat és a beskatulyázást. A végső csattanóra várni ezúttal nem oly érdekfeszítő, mint némely hasonló film esetében, bár azt mindenképpen a film javára kell írni, hogy a motivációk mindvégig kristálytiszták és hihetőek maradnak. Nem mondhatni, hogy nagy lehetőségek rejlettek volna Az igazság fogságában-ban, de a két, elsőre tök különbözőnek tűnő színész (Bacon és Firth) remek együttműködése, valamint Alison Lohman ismételt trükkös fiúk köző keveredése megéri a pénzt.

6/10




A futball faktor (The Football Factory, 2004, forgalmazza: FF Film)

Hú, pedig milyen jól indult! Igaz, hogy megvalósításában a Trainspottingra hajaz, de a futballhuliganizmusnak nagyon jól áll ez a fajta rendezői stílus. Kőkemény összecsapások, jól megírt (azért nem teljesen "3D-s") karakterek, jó színészek - ezek kellenek egy ilyen botrányszagú filmhez, amely félúton teljesen tévútra jut. Nick Love rendező-forgatókönyvíró elveszik a kis színes mellékszálak között (amik érdekesek ugyan, de rájuk fókuszálni teljességgel fölösleges), a Millwall-Chelsea meccset olyannyira misztifikálja (amúgy ez a rivalizálás olyan régre nyúlik vissza, mint mondjuk a West Ham-Tottenham párharc) - értsd: már egy órával a film vége előtt szó van róla, de csak az utolsó 5 percre "érünk oda" -, hogy kissé át is esik a ló túlsó oldalára. Összességében jól sikerült alkotásról van szó (főleg a "huligánok" életének bemutatása sikerült jól és többnyire klisémentesen), de a nyűglődős második félidő sokat levon az értékéből.

6/10




Harry Potter és a tűz serlege (Harry Potter And The Goblet Of Fire, 2005, forgalmazza: InterCom)

Ravasz fickó ez a Mike Newell... Egy az egyben felhasználta Cuarón horrorisztikusan sötétre váltott képi világát (milyen jól is tette!), és hozzáadta azt, amire még egyik Potter-direktor sem volt képes: "britizmust". Nem nagyon akarok elszpojlerkedni semmit, úgyhogy csak őgy általánosságokban: más film esetében hiba lenne, A tűz serlegének azonban baromi jól áll az, hogy egy csöppet sem egységes sem történetvezetésileg, sem hangulatilag. Newell ugyanis nem próbált minden jelenetet/fejezetet beleerőltetni egyfajta rendezői koncepcióba, hanem ő alkalmazkodott a leírt anyaghoz: hol közelikkel operált, hol gyors vágásokkal, hol pedig nagytotálokkal - egy azonban bizonyos: remek stílusérzékkel volt megáldva ez a pasas a forgatás idején. A szereplők érettebbek (érettebben is játszanak), a történet sokkal kevésbé mesésen hömpölyög, viszont a kedvenc negatívumom továbbra is megmaradt: rövid - a mindenhol olvasható 157 perccel ellentétben 138 percet követően stáblista veszi kedzetét, noha 20-30 percnyi utalgatás, hangulatnövelő elem még bőven elfért volna a celluloid-tekercseken anélkül, hogy unalmassá vált volna az eddigi legütősebb Potter.

8/10




Ha igaz volna... (Just Like Heaven, 2005, forgalmazza: UIP)

Meg kell valljam, nagyon komoly negatív előítéletekkel vágtam neki ennek a filmnek. A Ghost nálam örökös kedvenc, ez pedig nem más, mint egy megfáradt sztori tanácstalan előadása. Kár, hogy a szellemesség kimerül Reese Witherspoon karakterében. Olykor az lehet az ember érzése, hogy "na, végre!", erőre kap a történet, de a következő képen már újra csak a fantasztikus San Francisco az érdekes. Kevés ez, nagyon kevés, pedig a DreamWorks elvárásai szerint e filmnek kellett volna lennie a 2005-ös év Ghostjának - legalábbis a bevételeit tekintve. Jogosan nem lett az.

4/10




Hétköznapi mennyország (Så Som I Himmelen, 2004, forgalmazza: Mokép)

Készült 1944-ben egy varázslatosan szép alkotás Bing Crosbyval a főszerepben, ez volt A magam útját járom. Csodaszép, szívet melengető film még mai szemmel nézve is (a folytatása, a Szent Mary harangjai nemkülönben), és láss csodát, itt egy svéd mű, amely kísértetiesen hasonlít a Leo McCarey-opusra. Bő 60 évvel később a Hétköznapi mennyországnak sikerül majdnem ugyanolyan hatást elérnie annak ellenére, hogy a szokásos skandináv karakter-klisékkel operál. Meglehet, kicsit eredetibb és merészebb forgatókönyvvel impozánsabb lehetett volna a végeredmény, azonban az örök tanulságok sosem mennek ki a divatból, ráadásul minden sutasága ellenére nem lehet nem szeretettel tekinteni Kay Pollak rendezésére. Idén ez is Oscar-jelölt volt a legjobb nem angol nyelvű film kategóriájában, és bizony én A belső tenger helyett ennek ítéltem volna inkább a szobrot.

6/10




Az igazi Mikulás (Az igazi Mikulás, 2005, forgalmazza: Hungarotop)

Hogy is gondolhattam olyat, hogy Gárdos Péter A porcelánbabát követően valami közönségcsalogatóval állna elő? Nem véletlenül van válságban a magyar film: egyszeri család a címe alapján véletlenül beül a Cserhalmi Mikulásra, és a moziból kijövet elhatározza, hogy nem néz többet magyar filmet. Csoda? Az alkotást látva aligha. Gárdos moralizál, botrányos rébuszokban beszél, de karácsonyi hangulatot még véletlenül sem teremt. Szereplői hánykolódnak (mellékszerepek pedig jönnek-mennek, de se elejük, se végük), egyedül a Lizát megformáló 8 éves Szilasi Blanka nyújt édesen szomorkás alakítást. Szégyen, szégyen és szégyen.

3/10




Hideg csontok (Fragile, 2005, forgalmazza: Best Hollywood)

A bűnrossz Darknesst követően Jaume Balagueró újabb (kór)házzal és újabb szellemmel állt elő, és bátran ki merem jelenteni, hogy fejlődőképes direktorról van szó. Jóval több horrorelemmel dúsította a Hideg csontokat, mint tette azt anno, és bár az első fele sajnos nem szolgál másra, mint felesleges, százszor látott időtöltésre, a második "félidő"-ben lehet szórakozni. Most nem kell Magasfeszültség-féle tocsogásra gondolni, de azért van min izgulni, igaz, a ház+szellemesdi már nagyon a végét járja: az egyre kifacsartabb ötletek nem biztos, hogy jól is mutatnak a vásznon. Egy azonban biztos: ha Balagueró ennyit fejlődik a következő filmjéig is, mint tette ezt most is, nem kell majd aggódni.

5/10




Nesze neked, Pete Tong! (It s All Gone Pete Tong, 2005, forgalmazza: SPI)

Kb. úgy kezdődik a film, mintha a Kevin és Perry című borzalom Rhys Ifans alakította DJ-jét ismét Ibizára küldték volna baromkodni, de ami ezután következik, az régen látott egyedi hangvétel. Rögtön az elején virít, hogy "igaz történet alapján", ám a végén jön a cáfolat: "kitalált ez, meg kitalált az". És hogy ez miért érdekes? Számomra azért, mert édes mindegy kinek a fejéből pattant ki a sztori (hogy mennyi a valóságtartalma: rejtély), olyan élő és hihető karaktereket, mint ebben a filmben, nagyon-nagyon régen lehetett látni. És ki gondolta volna, hogy egy drogos, alkoholista, kicsit gusztustalan DJ az első perctől kezdve szimpatikus lesz? Bámulatosak a színészi játékok, nagyszerűen működik a rendezés. A dokumentarista szerkesztésmód csak jót tett az alkotás egészének, ha lehet így fogalmazni: hitelesebbé teszi a kitalációt vagy a vélt igazságot. A film humora is tulajdonképpen egyedinek mondható, noha az tény, hogy nem fogja senki végigröhögni a 90 percet. Tökéletesen pozitív meglepetés volt a Pete Tong, méltán söpört be néhány díjat.

8/10




Csak szex és más semmi (Csak szex és más semmi, 2005, forgalmazza: Hungaricom)

Sok szarnak kellett lefolynia a magyar közönségfilm folyóin, hogy végre igazán jól lehessen szórakozni, de sikerült. Goda Krisztina megcsinálta: tessék megnézni, röhögni és elhinni, hogy most már talán mi is tudunk jó popfilmet készíteni. És ha az ember nem veszi észre, hogy elrepül a mozira szánt másfél óra, akkor kár felhozni a negatívumokat. Épkézláb poénok, kerek történet, jópofaság, vidámság.

7/10




Anyátlanok (Dare Mo Shiranai, 2003, forgalmazza: Budapest Film)

Őszinte tekintetek, valódi gesztusok - anyátlan gyerekek. Hirokazu Kore-eda filmje szinte hibátlanul mutat be egy olyan valós történetet, mely esetében újfent nem érdekes, mennyire lett (esetleg túl)dramatizálva az eredeti sztori: végtelenül hatásos minden egyes képkocka anélkül, hogy giccsbe fordulna. Képtelenség nem elérzékenyülni egyszer sem a 140 perc alatt, és hogy miért ennyi egy dráma hossza? Aki végignézte, egyből tudni fogja.

10/10




King Kong (King Kong, 2005, forgalmazza: UIP)

Peter Jackson totálisan újraértelmezte a nagyszabás fogalmát, ugyanis amit ő művel a nagytotálokkal és a százmillió dollárokkal, az szinte csak tőle fogadható el ilyen mértékben. Emlékezzünk csak, Scorsese esetében mennyire öncélúan megalománnak tűnt az Aviátor rengeteg jelenete! Kb. olyan érzése volt az embernek, hogy egy sokra hivatott rendező hátat fordított egész pályafutásának és behódolt valami pökhendi producernek, holott erről szó sem volt, mégis-mégis micsoda különbség tapasztalható a vásznon látott két produkció között ezen a téren (más szempontból meg ugye tök fölösleges összehasonlítani őket). Jackson az egész 170 perc (végefőcím nélkül) alatt nem produkál olyan váratlan dolgot történetvezetés terén, ami az új Kongot az eredeti fölé emelné, ez picit bezavar ugyan az összképbe, de jelen álláspontomon ez egyelőre nem sokat változtat. Per pillanat ugyanis képtelen vagyok eldönteni, hogy amit láttam, az az egyik legdurvább pénzköltés Hollywood történetében majdnem semmiért, vagy esetleg valóban egy olyan hollywoodi megaprodukció, amire az álomgyárnak már hosszú időre szüksége volt. Én - mint említettem - így, reggel fél nyolc felé hajlom az utóbbi felé, ugyanis 100%-ig úgy tűnik, minden vágás ott és akkor történt, ahol a direktor úr akarta, minden beállítás és látványelem (khm, azért A gyűrűk urával ellentétben ezúttal jóval több helyen feltűnő a blue box, ámbátor jóval merészebbek a trükkök) olyan, ahogy az kipattogzott eredetileg is Jackson fejéből. Szereplői persze kárát látják a nagyzolásnak, egyedül egy igazi félszerzet, egy hobbitféleség, holmi Jack Black tud produkálni olyat, amit színészkedésnek nevezünk, Brody szerepe elnagyolt, Watts pedig ellövi összes puskaporát már az előzetesben is (bár sikítani nagyon tud, hát még sajnálkozva nézni). Kong viszont érzelemdús, komoly, nagyon átgondoltan megálmodott lény, a film legnagyobb erőssége az ő jelleme. James Newton Howard muzsikája viszont vaskos csalódás volt számomra, karakteresebb dallamokkal nagyban hozzájárulhatott volna a - valljuk be - néhol igencsak megbicsakló hangulat (CGI, sajnos) növeléséhez, jószerivel emlékezetes taktusa nem is volt a közel háromóra alatt.

Bazinagy majomkaland a King Kong, noha rá lehet sütni, hogy sokszor túlzásokba esik mind a látvány, mind az érzelem (fel-felcsapó giccsecske) terén, ám visszagondolva a film egészére azt kell mondjam, felejthetetlen utazás ez a Koponya-szigetre, amit Peter Jackson helyett másvalaki képtelen lett volna abszolválni. Na, jó, talán egyvalaki, de ő nyolc éve "pihen". Kong valóban King.

9/10




A vándorló palota (Hauru No Ugoku Shiro, 2004, forgalmazza: Best Hollywood)

A két kezemen meg tudom szémolni, hány egész estés animét láttam életem során, de kivétel nélkül tetszett mindegyik. Pont Miyazaki mester legutóbbi költeménye ne jött volna be? Extravagánsan gyönyörű film A vándorló palota, melyben jól megférnek egymás mellett a legkülönfélébb fura figurák is, de egyvalamiben mindegyik a "másikra ütött": szeretetre méltó az összes. A történet kiszámíthatatlansága egy percre sem engedi a figyelmet lankadni, de tegyük fel, ha lineáris, bejáratott sztori lenne (hú, erről jut eszembe: előzetes a film előtt: vazzeeeeeeeeeeeeeeee, Bambi 2..... a mozikban valamikor), akkor a páratlanul megkomponált látványvilág az, amelyben lehetne gyönyörködni: minden él, egy felesleges ecsethúzás nincs a képeken. Ez a fejta melegség az, ami nemcsak ott van jelen a vásznon, hanem beköltözik a szívünkbe is. De azért egy negatívumot hadd említsek: a túlzottan szájbarágós pacifizmus nekem ehhez a filmhez nem passzolt igazán, uyganakkor senki ne gondolja, hogy ezen múlik az élvezhetőség.

9/10




Szőke kóla (Szőke kóla, 2005, forgalmazza: SPI)

Én hülye még azt mertem gondolni, hogy egy jó magyar filmet (Csak szex és más semmi) egy hét különbséggel követhet egy másik. Fájó, de nem. És a legtöbb helyen még Kusturicát is felhozták, mint ihletforrást. Nos, annak a száját is betömném, aki először megemlítetta a nevét, ugyanis a Szőke kólát látva csak egy szó az, ami az ember eszébe juthat: vérciki. Minden, ami a vásznon van az. Komolyan mondom, a szánalom ült ki az egyik haver arcára, mikor kezdtek feltünedezni a jobbnál jobb "színészek" a filmben, hát még amikor meg is szólaltak! Sokszor célravezető, ha a két pont közti legrövidebb utat választjuk, de ezúttal jobb messzire (el)kerülni...

2/10




A Rashevski tangó (Le Tango Des Rashevski, 2003, forgalmazza: Szimpla)

Újfent kisebbségi lagzi jól bejáratott és újító szándékú elemekkel. Azonban: némely csokoládé papírjára rá vagyon írva, hogy nyomokban tartalmazhat ezt-azt-amazt is, nos a film vonatkozásában kijelenthető, hogy A Rashevski tangó ugyan egy játék, ám a víg részek valahogy kimaradoztak, vagy inkább csak nyomokban találhatóak meg. Másfelől igen szimpatikus életigenlő alkotással van dolgunk, amely amennyire tud szórakoztató lenni, olyannyira képes elálmosítani is, és meg kell mondjam, olykor picit bántóan felszínes is.

5/10





Szent Lajos király hídja (The Bridge Of San Luis Rey, 2004, forgalmazza: Mokép)

Na, vazze ! Asszem ilyen illusztris gárda is ritkán verbuválódik össze egy európai film kedvéért, no de milyen film kedvéért!!! Bántóan rossz mű a Szent Lajos király hídja, amelyből hiányzik a lendület, a koncepció (ez különösen fájó, mivel ugye adaptációról van szó) és az, hogy élvezni lehessen. Hamvaiba halnak el az ír rendezőnő próbálkozásai, hogy nagyívű és egyben nagyhatású filozofikus filmet tegyen le az asztalra: ilyen színvonalú kérdezz-feleleket legfeljebb a Balázs- vagy a Mónika-showban látni-hallani. Külön öröm volt viszont, hogy kedvenc zeneszerzőm, Lalo Schifrin ismét alkotott. Kár, hogy nem volt mihez.

3/10




Narnia krónikái: Az oroszlán, a boszorkány és a ruhásszekrény (The Chronicles Of Narnia: The Lion, The Witch And The Wardrobe, 2005, forgalmazza: Fórum Hungary)

A CGI mind felett! És sajnos nem ez az egyetlen (amúgy azért annyira nem) megbocsáthatatlan eleme a Narniának. Valami elképesztően hangulatos, tündibündi meseként indul, majd 45 perctől vagy a vágóolló lépett életbe vagy elhagyták a forgatókönyvet a mhnkálatok során: olyan dramaturgiai bakugrások vannak a történetben, hogy komolyan mondom, el lehet szédülni a tempótól. Az alig 130 perc során a szereplők szinte végig sematiksuak maradnak, szimpatizálni bárkivel is lehetetlen, pedig annyi, de annyi érdekesebbnél érdekesebb lény népesíti be Narnia csodálatos világát, hogy arról csak C.S. Lewis tudna mesélni, ugyanis Adamson adaptációjában legfeljebb közepesnél jobb CGI-animációban bizonyosodhatunk meg létezésükről. És akkor még azt sem lehet mondani, hogy olyan sok dolgot kellett volna kihagyni a könyvből, mivel annak a hossza sem emelkedik potteri magasságokba. No, a látvány. Amíg hó van, minden rejtelemmel teli, igazi fantasy-világ, ám a zöld mezős (ugyanis a filmben csak ez a kettő fajta háttér van, köztes megoldások nuku) képek valami eszméletlenül rondák, optrombák, kb. egy "monumentális" tévéfilm világát idézi ilyenkor az amit látunk, csak éppen Kristanna Loken vagy Jürgen Prochnow hiányzik. A Narnia - ha a látványon sokat nem is lehet javítani - egy director s cut után kiált, pedig olyannyira magas volt nálam a mérce, hogy a decemberi százmillás trióból látatlanban ebben bíztam a legjobban. Ami a mozikba került, az viszont egy tipikus 21. századi stúdiófilm, amiből pont az lett kiölve, ami a legnagyobb erőssége kellene, hogy legyen: a szenvedély.

5/10





Kőkemény család (The Family Stone, 2005, forgalmazza: InterCom)

Hú, de nagy baromság! Thomas Bezucha nagyon nem érezhette a karácsonyt, ugyanis mikor készítette saját (gyatra) forgatókönyvéből a filmet, mintha aranyszobrocskák is jártak volna a fejében. Innentől talán kicsit spoileres lesz. Tegnap néztem, azóta nem tudom túltenni magam azon a tényen, hogy mi a francnak kell egy beilleszkedési problémás, sokszereplős és - azért el kell ismerni - néhol ügyes vígjátékosdiba belepakolni egy halálos beteg anyát, aki a szent ünnep napján közli családjának nagy részével a hírt? A színészek a legtöbbször amúgy is csak keresik a helyüket a családias házdíszletek között, hát még amikor kiderül eme történeti "bravúr"! Kínos pillanatokkal jól ellátott karcsifilm a Kőkemény család, amelyen lehet ugyan kacarászni, de keveset és nem akkor, amikor a készítők szerint kellene.

4/10




Játszik még a szív (The Truth About Love, 2004, forgalmazza: FF Film)

Ha egy blődli még az amerikai mozikba sem akaródzik bemutatódni, ott már tényleg nagy gáz van. És hát gáz az van bőven: kezdve a gyalázatos újraszinkronizálásról, az elképesztően gyatra színészi teljesítményeken át az ultranevetséges mindenségig. Egyedül Jennyke ér valamit, de ő is csak a vörös parókában, különben nagggyon csúnyácska.

2/10




Üvegfal (Üvegfal, 2005, forgalmazza: Hungarotop)

Jó szándékú, ám kegyetlenül félresikerült dráma egy leukémiás kislányról. Erdőss Pál filmje már a Filmszemlét követően majdnem süllyesztőbe került: a többszöri premier-elhalasztás eleve sosem jelent jót, noha magyar filmet valóban nem szoktak nyárközeli időpontokban műsoukra tűzni a hazai mozik. Naiv egy film az Üvegfal, az hótziher, plusz még minden jelenetet körüllengi az a tipikus magyar ócskaság is (pl. László Zsolték autóban). Egy mondata nem sok, annyi nem hihető a filmnek, mosolyogni annál inkább lehet rajta, bár a komoly témaválasztás több tehetséget érdemelt volna.

3/10




Durr, durr és csók (Kiss Kiss Bang Bang, 2005, forgalmazza: InterCom)

Már a főcím alatt végem volt... Legutóbb a Kapj el, ha tudsznak volt ennyire eredeti főcíme, de ez talán még azt is übereli, bár a két John (Williams és Ottman) közül azért még az idősb jön ki jobban. Szóval Shane Black úgy tért vissza, ahogy arra egyáltalán nem lehetett számítani: nem holmi szokványos buddy movie-val jelentkezett (pedig ő ám a műfaj wunderkindje), hanem egy vérbeli anti fajtával. Kivégzi "saját" műfaját, de teszi ezt úgy, hogy közben egy hamisítatlan neo-noirt látunk - bámulatos. Vissza kellene mozdulnia halivúdnak a forgatókönyves útra (akkor talán Andrew Kevin Walkernek is lenne újra munkája...), mert nincs is jobb annál, ha minden úgy van megírva, ahogy annak lennie kell. A feliratra hagyatkozni egyszerűen tilos, ugyanis rettentően béna, ám a védelme érdekében azért elmondanám, hogy Kilmer és Downey jr. dumáit lehetetlen magyarul visszaadni. Negatívumként én egy darab semmit tudok csak felhozni, meg azt, hogy Shane Black idén nálam "csak" a második helyre jó. Háromszoros hurrá a háromszoros comebacknek!

10/10




Fűrész II. (Saw II., 2005, forgalmazza: Budapest Film)

Akárcsak az első: szószerinti nullából felépített hype a Fűrész második része is, viszont működik. Úgy látszik, bárkiből lehet fűrészes direktor, ha megfelelően tudja rángatni a kamerát (jaj, Tony Scottot neeeeeeeee), ugyanis a feltétel csupán annyi, hogy képes legyen fenntartani a feszültséget - bármi áron. Emiatt a sztori és a szereplők teljességgel másodlagosak, bár egy-két, a történetet kiegészítő jópofa visszautalás azért tarkítja a filmet, de a lényeg ezúttal is a hatáson van. És hát bármennyire is egy független alkotásnak álcázott low-budget alkotásról van szó, ez a "cím" csak arra kellett, hogy ne kelljen idő előtt belevágni a celluloidba. Vegyesek az érzéseim a Fűrész II-vel kapcsolatban, ugyanis tud szórakoztatni bizonyos mértékig, ám amint valaki beszélni kezd, szinte berezonál a hangfal az igénytelenségtől (és igen, a néger szereplőnek ezúttal is csak "bullshit" és hasonlók jutnak...), a végcsavarról pedig jobb hallgatni.

5/10




Domino (Domino, 2005, forgalmazza: SPI)

A stílus maga az ember - vágott bele Tony Scott legutóbbi drogtripjébe, amelyhez még megtalálta Richard Kelly szkriptjét is. A fura az, hogy nem is azzal van a probléma, ami miatt sokan kikezdték a Dominót, azaz hogy élvezhetetlen Scott agyament vizuális stíliusa miatt (sőt, egészen követhető könnyezés nélkül is), hanem az, hogy mindent alárendelt látványbéli elképzeléseinek: nincsenek csúcs- és nyugvópontok a filmben. Nem elég ugyanis, hogy az egész ugyanolyan agyonmaszatolt, agyondizájnolt és agyonvágott, még a valamennyire igaz történet is elsikkad. Egyébként a sztori időrendje természetesen legalább nyolcszor fel van cserélve (van itt narráció, visszaemlékezés, utsóelőtti lődözés előre helyezve, majd utólag visszapakolva). Az pedig ezek után már természetesnek hathat, hogy a szívemnek igenkedves szereplőgárda szinte eltűnik a színek kavalkádjában. A Dominóban volt potenciál (és azért némely részének igencsak jól áll Tony Scott technikája), de az öncélúság ezúttal győzedelmeskedett. Ilyen lett volna A tűzben edzett férfi is, ha nem a Fox filmje lett volna, hanem ilyen független, ni.

4/10




Bőrnyakúak (Jarhead, 2005, forgalmazza: UIP)

Sam Mendes víziója a harcmentes háborúról: Bőrnyakúak. Jól feladta magának a leckét az ifjú rendező, ugyanis előző két, igencsak méltatott munkája után már jó előre mindenki biztosra vette legújabb filmjének Oscar-jelöléseit. Szerencsére ettől nem kell tartani, ugyanis technikai kategórián kívül nem érdemel mást (Roger Deakins viszont annál inkább). Elképesztően közelít a nullához az, ahogy a remek alapötletet és alapsztorit Mendes felvázolja: szimbólumai roppant nevetségesek (bezony, Jake Gyllenhaal közlegény Camus: A közönyét olvasgatja szarás közben - húha, ez vajon mire utalhat???), történetvezetése ezúttal nem működik, ugyanis nemhogy egyre nyomasztóbbá, hanem egyre érdektelenebbé válik a film, ahogy haladunk előre az időben. A színészek viszont jók: Gyllenhaal, Sarsgaard, Foxx és Cooper (a mini szerepében is) - mindnek sikerül elhitetnie, hogy céltalanul bolyonganak a sivatagban, akárcsak a kamera előtt, bár ez utóbbi nem feltétlenül érdem. Mendes pacifista és emberközpontúnak szánt filmje csak Roger Deakinsnek köszönhetően lesz iraki szépség.

4/10




A Herceg haladéka (A Herceg haladéka, 2005, forgalmazza: HungariCom)

Számomra borzasztó belegondolni abba, hogy mi lenne, ha egy perc ismétlődne folyton, viszont én szabadon tudnék mozogni a térben, azaz rám nem vonatkozna ez a fajta időstop. Tímár Péter legújabb thriller- és meseelemekkel tűzdelt drámájának ez a fő kérdése. Sajnos azonban a megvalósításba ismét több helyütt is hiba csúszott. Dramaturgiai mélypontoktól hemzseg az alkotás közepe: a kétségbeesett nő három személyt látogat meg, ám a mesebeli hármas sorrendje teljességgel felcserélhető, ugyanis nem növekszik a feszültség, nem halad a történet, csak telik az idő. A megvalósítás sem mindig olyan, amit komolyan lehetne venni: a smink- és látványtervek meglehetősen ódivatúak, de nem retrohangulatot, csupán pénztelenséget sugallnak. Aztán ott a forgatókönyv, amely olyan lyukas, mint a magyar költségvetés, az igen jelentős morális kérdésekkel csak érintőlegesen foglalkozik, a hangsúly a menekülésre helyeződik. A sok negatívum ellenére engem bőven elszórakoztatott a film, ugyanis a remek kiindulási pontot ezúttal nem sikerült teljes mértékig elbarmolni, de azt is lehetne mondani: ritka az ehhez hasonló próbálkozás hazánkban, noha csak bátorság kellene. Meg pénz.

5/10




Zsinóron (Strings, 2004, forgalmazza: Cirko Film - Másképp Alapítvány)

Briliáns látványvilágú, ám roppant gyenge történettel bíró film a Zsinóron. A legfőképp skandináv koprodukcióban készült bábfilm techinkája sokkal emberközelibb, mint mondjuk az Amerika kommandó ugyan szintén jól sikerült, ám csupán plusz hatásnövelő elemként működő zsinórjai, ugyanis itt külön szerepet szántak a készítők a zsinóroknak. Azok jelentik az életet, azok az idegrendszerek. Jópofa még, hogy amolyan Robotok mintára (persze a Robotok később készült el ennél) itt is a komplett létezés/születés/halál a testet alkotó elemek cseréjéből, festéséből, netán levágásából áll. Eddig minden rendben, csak ne lenne durvára unalmas! Valami észvesztően csinált hatása van az elénktárt sztorinak (erre persze lehetne mondani: "na ja, skandi..."), banális, kiszámítható és egy cseppet sem érdekes. Ezerszer látott fordulatok, amelyek ráadásul inkább más fantasykból köszönnek vissza, semmint animációkból, megmosolyogtató komolykodás. Pedig egy kicsit több törődéssel nagyon varázslatos kis világot lehetett volna teremteni, amely nemcsak addig élt volna, amíg koncepció szintjén létezett, hanem a vásznon is. Azt viszont nem értem, hogy a hazai forgalmazó miért volt ilyen bátortalan a Zsinórónnal, elvgére ez nem egy ennyire szűk réteg érdeklődésére számot tartó alkotás, hogy csupán 2 mozi tűzze műsorára napi egy-két alőadással.

5/10




Manderlay (Manderlay, 2005, forgalmazza: Budapest Film)

A Budapest Film jól beelőzte a Bestet az Amerika-trilógia második darabjáért folytatott versenyben, erre bemutatják mindössze két moziban... Ja, és majd kapunk egy ultrafapados DVD-t - ha kapunk... Szép munka, mit ne mondjak.

Remény csillant fel a szememben, mikor először (még 2005 első felében) megtudtam, hogy Trier mindössze 140 percben gondolta elmesélni a Manderleyt, ám a moziból kifele jövet újabb gondolat suhant át a fejemen: ez bizony nemcsak hosszában kevesebb a Dogville-től. A dán rendező ezúttal vitathatatlanul jobban bánik a díszletnélküliséggel (bár ezúttal gazdagabb a kínálat), az ember már szinte nem is a festegetéseket figyeli, a kamera valahogy sosem engedi a szemet eltévelyedni. Ez jó pont. Viszont ami hatalmas csalódás: Trier saját elmondása szerint ugye 60%-ban érzi magát amerikainak anélkül, hogy egyszer is járt volna a tengerentúlon, azonban olyan hollywodi dramaturgiát alkalmaz, aminek láttán "elismerően" lehet csettinteni. A falunyi szereplő feléről azt sem tudjuk meg, kicsodák (szemben a Dogville-lel), Triert mindössze az érdekli, hogy jól berosáljunk, mikor előáll a nagy csavarjával. Félreértés ne essék, a mondanivaló ezúttal sem sikkad el (bár ezúttal kicsit kisebbet üt), csak a csökkentett játékidő nemhogy jót tett volna a Manderlaynek, inkább a hátrányára szolgált: a fejezetek önmagukban sem oly érdekesek (szemben a Dogville-lel), néha pedig kifejezetten dögunalmasak és semmitmondóak. A főhőst, Grace-t alakító Bryce Dallas Howard Trier falujában is tehetségtelennek bizonyul, Kidman és közte égbekiáltó a különbség.

A Manderlay korántsem olyan erős film, mint a Dogville, ám még mindig jóval többet nyújt, mint egy átlagos hollywoodi dráma, csak Triertől ez már kevés a jóhoz. Önállóan meg pláne nem állja meg a helyét, viszont így könnyebb lesz kiemelkedő Washingtont csinálni - remélem.

6/10




Dick és Jane trükkjei (Fun With Dick And Jane, 2005, forgalmazza: InterCom)

Társadalmi kritika Jim Carreytől. És nemcsak azért, mert ő a főszereplő, hanem mert az Imagine tulaján, Brian Grazeren kívül ő a film egyetlen producere. A végefőcímmel meg néhány, az amerikai érintettekre nézve valóban súlyos kommenttel együtt is azért szerencsére komédiáról van szó, még ha nem is a vérbő fajtából. A mostanában befutni látszó Judd Apatow (rész)forgatókönyvéből készült produkciónak nem volt szüksége igazán nagy rendező tehetségre (elvégre melyik Carrey-magánszámnak volt?), Dean Parisot munkáján látszik is rendesen, hogy inkább tévére termett direktorról van szó. Sajnos rosszak az arányok, a film nyögvenyelősen éri el a 83 percet is, mégis, aki szereti Jim Carrey eszetlenségeit, az akkor is jól szórakozhat rajta, ha tisztában van vele, hogy a Dick és Jane trükkjei sem önállóan, sem remake-ként, sem mint filmként nem sokat ér.

5/10




Kisiklottak (Derailed, 2005, forgalmazza: Fórum Hungary)

Ez is ritka: független film minimum 20 kópián kerül a hazai mozikba (a Star Wars III-é a rekord 43-mal). A Fórum Hungary nagyon is jól végzi a munkáját, ugyanis az újfent remek marketingnek hála már tegnap este, azaz hétköznap is teltház volt a Duna Plaza 5-ös termében, pedig 18-as karikás filmről beszélünk (de miért is annyi???).

És akkor a kérdések: miért kellett egyáltalán ez a film Weinsteinék új cégének (találóan a The Weinstein Companynek)? Pláne debütálásként? Nem lehet 100 milliós bevételeket várni, és a pozitív kritikákhoz határozottabb rendezésre, valamint eredeti forgatókönyvre lett volna szükség. Szó se róla, a 22 milliós költségvetéshez mérten elég decens eredmény az amerikai 35 millió, mindenesetre azzal még mindig nem vagyok tisztában, hogy miért kell a tengerentúlra csábítani külföldi rendezőket, hogy egycsapásra elássák magukat? Mikael Håfströmmel ugyanis ez a helyzet. Szeretett ő volna drámát, krimit és thrillert is egyszerre, de ezen tervekből, ami jó kisült, az Clive Owen visszafogottan remek alakítása (Jennifer Anistonról újfent nem tudjuk meg, milyen színésznő is valójában - érthetetlen módon kis teret kapott). Számomra világossá vált, hogy Håfström nem jó rendező. Az Oscar-díjra is jelölt Könyörteleneket a kiváló forgatókönyv és a parádés teljesítményt nyújtó fiatal színészek repítették, a botrányos A tó szellemét pedig csak egykipukkadt lufi. Akárcsak a Kisiklottakat, ami függetlenség ide vagy oda, a legsablonosabb stúdióelemekkel, -hibákkal és következetlenségekkel operáló, igencsak visszataszító mese.

3/10




Nagy kommunista bankrablás (Marele Jaf Comunist, 2004, forgalmazza: Szimpla)

A címéből én személy szerint egy csipkelődő, gunyoros dokumentumfilmre gondoltam, elvégre mi talán már nevetni is tudunk hasonló "szépségeken", noha egyáltalán nem vicces az, amiről szól. Ehelyett egy 75 perces történelemórát kapunk a nyugatnak szánva sótlanul, bors nélkül, csípős paprika pedig pláne nincs benne. Körülbelül 20 percig bírtam unatkozás nélkül, viszont a téma baromi jó, a végkifejlet (bár doksiról lévén szó...) nagyon komcsi, mégis rossz a film. Ilyen egyszerű. Úgy érzem, gyanakodhattam volna, mikor megtudtam, hogy francia-román koprodukcióról van szó. A hangsúly a francián van.

4/10




Ha te nem lennél (Rois Et Reine, 2004, forgalmazza: Best Hollywood)

Elvileg tavaly júliusban kellett volna a mozikba kerülnie, fél évvel később meg is érkezett. Ugyanakkor jobb lett volna nem bemutatni. Arnaud Desplechin sorsdrámát forgatott, pedig a sztori alapján nem azt akart. A két, párhuzamosan futó történet két ember életének egy epizódját meséli el, de sem a rendezés, sem a forgatókönyv nem tartogat meglepetéseket. A karakterek képtelenek kitörni a rájuk kényszerített, nyílegyenes úton vánszorgó, a sors beteljesüléséig tartó útról, ami néhol már-már nevetségessé, szenvedővé teszi őket, azonban a cél a hitelesség lett volna. Ezt a mesterkélt egészet körülbelül úgy kell elképzelni, mint egy nagyon félresikerült Dogma-filmet zenei aláfestéssel, még több kézikamerás rángással, fordulatok nélkül - és ami a legjobb -, két és fél órán keresztül. Catherine Deneuve neve pedig ne legyen senki számára sem vonzerő, alig 10 percnyi szerepe cirka a napi rutin szintjén mozog.

3/10




Human Traffic (Human Traffic, 1999, forgalmazza: FF Film)

Szinte a világpremierrel egy időben nálunk is látható a brit földön hatalmas sikert arató Human Traffic... No, mindegy, jó kis retro utazásban lehet része annak, aki befizet 450 forintot a Hunnia moziban erre a friss filmre. Abban a korszakban játszódik, amikor Pete Tong még nem filmcímhez adta a nevét, hanem remek zenéket szerkesztett be például ebbe a filmbe. Jó volt hallgatni, mire vadult be Európa hét éve a dizsikben, mire tömték magukba az ekit és mikre nem ment a dugás. Lehet, hogy sokak szemében jelentős alkotásról van szó, nekem viszont nem jelent többet egy vízenjárásnál, holott ha lemerülnénk a víz alá, rejtett kincseket vehetnénk észre.

5/10




Üvegtigris 2. (Üvegtigris 2., 2006, forgalmazza: Budapest Film)

Kellemes meglepetésben volt annak része, aki az éjféli, Westendben tartott Üvegtigris-premierre váltott jegyet, ugyanis - már persze aki tudott róla, én nem :( - jelen volt Rudolf Péter és Csuja Imre, valamint a kávézó át volt alakítva a kultikussá vált büfévé.

Viszont a film mind szerkezetileg, mind hangulatában ugyanolyan, mint öt évvel ezelőtti elődje, ami jó. Viszont a rendezés akadozik, és az egész fáradtabb benyomást kelt, pedig a történettel ezúttal sem kellett sokat vesződniük. Azt viszont le kell szögezni, hogy hosszú idő után ez az első kultikussá vált (mármint az első rész) film Magyarországon, amely sikernek a meglovagolása mind marketing, mind felhajtás tekintetében parádésra sikerült. Bárcsak ne ily ritkán lehetne ehhez hasonlóról beszélni!

6/10




Félhomály (Hlaf Light, 2006, forgalmazza: Best Hollywood)

Demi Moore visszatért egy olyan filmben, amit két nappal az amerikai premiert követően már mi is láthatunk, noha rétegfilmnél ez szokatlan (bár a Best mindig tud meglepetéssel szolgálni). Szóval Demi is back, de minden természetességét elvesztette, ami vonzóvá tette őt a 90-es évek elején. De nem is ez a legnagyobb hibája a Félhomálynak, habár így jobban belegondolva, nem is hibákról van szó, hanem semmiről. Craig Rosenberg misztikus thrillere ugyanis nem szól semmiről, alig történik benne valami, így kijelenteni, hogy rossz lenne, merő felelőtlenség. Amit más vágóképnek használ, az e helyütt kitesz vagy 30 percet, ergo tájfilmnek nem utolsó. A másik, hogy az idegesítő filmzene folyamatosan az előtérbe erőszakoskodik, állandó nagyzenekari/kiszenekari nyikorgás kíséretében vánszorog tehát a baromi érdektelen sztori, ami kb. egy rövidfilmnyit tenne ki jó esetben. A történet tehát sovány és átlátszó, de már így is sokat írtam erről a filmről.

2/10




Az elszánt diplomata (The Constant Gardener, 2005, forgalmazza: SPI)

Az előző Le Carré-adaptáció, A panamai szabó valami katasztrofálisra sikeredett, ezért joggal vártam, hogy Fernando Meirelles kezében az alapanyag mesterművé válik. Sőt, talán a rövidtávú várólistámon ez szerepelt az első helyen. Erre mit látunk bő kétórán keresztül? Művészieskedő, felesleges elemektől hemzsegő, anit-globalizációs thrillert. Kezdeném azzal, hogy a szerelmi szál tök fölösleges, ebből következően szerintem Rachel Weisz olyan szerepért kapott Golden Globe-ot, amelynek nincs megmagyarázott oka a filmben, csak kellett egy erős női szereplő, meg ugye a szerelmi szál (Weisz ettől függetlenül továbbra is remek)... Aztán ott van a szokásos dramaturgia: Meirelles a sajátosnak szánt képi világgal együtt titokzatoskodik az első órában (ahogy azt egy hollyiwoodi thriller esetében kell is), röpködnek a nevek, a gonosz arcú (Bill Nighy ezúttal is rulez, de ha ránézek, elfog a röhögőgörcs) emberkék jönnek-mennek, hogy a (SPOILER) végifejletre ne maradjon más, csak egy olyan monológ, ami vetekszik Steven Seagal, a Lángoló jég végén előadott episztolájával (SPOILER vége). Most olybá tűnhet, hogy nagyon rossz film Az elszánt diplomata, ám erről szó sincs, csak túlzottan felfokozott várakozással tekintettem a film elé, és ebből következően csalódásom mérhetetlen.

5/10




Mianyánk kivan (Reinas, 2005, forgalmazza: Cirko Film - Másképp Alapítvány)

Manuel Gómez Pereira hazájában elismert rendező. Az, hogy Európában nem örvend olyan kultikus státusnak, mint Almodóvar, az a kevesebb marketing miatt lehet. Az eredeti cím ezúttal is beszédes (akárcsak a korábbi alkotásai esetében), a film viszont már kevésbé. A prűdséget hírből sem ismerő Spanyolországban ugye már lehet melegeknek is házasságot kötni, és az első ilyen alkalmat megelőző hétvégén játszódik a Mianyánk kivan (micsoda cím!). Pereira rendezői koncepciójából nem tudom, mennyit engedett a Warner (bezony, Warner-film) nyomására, mindensetre a tőle megszokott humormennyiségnek csak a töredéke látható a vásznon. Inkább dominál az, hogy "szeressük egymást, gyerekek!", ami jelen esetben a homoszexuálisokra és magának a ténynek az elfogadására vonatkozik, bár ettől még nem lehet egy az egyben "propaganda"-filmnek nevezni. A három Almodóvar-színésznő és a Rossz nevelés papja mellett az összes szereplő remek alakítást nyújt, a rendező jól keveri a kártyákat, jól vezetgeti színészeit, ám arról ő is tehet, hogy a forgatókönyv dialógusai ezúttal jóval haloványabbak, mint amit várni lehetett egy komédiának beharangozott műtől, és ez bizony alaposan rányomja az élvezhetőségre a bélyegét. Kár érte.

5/10





München (Munich, 2005, forgalmazza: UIP)

Divatosak manapság a bosszúfilmek, bosszúdrámák. Megvallom őszintén, ha valaki előzetesen a Münchenről, mint félig ilyen zsánerfilmről beszélt volna, alaposan elvette volna a kedvem tőle. Így viszont azt kell mondjam, jó film a München, de másként, mint ahogy azt várni lehetett. Spielberg már az elején tisztázza a nézővel, hogy nem végig igaz történet, amit lát, hanem "csupán" ihlették a film készítését a szörnyű események. Tulajdonképpen jól megkomponált krimiről van szó (nagyon helyesen merít is a 70-es évek francia krimijeinek dramaturgiájából) politikai áthallásokkal, családcentrikussággal, de komoly konklúzió nélkül. Az alkotásban gyakran halljuk, hogy "zsidó", meg "arab", Spielberg mégis képes elhitetni a nézővel azt, hogy emberekről szól a film. Nem két faj harcáról, hanem az emberiség egyik mételyéről forgatott filmet. Saját népcsoportját - ahogyan az ellenkezőjétől tartani lehetett - nem menti fel, az arabok nem a gonoszok, a zsidók nem tisztán jók. Ahogy halad előre a történet, a bosszú jogossága megkérdőjeleződik - ugye nem túl egyértelmű utalás napjaink eseményeire? Budapest mint helyszín "játssza" Amszterdamot (ez a legmókásabb a Parlament és a 6-os villamos látképével), Párizst (itt is feltűnik egy NDK-s IFA), Rómát és Münchent. Jól teljesít városunk, panasz nem érheti. A film képi világa egész egyszerűen mesteri, simán letagadhatná készítési évét, annyira jól beleillik a korabeli alkotások miliői közé. A színészek jók, mindenki alaposan felkészült akcentusból, talán Ciarán Hinds a legerősebb elem köztük, Daniel Craig pedig továbbra is alkalmatlannak tűnik Bond szerepére.

Spielberg a film végére teljesen más mederbe tereli a filmjét, mint ahogy azt 130-140 percen keresztül gondolni lehetett, az utolsó kép talán hatásvadász, de mindenképpen jogos, a München pedig - mint említettem - jó film. Nem úgy, de jó.

8/10






A köd (The Fog, 2005, forgalmazza: InterCom)

Kérem szépen, már akkor ijesztgetni próbál a film, mikor feltűnnek a castingosok nevei a vásznon - most olvassunk vagy ijedjünk? Ilyet még életemben nem pipáltam, vagy ha mégis, akkor legalább a film további része elfeledtette azt velem. Ezúttal erről szó sincs: Carpenter 1980-as A ködje a leghangulatosabb kisvárosi horror (vagy ha nem is az, de a legjobbak között van feeling-ügyileg), a 2005-ös remake semmit sem ér. Összecsapott klón, ami talán akkor lehetett volna jobb a stáb megtartásával, ha jó csajok lettek volna benne, ha legalább mindig kúl Rade Serbedzija többet szerepelt volna és legfőképp, ha el sem készült volna.

1/10




Darwin rémálma (Darwin s Nightmare, 2004, forgalmazza: Budapest Film)

Elborzasztó dokumentumfilm a Darwin rémálma, nagyon ritkán látni ennyi szenvedést és nyomort 110 perc alatt. A globalizáció hatásait bemutató doksik sorát gyarapítja a film, szerencsére Michael Moore hatása ezúttal nem érvényesül. Hubert Sauper kamerája ugyanis csak azt mutatja, amire a néző kíváncsi (bár ilyen szörnyűségekre ki az?), ő maga nem áll be elé osztani az észt és megtéríteni az embereket. Egy gigantikus hibája mégis akad azért, mégpedig az, hogy a másik oldal: az ENSZ, az európai országok segélyszervezeteinek képviselői némák maradnak, Sauper egyoldalúan tálalja a Viktória-tó környéki tanzániai lakosok nyomorát. És ugyan a hatást simán eléri (különösebb vadászat nélkül), ilyen súlyos témánál illik meghallgatni mindkét felet még akkor is, ha az csupán magyarázkodna és talán Kánaánnak állítaná be Tanzániát.

A Darwin rémálma egy okból kifolyólag mindenképpen időtálló mű: nem gondolom ugyanis, hogy az elkövetkezendő évtizedekben sokat javulna a helyzet Afrika legszegényebb vidékein, úghogy 2020-ben is nyugodtan elő lehet majd venni, hogy miféle környezetromboló és közönyös is az ember, ha saját jóléte a kérdés. A legfontosabb mondatot egy volt tanzániai tanító fogalmazza meg: "Egykoron harc folyt Afrika földjeiért az európai országok között, ma már csak a természetes erőforrások lelőhelyeinek birtoklása a lényeg."

6/10





Tótumfaktum (Factotum, 2005, forgalmazza: Mokép)

Amerikai művészfilmből viszonylag kevés jut el hozzánk (ez ilyen). Függetlennek hívott alkotásból már jóval több, de azok annyira függetlenek csak, amennyire elhisszük. Szóval Charles Bukowski alteregója, Henry Chinaski (sokat hallottam Bukowskiról, de olvasni még nem olvastam) egy életuntnak látszó, valójában egy igenis tudatosan ilyennek tűnő átlagpolgár, akinek mindenről megvan a véleménye, még akkor is, ha ezt nyltan vagy egyáltalán nem is mondja ki. Matt Dillon káprázatosan jó a szerepben, ez eddigi legjobb alakítása. Bent Hamer rendező munkájával viszont van egy baj: gondolt egyet, majd úgy döntött, hogy elég egy jó felütés és egy jó lezárás, ám arra nem gondolt, hogy a maradék 50 percben sem árt ébren tartani a nézőt. Ebből kővetkezően igencsak Janus-arcú film a Tótumfaktum: a remek szereplők (Lily Taylor és Marisa Tomei is brillírozik) elviszik ugyan a hátukon a bukdácsoló dramaturgiával megtámogatott filmet, de a rendezés néhány felvillanást kivéve elég harmatos.

6/10




Büszkeség és balítélet (Pride & Prejudice, 2005, forgalmazza: UIP)

Keira Knightley végre bizonyított: remek játékkal örvendezteti meg híveit (köztük engem is), noha Joe Wright adaptációja inkább tűnik trendi kosztümös kalandnak, semmint vérbeli Austen-feldolgozásnak. Sok szót pazarolni a filmre kár, aki olvasta a regényt, annak olyan lesz az egész, mint egy Jack Dainel s szódával, aki meg nem, az pedig áldani fogja a Working Title-t. Working Title-vígjátékot ismervén pedig mindenki tsiztában lehet vele, mire számíthat. Ám ez a komédia inkább a Wimbledon felé kacsingat és nem az Igazából szerelem és a Notting Hill felé.

5/10




A nyughatatlan (Walk The Line, 2005, forgalmazza: InterCom)

Wow, wow és wow! Rövidke életem eddigi legjobb életrajzi filmjét láttam tegnap: A nyughatatlan olyan mértékig szíven ütött és megérintett érzelmileg, hogy... na, szóval igen.. Arról ugye felesleges is mesélni, miféle zenét is játszott Johnny Cash, minden egyes pillanatban, mikor felcsendült egy-egy melódia, lúdbőrzött a hátam. James Mangold olyan munkát tett le az asztalra, amellyel bekerült az all time top 50-embe, és hogy milyen magasságig fog eljutni, az még a második, harmadik és sokadik megnézés függvénye.

Pedig egyáltalán nem hoz újat Mangold a biopic műfajába, dramaturgiailag szokványos, felépítésében pedig - hogy ne is teknitsünk oly messzire - a Rayt (is) idézi. Amiben kitűnik társai közül, az egyrészt a kamerakezelése: szinte belemászik a színészei arcába, de ezáltal olyan érzelmeket szabadít fel bennük, amelyek által én speciel simán elhittem, hogy Phoenix helyett Cash-t látom gitározni és hallom énekelni. Másrészt pedig 130 percben mesél el sok évet egy legendás életből úgy, hogy az epizódok viszonylagos rövidségei nemhogy rontanák, inkább javítják az élvezhetőséget, sőt, sikerült elérnie a rendezőnek, hogy úgy lássa az ember az énekest a filmet követően, ahogy egy ilyen művészt az emlékezetben meg kell őrizni.

Joaquin Phoenix játéka maga az álom: beszédstílusa, mimikája, mozgása - az utóbbi évek legerőteljesebb, legátéltebb alakítása, nekem sokkal jobban bejött, mint Foxx Ray-e (hozzáteszem, a zene is sokkal közelebb áll hozzám). Reese With-a-spoon pedig alaposan rácáfol a "szőke doki szöszi"-skatulyára: meglepően erőteljes June Carter szerepében. Oscart nekik!

Nem is tudom, hogyan lehetne kifejeznem még jobban a rajongásomat e film iránt, úgyhogy go ahead, folks, go ahead and walk the line!

10/10




Tibor vagyok, de hódítani akarok! (Tibor vagyok, de hódítani akarok!, 2006, forgalmazza: HungariCom)

Megvallom őszintén: szar a film, de bűnös élvezet. Mégpedig azért, mert végre egy olyan magyar tinivígjáték, melyben mernek kimondani, mernek megmutatni dolgokat, és nemcsak mímelnek össze-vissza. Történet ezúttal sincs, a színészi játék közelít az értékelhetetlenhez, a filmes lopások egyértelműek, mégis valamilyen szinten képes működni, némely poénon pedig tény és való, hogy lehet röhöggni. Mellesleg pedig Gregor Bernadett mellét többet lehet látni, mint az arcát. Nem mondom, hogy igényes szórakozás, de aki káromkodós, csöcsös, alpári humorral átszőtt magyar vígjátékot akar látni, az végre mehet a moziba. Most már ilyenünk is van. A történet pedig majd legközelebb jön.

4/10




Rokonok (Rokonok, 2006, forgalmazza: InterCom)

Zsiga és a besúgó - akár egy filmcím is lehetne. Kicsit durva, elvégre Magyarország egyik legelismertebb rendezőjével viccelődöm (viccelődöm?). Szabó István Rokonokját többféleképpen lehet definiálni: lehet Máriássy Félixnek állított emlék-remake, beszélhetünk a Móricz-mű némileg aktualizált, hű feldolgozásáról, de nevezhetjük akár Szabó közérthető szimbólumokkal operáló Magyarország-kritikájának is.

Mindegy, minek hívjuk, a Rokonok közepes film. Egyrészt közepes, mert semmi kiemelkedőt nem nyújt a rendező, csupán szolgalelkűen másolja filmre az író szavait. Másrészt közepes, mert a szimbolikus jelentéssel bíró jelenetek nagyon gyatrák (pl. vonat-álom) és hányingert keltően amatőrök. Harmadrészt közepes, mert még aki alszik, az is észreveszi, Szabó mikor mond valami olyat, amit nekünk a mai magyarországi helyzetre kell átültetni a gondolatunkban. Kb. úgy kell ezt elképzelni, mintha a Rokonokat olvasnánk, és pirossal, duplán lennének aláhúzva a kívánt részek. Negyedrészt közepes, mert Eperjes Károlyon és Oleg Tabakovon kívül minden színész sótlan marad, ami nem feltétlenül csak az ő hibájuk.

Szó se róla, a fényképezés szép, viszont a díszleteken nagyon látszik a magyar, úgymond művészfilm szegénysége. Milyen támogatási rendszer az, amikor egy világhírű rendezőnek kuncsorognia kell pénzért, hogy folytathassa a magyar irodalom egyik prominens szereplőjének remek regényének adaptálását? Sőt, még le is kell állni a forgatással? A lényeg, hogy bizony látunk ám olyan modern épületeket is kívülről, melyek abszolút elidegenítik a nézőt attól, hogy látvány terén bele tudjon érezni az adott korba.

5/10




Azt beszélik... (Rumor Has It, 2005, forgalmazza: InterCom)

Rob Reiner már sok csatát megélt rendező, ezúttal mégis beleszaladt a bajonettbe. Az utolsó pillanatban elvállalta egy olyan filmnek a rendezését, melynek 30 percet követően nem volt forgatókönyve, holott az alapötlet több, mint parádés. Hiába a remek szereposztás, a színészek tudománya is elfogy, mikor kiszalad alóluk a történet. Olyan közhelyes dialógusok váltják egymást az alkotás utolsó kétharmadában, hogy ilyet még elképzelni is nagyon lehet. Egyedül az menti valamennyire a helyzetet, hogy van 30 perc, ami valóban jól sikerült, ám amikor Kevin Costner feltűnik a színen, vége a filmnek (nem a színész hibájából). Pont annál a Kevin Costnernél történik ez, akit igencsak komálok, és nekem személy szerint hiányzik a 80-as ével lendületes hőse, a 90-es évek első felének blockbustergyáros szépfiúja, mert jelenleg olyannak tűnik a filmekben (már abban a kevésben, amiben játszik), mintha örökös karakterszínész lett volna. Érdemes még kiemelni Shirley MacLaine-t, aki az Egy cipőbent követően ezúttal is feltornázza átlagos szerepét.

4/10




Bambi 2: Bambi és az erdő hercege (Bambi 2, 2006, forgalmazza: Fórum Hungary)

Biztos, hogy bennem van a hiba, hogy képtelen voltam 5 éves fejjel nézni, de amíg az eredeti Bambi DVD-n nézve is képes volt meghatni, addig ez egy percig sem. Viszont azzal tisztában vagyok, hogy aki kilurkókat szeretne befizetni egy filmre, ezzel nem jár rosszul. Igaz, ezúttal a szokásos Disney-tanulságok elmaradnak. A látvány szép, jó látni hagyományos animációt, de...

3/10




Zathura: Az űrfogócska (Zathura: A Space Adventure, 2005, forgalmazza: InterCom)

Túl sokat nem vártam tőle, amit kaptam, az pont elég ahhoz, hogy élvezetes legyen a Jumanji átértelmezése. Jon Favreau ezúttal is bizonyítja, hogy ért a gyermekek nyelvén, a Mi a manót követően a Zathurával is képes elvarázsolni az ifjoncokat és a lélekben azokat. Parádés látványvilággal megtámogatott filmjének nagyon nagy erőssége, hogy amit lehetett, épített díszlettel oldottak meg, a CGI szerencsére nem uralja a 93 percnyi játékot. Nagyon nagy kár viszont, hogy egyáltalán nincs kihasználva a sci-fi-világ, kicsit megalapozottabb eseményekkel jobban beleélhetnénk magunkat a Zathura különleges világába, pedig igencsak nagy név "koeppködte" a megfilmesítendő szavakat. Nem rossz film ez a Zathura, van olyan, mint a Jumanji, sőt Favreau teljesítménye miatt még túl is tesz elődjén. A rendező ugyanis sikeresen birkózik meg a szinte kamaraszerűen egy helyszínre korlátozódó cselekménnyel és a színészvezetéssel. Robin Williamshez hasonló nagy sztár pedig egyáltalán nem hiányzik ebből a kedves kis látványfilmből.

6/10




Good Night, And Good Luck. (Good Night, And Good Luck., 2005, forgalmazza: Budapest Film)

Meg kell mondjam, csalódtam a filmben. George Clooney "elalvós" mozija tulajdonképpen nem több egy - hmmm, hogy is írjam, hogy helyénvaló legyen - rutinból (Clooney esetében rendezői rutin?) felépített színdarabnál. Így pedig a filmbarátoknak sok élvezet nem jut. A dokumentarista módon elkészített, kifejezetten szárazan elmesélt mozinak a legnagyobb hibája mégsem a tálalás módja, hanem az elbeszélésmód. Komolyan mondom, mintha felolvasnának egy szűk 90 perces tananyagot az általam nagyon kedvelt korszakból. A szereplők olyan kétdimenziós bábok, mint a huzat, és ez azt vonzza magával, hogy a Good Night...-on bizony nem érdemes, de nem is lehet, sőt, nem is kell gondolkodni. Az amerikaiaknak jó, hogy elkészült ez a film (bár nem egy blockbuster), Clooneynak is jó, viszont aki komoly véleménynyilvánításra kíváncsi, valószínűleg elgondolkozik néhány rendező nevén a film alatt.

5/10




Nanny McPhee - A varázsdada (Nanny McPhee, 2005, forgalmazza: UIP)

Soha rosszabb családi filmet! Emma Thompson tudja, mitől döglik a légy: saját forgatókönyve csak úgy hemzseg a csupaszív pillanatoktól, a karakterek rendkívül karakteresek és úgy az egész alapsztori igencsak bájos. Csakhogy nem ennyiből áll a film. Mert hiába jó az egyik fele valaminek, ha a másik fél inkább a biztosra megy. Kirk Jones rendező ugyanis úgy zsonglőrködött, hogy ami tuti, az a tuti. Így amint lehetősége volt, próbálta univerzális igényekre formálni a filmet, ami több helyütt sem áll jól a produkciónak. Ja, és akkor az elképesztően félresikerült végkifejletről még nem is beszéltünk. A színészek viszont egytől egyig remekek: Emma Thompson maga A színésznő, aki amúgy is egy ikon, az első blikkre anti-Mary Poppinsként pedig egyszerűen telitalálat. Colin Firth-szel nem tudom ki hogy van, én azon a véleményen vagyok, hogy bármilyen szerepben túlzottan szimpatikus egy fazon, még amikor kiabál a srácaival, akkor sem lehet nem kedvelni/sajnálni/mosolyogni rajta. Mégis Imelda Staunton és Angela Lansbury jelenetei adják a film legjobb pillanatait: komolytalanra vett figuráik akkor is működnek, ha meg sem szólalnak.

Szóval szívmelengető alkotás ez a Nanny McPhee, csak a túl sok rendezői kompromisszumot lett volna jó elhagyni.

6/10




Utcai szamurájok (Les Fils Du Vent, 2004, forgalmazza: Best Hollywood)

Igen, ilyen filmekre van szüksége a hazai moziknak! Ezek aztán fellendítik a látogatottságot, ráadásul jó hírét keltik a francia műveknek. Az egész filmbarát társadalom nevében meghajlok eme becses remekmű előtt, mely (többek között) képes arra, hogy áhitattal mondjuk ki újfent Luc Besson nevét.

1/10




Első a rószerelem (Prime, 2005, forgalmazza: SPI)

Gyorsan az elején le kell szögeznem: totál elegem van azokból az amerikai vígjátékokból, melyek a vallást állítva középpontba próbálják humorossá tenni magukat. Zsidó lány, katolikus fiú, muszlim apa, török pasa (persze a felsorolás a fikció műve, az igazi párosítás kiderül a moziban :)... Komolyan mondom, az első tíz percet követően olyan ellenszenv alakult ki bennem a film iránt, hogy azt a valóban kerek történet, a nagyszerű befejezés, Meryl Streep, akit már szégyellnek az Akadémia tagjai többször Oscarra nominálni, Uma Thurman és Bryan Greenberg, akik több szempontból is remek választásnak bizonyulnak, sem tudták megmásítani. Sajnálom. De tényleg.

4/10




Kútfejek (Kútfejek, 2006, forgalmazza: Hungarotop)

Az Üvegtigris társrendezője és 5 forgatókönyvíró (köztük a VOX "ünnepelt" kritikusával, Orosz Dénessel) - és ezzel össze is állt az a csapat, amely csapat kiválóan jellemzi a hazai állapotokat. Egy sikerre vitt Üvegtigrist követően Kapitány Iván ugyanis megkapta azt a lóvét, ami ahhoz kellett, hogy egy következő művet is összedobhasson (tipikus jelenség a hazai szakmában, elég a közelmúltból csak Herendire gondolnunk), de az igazi probélma már megint a forgatókönyvnél jelentkezett, ami egész egyszerűen Magyarországon nincs. Összeült hát az öt legény, akik kerítettek egy jópofának mondható alapsztorit, melyet próbáltak élő karakterekkel és jó poénokkal kiszinesíteni. Hellyel-közzel sikerült is (pl. Gesztesi filmben még sosem volt ilyen jó), de például Fenyő Iván maga a rémálom. Elég, ha megszólal, de sajnos ő a narrátor is, aki még Pop, csajok, satöbbi-, illetve Alfie-szerűen még ki is szólogat a nézőhöz. Vérbeli izzadtságszagú, igazi 21. századi, nagybetűs MAGYAR KÖZÖNSÉGFILM próbálkozás a Kútfejek, amelyen azért érződik némi tehetség is, ám összességében nem több egy hagyományos recept szerint összetákolt fércműnél. Nem tudom, hogy volt-e benne egyáltalán több.

4/10




Sophie Scholl: Aki szembeszállt Hitlerrel (Sophie Scholl. Die Letzten Tage, 2005, forgalmazza: Best Hollywood)

Hirschbiegel már megmutatta Hitler utolsó napjait, Schlöndorff már nem először nyilatkozott a korszakkal kapcsolatosan A kilencedik napban, láthattuk dokumentumfilmben Hitler titkárnőjének visszaemlékezéseit, most pedig itt van Sophie Scholl Marc Rothemund, a Hangyák a gatyában rendezőjének filmje (tényleg, miért nem így reklámozzák?). Sophie Scholl igazi német hősnő, a rendező ennek megfelelően bánt életének utolsó 5 napjával: látványosan visszafogott heroikus küzdelmet látunk emberek, eszmék és érzelmek között, amely legfőképpen a színészek miatt működik (Julia Jentsch szemei többet árulnak el a legtöbb szónál), a dramaturgia és a rendezés olykor meg-megbicsaklik. Peter Glenville-nek volt egy filmje 1955-ben A fogoly címmel, melyben Alec Guinness volt a kihallgatott bíboros, Jack Hawkins pedig a kérdezőbiztos. Könnyű párhuzamot vonni a két mű között, ugyanis Rothemund nem tud semmi olyat hozzátenni a témához, melyet 50 évvel ezelőtt a britek ne vittek volna filmre. Nem véletlenül jelölték Oscarra, ám akárcsak a Mennyország mostot, ezt sem feltétlenül a minősége miatt.

6/10




Fehér tenyér (Fehér tenyér, 2006, forgalmazza: Hungarotop)

A Macerás ügyeket nem láttam, a Tamarát viszont igen, A varázslatos látványvilágon túl túl sokat azért én szeémy szerint nem kaptam tőle, noha a honi kritika ódákat zengett a filmről és a rendező Hajdu Szabolcsról. A Fehér tenyeret követően ez már nem is tűnik csodának. A Hukkle óta nem volt ennyire jó magyar alkotás a mozikban: a legfőbb érdeme mindenképpen a rendezés, amely az utolsó félórában olyan csúcsokig emelkedik (a vágással egyetemben), amelyet nemhogy itthon, de még külföldön is ritkán tapasztalni. Vér, veríték, küzdelem - kliséktől mentesen vagy a közhelyeket erénnyé kovácsolva Hajdu káprázatosan mutat be szenvedést és győzelmet. A szereplők (köztük a direktor testvére, aki bár nem feltétlen szakmabeli, hibátlan a teljesítménye) rendkívül jó alakítása külön emeli a produkció fényét, külön kiemelném az edzőt, Gheorghe Dinicát (Szilágyi Tibor magyar hangjával), aki kinézetével, módszerével kiválóan jellemez sokmindent, ami a 80-as évekre emlékeztetheti a nézőt.

A Fehér tenyér az ellentétpárok szinte tökéletes filmje, csak azt a nyamvadt állandó kézikamera-cibálást lehetne feledni.

9/10




Sziriana (Syriana, 2005, forgalmazza: InterCom)

Stephen Gaghan egymaga vette nyakába a Közel-Keletet és próbált tényt feltárni. Nos, ez körülbelül akkora hatást váltott ki bennem, mint anno a Gaghan forgatókönyvéből készült Traffic: szinte semekkorát. Az újabb hangzatos című politikai thriller hűen követi a Traffic dramaturgiáját, azaz ismét minimum 5 szálon fut a cselekmény. Csakhogy ezútal a szálak közül legalább 3 nem vagy csak alig szól valamiről, csoda-e hát, ha kb. 45 percet követően mély álomba szenderült néhány ember a teremben? A díszes csomagolás semmi újat nem hordoz magában, a színészek önmagukat adják (Clooneynak Oscar-jelölés plusz 15 kilóért?????), a történet pedig teljesen kiszámíthatóan vánszorog a bántóan elnagyolt végkifejlet felé. És talán nem is az a baj, hogy elnagyolt, hanem hogy bátortalan, sőt, Gaghan még kiír a végén egy kvázi "bocsi"-feliratot is. Szó se róla, vannak jó momentumai a Szirianának, de azok alapján csak rövidfilm lehetett volna belőle.

4/10




Tétova tangó (Je ne suis pas là pour être aimé, 2005, forgalmazza: Mokép)

Kis film kis erényekkel, de ízlésesen tálalva. Stéphane Brizé táncikálós vígjátéka nem kíván nagyívű szerelmi történet lenni, de még csak harsány vígjáték sem, pusztán elmeséli két különböző ember teljesen hihető egymásra találását a táncon keresztül. Tavaly már láthattuk az ötéves késéssel bemutatott Tangó és tulipán című Soldini-filmet, mely leginkább az unalmával és Bruno Ganz sokadik nyelven történő megszólalásával maradt meg bennem, a Tétova tangó azért ettől feltétlenül jobban sikerült, igaz, ebbe is bele lehetett volna tekerni párszor. A túlságosan elnyújtott táncórai jelenetek nagyon hamar kedvét szeghetik a nézőnek, pedig a párbeszédek, illetve a rendezés kifejezetten vonzó csomagot alkotnak. A túlzott eredetiséget nem nyújtó produkció legfőbb erénye kedvessége és ártatlansága, két érettebb ember pátosztól mentes egymásba habarodása. Főleg párral érdemes.

6/10




The Descent - A barlang (The Descent, 2005, forgalmazza: Budapest Film)

Remek! Úgy indul a film, ahogy a horrort utálók csak kívánhatnák: kis- és nagymellű lányok sötét helyen kúszank-másznak. És mivé fejlődik? Kompromisszummentes lelki és vizuális terrorrá, amely egy pillanatig nem ereszti bátor nézőjét. Meg kell valljam, én speciel moziban a Magasfeszültség egyes jelenetei jobban paráztam, de botorság lenne azt kijelenteni, hogy a The Descent elemlámpával gyéren bevilágított, infrakamerával mutatott vagy vértől vörösen izzó helyszínei nem okoztak karfamarkolóüs perceket. Ami első perctől az utolsóig jellemzi ezt a mesteri horrort, hogy baromi ügyesen egésszé van gyúrva, vagyis vesszük akár a rákészülődést, akár a barlangászós jeleneteket vagy a (SPOILER) monszták elől való menekülést (SPOILER vége), a határok nagyon profin vannak elsimítva, nem minden átmenet történnek a váltások a részegységek között. Egyedül az olykor bántóan szembeötlő díszletbarlangot tudom felhozni negatívumként. Meg is fog bukni itthon rendesen.

9/10




Bizonyítás (Proof, forgalmazza: SPI)

Nos, ha így jobban belegondolok, leginkább annyi maradt meg bennem a filmből, hogy Gwyneth Paltrow és Hope Davis folyamatosan üvöltöznek egymással. És egyre hangosabban. És egyre idegesítőbben. Persze azért látni néha-néha Anthony Hopkinst is, akinek már maga a jelenléte is elég, hogy javítsa az igencsak alacsony színvonalat. Meglepő, hogy John Madden mennyire nem tudta kihasználni a szinte semmiből az ölébe pottyant elismeréseket, és ha így halad tovább, bizony sokan a nevére sem fognak emlékezni. A Bizonyítás nem más ugyanis, mint egy díjakra ácsingózó, javarészt kamaradráma, melynek szerkezete hiányos, a rendezése botladozó, de ami a legfőbb negatívuma, hogy szinte minden perce hiteltelen.

3/10

Demilyen régen volt már Daemiaen! Itt van néhány laza könyökmozdulat 5000-ig.





Még egy csók (Ae Fond Kiss..., 2004, forgalmazza: Budapest Film)

A keveredős filmekből már nagyon elegem van, ugyanis a Bazi nagy görög lagzi még olyan rendezőket is megihletett (Ken Loach), akiket nem kellett volna. Loach pedig előállt egy olyan sztorival, amelyből pont annyit hozott ki, hogy még épp élvezetes legyen, de kellőképp untasson is. A történet középpontjába helyezett pakisztáni-skót szerelem sajnos elég címlap vagy plakát jelleget ölt az első pillanattól fogva, amit Loach a túlfűtött erotikával próbálna feldobni - hozzáteszem, teljesen feleslegesen, mert sem funkciója nincs és (szerintem) jelen esetben nincs is igazán esztétikusan elővezetve. A családi részek bemutatása viszont jól sikerült, kár, hogy ezeket is láthattuk már mind korábban. A Még egy csók sem dramaturgiában, sem forgatókönyvi, sem rendezői minőségben nem képes semmi, de semmi újat mutatni a témában, és Ken Loach ide vagy oda, a film elég közepes.

5/10




Melinda és Melinda (Melinda And Melinda, 2004, forgalmazza: InterCom)

Woody Allenről nemrég még azt tartották, hogy a 2000-es évekre letett komolyabb ambícióiró, és a habkönnyű komédiák felé fordult. Erre volt tavaly a Csak az a szex, idén pedig a dupla Melinda. A Csak az a szexben ugyan játszott, bár leginkább Jason Biggs játszotta őt, a Melindában nem szerepel, viszont nagyon drámai hangot ütött meg. Pedig az első öt perc alapján az egyik Melindás sztorinak komédiának kellene lennie, és tényleg csak Will Ferrell tehet róla, hogy el-elmosolyodunk olykor. Sajnos a szerelem és saját maga agyonelemzése ezúttal nem várt mélységek helyett hülyeségeket eredményez, az állandó kérdéseire ő sem tud válaszolni, aminek leginkább a végén van jelentősége, amikor is egycsapásra megold mindent mindkét történetben, mi pedig csak tátjuk a szánkat, hogy "Allentől ilyet???". Mindenesetre a hamisítatlan (Woodys) Manhattan ezúttal is megjelenik, sőt, talán a legutóbbi filmjei közül ebben van a legjobb színben.

5/10




Farkasok birodalma (L Empire Des Loups, 2005, forgalmazza: Best Hollywood)

Kicsit SPOILERes - ha egyáltalán bárkit érdekel.

Megvallom az őszintét, Chris Nahontól semmit sem vártam e film kapcsán sem. A francia "nagyszíbású" thrillerek az utóbbi időben amúgy is elmentek a baromkodás és a nagyot szólni akarás irányába, úgyhogy valóban előítéletektől túlfűtötten ültem/-tünk be a terembe. Nos, a film a vártnak megfelelően indul, párhuzamos szálak, túldramatizálva minden, ám az idő előrehaladtával a történet amolyan normális mederben csordogálva egész jópofa világmegmentősdi irányt vesz, egy kis 9/11, egy jó adag terrorizmus, úgyhogy kellőképp fenn tudja tartani az érdeklődést egészen a 123. percig. Az egyik baj viszont a hossz. Kicsit sok néhol az infóból, az elvarratlan szálakból, a fordulatokból. Persze a kétórán felüli játékidő elvileg hangsúlyozza a film komolyságát, de jelen esetben az első óra igencsak próbára teszi az ember türelmét. Ami nem tetszett még, hogy a dramaturgia a megszokott Renós filmeket veszi alapul, azaz ő a nagy profi, aki visszavonult és rendkívül különc, míg a jóképű fiatal társ pedig workaholic. Ezetktől függetlenül a Farkasok birodalma hellyel-közzel élvezhető, és még a vége sem válik nevetségessé, pedig - olyan franciásan - eléggé messze kerülünk a kiindulási ponttól.

5/10




Lagzi-randi (The Wedding Date, 2005, forgalmazza: SPI)

Komolyan mondom, nem hittem volna, hogy Hollywoodban még a mozikba kerülhet egy olyan romantikus komédia, amelyben nem régi nagy, esetleg aktuális címlapsztárok szerepelnek. Pedig a Lagzi-randival ez a helyzet - szerintem legalábbis Debra Messing és Dermot Mulroney nem tartozik a sztárkategóriába. Nagy betűkkel: SZERENCSÉRE! Ugyanis a film két pozitívuma hozzájuk fűződik. A hiteltelen és nagyon érzelemmentes szerelmi történet egyedül miattuk találtatott nálam érdemesre, játékuk a használhatatlan forgatókönyv és értelmetlen rendezés ellenére jóval több, mint kielégítő. Az pedig, hogy egy vérprofi (és baromi drága) férfikurva hogy lesz szerelmes egyik pillanatról a másikra, csak meg kell nézni a filmet és lehet kapkodni a fejet.

3/10




A rövidek éjszakája (Night Of The Shorts, 1998-2003, forgalmazza: Szimpla)

Német válogatás rövidfilmekből - vegyes minőségben. Sajnos semmilyen összekötő kapcsot nem sikerült találnom az 5 szkeccs között, ráadásul az első négy összesen félórás, míg az utolsó egymaga annyi. Kétségkívül találhatóak figyelemreméltó alkotások a válogatásban, de kötve hiszem, hogy bárkiben is mély nyomokat hagyna összességében az, hogy 5 percenként 3-4 perces végefőcímeket kell bámulni. A Nyolc Stephen Daldry rövidfilmje, míg az Egy kedves ember Oscar-díjat nyert.

Megvárom a következőt: 7/10
A legszebb férfi a világon: 3/10
Tűzpillangók: 5/10
Nyolc: 8/10
Egy kedves ember: 6/10

Összesen: 6/10




Batman: Kezdődik! (Batman Begins, 2005, forgalmazza: InterCom)

Éjféli vetítés: a társaság egyik fele "báli" ruhában, agyonkent brétnőkkel, egyalkalmas ruhákkal, elvégre micsoda esemény moziba menni, pláne éjfélkor, nem? Nos, ők mentek a Mr. és Mrs. Smithre. Mi, a csóró kis kockafejűekkel és egyéb fanatikus jóarcokkal meg beültünk, hogy lessük, veri-e Nolan Burtont. Nos, nem. Egyértelműen.

Szeretném leszögezni az elején, hogy jó film a nulladik Batman, de nyakon van öntve divattal és kicsit nekem hiányzik belőle a Nolant naggyá tevő egyedi hangulat. Ja, és még k*rvára érződik rajta, hogy agyan van vágva. Az első 40-50 perc - amíg az előzmények tartanak - szinte hibátlan, bár azt nem értem, miért kell máshogy meghalnia a szülőknek, mint a sápadt holdfényes első részben. Elvégre úgy gondolom, kicsit idétlennek tűnik teljesen újjá gondolni a sorozatot, és nem venni tudomást az első négy részről, Schumi bármennyire is elszoláriumozta az utsó kettőt. Na, most! A valódi történet elindultakor Nolan bevágja a durcit, és olyan eszement tempót diktál, ami egyáltalán nem jellemző a képregényre, viszont korrektül beleillik a 21. század divatakciófilmjeinek a sorába. Az ember csak kapkodja a fejét, miközben olyan ismert és elimsert színészek fajsúlyos jelenetei végezhették a vágószoba kukájában, mint Tom Wilkinson, Rutger Hauer, Gary Oldman, Michael Caine és legfőképp (SPOILER!!!) a gonosz szerepében számomra picit idétlennek tűnő Liam Neeson (SPOILER VÉGE). Sajnos - akárcsak a 30-as, 40-es években -, a stúdió szava nagy úr.

Én vártam valami katarzisfélét, valami olyat, amivel Nolan elhiteti velem, hogy az ő Batmanje igenis markánsabb, erősebb, ugyanakkor sebezhetőbb Burton karakterénél (aki szerintem sokkal jobban tudta átültetni a képregény világát a saját eszközeinek felhasználásával a vászonra), de nem. Az utólagosan feljavított (pontosabban félelmesebbé tett) Bale-hang kicsit sem sikerült úgy, ahogy azt elképzelték, viszont nevetséges. Abszolút hiányzott, hogy éle legyen a figuráknak, ne csak úgy ott legyenek. A kreált világ a Year One alapján is kissé inkább az sci-fi animékat idézi, semmint Miller agyszüleményét, Gotham elvesztette azt a bájos kegyetlenségét, vonzó sötétségét, amit Burton alkotott - szerintem ez is baj. Nolan érezhetően saját Batmant akart, és - gondolom a stúdió nyomására is - mindenképp el akarta felejtetni az emberekkel, hogy az igazságosztó denevérnek mozis előélete legyen.

Ja, és hogy miért sikertelenebb a Batman, mint a Pókember? Talán, mert egy tehetséges rendező (Nolan) annak ellenére nem köpte szembe magát, hogy egy major stúdió végig a nyakában lihegett.

7/10




Mr. és Mrs. Smith (Mr. And Mrs. Smith, 2005, forgalmazza: Fórum Hungary)

Már az első hírek alapján tudni lehetett: nem lesz más, mint a Kémkölykök kölykeinek szülei akciói. Csak Carla Gugino és Antonio Banderas helyett a bulvársztárok kavarnak. Ezzel nincs is semmi baj, Angelina és Brad pont olyan jól oldják meg a feladatot, ahogy azt előre lehetett várni: amikor kell, tökéletes egészet alkotnak ketten a vásznon, ám amikor a forgatókönyv szerint utálatosnak kell látszani, akkor bizony úgy viselkednek, mint két azonos pólusú mágnes - mondom, velük nincs is semmi baj. Ellentétben Doug Limannel, aki már A Bourne-rejtélyt is alaposan elbarmolta (szerencsére ott jött Greengrass, aki életet lehelt a sorozatba). Egészen pontosan az a baj vele, hogy nem tud rendezni, és itt elég csak az utolsó pár perc (SPOILER) táncra koreografált jelenetére gondolni (SPOILER vége). Meg aztán fogalma nincs arról sem, hogy egy vígjátéki elemekkel tűzdelt akciómoziba is illene feszültség, no, meg azzal sem ártana tisztában lenni, hogy a párocska miért arra megy és oda, ahova. Baj vagy sem, Liman ezt tette le az asztalra, az új forgalmazó pedig jó lóra tett, mert egy nap után Smithék kisöpörték a gyéren látogatott Batmant a Duna Plaza legnagyobb terméből.

4/10




A fantasztikus négyes (Fantastic Four, 2005, forgalmazza: InterCom)

Úgy látszik, kezdek kinőni a fikázásból, most pl. A fantasztikus négyesen is egész jól szórakoztam annak ellenére, hogy... Aki nem akar sokat megtudni a "történetről", ne olvasson tovább. Egész egyszerűen nincs sztori. Alaposan át is vágtak a Pesti Műsorék, ugyanis náluk 123 percesnek írjájk a filmet, én pedig a 80 percnyi hogyan próbálják megszokni új külsőiket fantasztikék - amúgy felettébb jól sikerült - bevezetést követően vártam egy akciódús, 40 perces történést is, ehelyett a maradék tíz percben (ami a 80 után maradt), egyetlen összecsapást láthatunk Mr. Doom és a jól fésüét armada között, ami igencsak felingerlő volt. Aztán ott van a CGI, ami egész egyszerűen néhol nevetséges, sőt, a Minimaxon futó kompanimációs rettenet is majdnem ráver. Tim Story viszont az Amerikai taxit követően egész jól helyt állt - szerintem. Fáintos rendezése menti meg a forgatókönyv-hiányban szenvedő százmillás blokkbásztert, és hogy a színészek mennyire tehetségesek vagy sem, ezúttal sem számított. A fantasztikus négyes szerencsére kevésébé gyerekesen debil mint a Pókember és nem akar mindenáron ARTani a nézőnek mint a Hulk.

5/10




Narco (Narco, 2004, forgalmazza: Budapest Film)

Ritka kincs manapság a Narco még akkor is, ha összességében nem lehet rámondani, hogy jó lenne. Ugyanis Tristan Aurouet és Gilles Lellouche rendezőpáros az utóbbi évek, mozikban nálunk is látható francia filmjei közül a legegyénibbet, legjópofábbat tette le az asztalra. Ám a baj az, hogy a nagy különcködést néhol a szórakozás bánja (Wes Andersonnál tapasztalni hasonlót), ugyanis hiába a remek szereplőgárda, ha a forgatókönyv egyes részei és a túl sokat akaró rendezés olykor elálmosítja az embert. Amúgy nem is nagyon lehet megérteni ezt a fajta kettősséget, mivel - főleg a film első felében - szó szerint sziporkáznak a direktorék, úgy látszik, kevés volt az anyag egy 105 perces hosszhoz. Viszont ami miatt feltétlenül megéri megnézni a Narcót, az A tökös, a török, az őr meg a nő idétlenje, Benoit Poelvoorde, valamint az idehaza moziban utoljára 1999-ben vendégeskedő Jean-Claude Van Damme a példakép szerepében, akitől még útravalót is kapunk - természetesen franciául.

6/10




Anyád napja (Monster-In-Law, 2005, forgalmazza: InterCom)

A szidással és a negatívumokkal nem foglalkoznék, összesen két pozitívuma van az Anyád napjának: 1. Jane Fonda tuti, hogy soha vissza nem térő ripacskodása és affektálása (ki-ki döntse el, hogy ez jó-e vagy sem, nekem tetszett), 2. Jennifer Lopezt öröm volt olyan filmben látni, melynek forgatókönyve hemzseg az olyan soroktól (SPOILER), amelyek a tesét szidják, sőt, egyszer még ő maga is kétseggűnek nevezi magát - emlékezetes momentum. Véleményként legyen elég annyi, hogy összességében ez a műalkotás még a Vejedre ütüknél és A csajom apja idegesnél is rosszabb.

2/10




Ong-Bak: A thai boksz harcosa (Ong-Bak, 2003, forgalmazza: Best Hollywood)

Első gondolatom a filmről ez volt: jópofa. Mondom ezt annak ellenére, hogy bizony több helyütt igencsak brutális, azonban a Jackie Chan-filmekből és a - leginkább amerikai - harcművész alkotásokból sikerült egy olyan elegyet kihozni, aminek láttán ez fogalmazódott meg bennem. A kaszkadőr nélküliség (ezt hangsúlyozza a vágás is), a látvány, a koreográfia mind-mind remek, ugyanakkor a történet bárgyúságát jó lenne feledni. Szórakoztató, mozgalmas, könnyed, ennyi, de talán elég is. Jaa, és új hős születhet.

6/10




Lopakodó (Stealth, 2005, forgalmazza: InterCom)

Neal H. Moritz szentül hitte, hogy Jerry Bruckheimert lekörözve ő lesz majd a tinik számára készülő megafilmek új királya. Szentül hitte, hogy ezekbe a filmekbe nem kell más, csak csöcs, segg, izom és jó sok dollár. Szentül hitte, hogy nem kell forgatókönyv sem. Szentül hiszem, hogy a Lopakodó nagyon átgondolt film. Rob Cohen eltapsolt 100 millió dollárt, hogy az űrből is lehessen látni a filmtörténelem legnagyobb robbanását, és jelentem volt forgatókönyv, amely egy idióta, nihilista szervezetnek véli az amerikai haditengerészetet (ki tudja, mennyire valós, mindenesetre egy "hűdejókvagyunk" akciófilmtől nem ezt várná az ember), viszont egy óránál tovább képtelen a baromira kidolgozott emberi kapcsolatokat fenntartani. Ezért (SPOILER) az egyik szereplőt kinyírják, a másikat ledobják Észak-Koreába (onnantól egy szót sem szól, csak hátulról látjuk ahogy szexin kúszva menekül), a Kautzky Armand magyar hangján megszólaló, EDI nevre hallgató automata repkedő játékról már öt perc után tudni, hogy a végére olyan jó lesz, hogy még meg is siratja az amerikai vezérkar a Fehér Házbeli vetítésen (SPOILER VÉGE). Gondatlanságból nem lehet ilyen filmet elkövetni. Ehhez nagyon keményen kellett törni a fejet.

1/10




Holtak földje (Land Of The Dead, 2005, forgalmazza: UIP)

Iszonyat jó film a Holtak földje. Pedig csak egy picit izgalmas, a tavalyi remake Dawnban jobban fröcsögött a vér (még a moziban is) és még rövidke is. Viszont George A. Romero egy dolgot nem hagyott figyelmen kívül: filmet forgat és nem trendi reklámot. Átgondolt, nyugodt rendezése (amihez remekül passzol a nu-metált szerencsére helyettesítő, talán már Carpenter-i zene) vitathatatlanul a film legnagyobb erőssége, többek között ez az, ami kiemeli az utóbbi néhány év amerikai horrorja közül. Ami különösen jól sikerült még, az az apokaliptikus hangulat, amit - szerintem - ebben a Dead-moziban sikerült a legjobban megragadni: a Holtak földje szó szerinti vízió, melyben a szűkösnek mondható költségvetés ellenére sikerült még látványban is hellyel-közzel nyomasztót mutatni anélkül, hogy agyonszűrőzve vagy világítva lennének a képek. A saját forgatókönyvének dialógusai is teljes mértékig mellőzik a modern idők divatos szelét, a korrektül megírt párbeszédek és a néha elő-előjövő maró gúny tökéletesen megoldja a feladatát. A Holtak földje apróbb negatívumai (én szerttem a tanulékony zombikat) és a jól ismert panelek ellenére kifogástalan mű, úriasan konzervatív rendezése nagyon naggyá teszi.

9/10




Lélektől lélekig (Man To Man, 2005, forgalmazza: Best Hollywood)

A Lélektől lélekig hagyományőrző film: 20, 30 vagy akár 40 éve is ugyanígy nézett volna ki. Régis Wargnier semmi mást nem tett, mint vett egy helyre kis pigmeusosdit, és régimódian leforgatta. A jól ismert panelekből meg sem próbált valami újat kihozni, megelégedett az félepikus, félkalandos drámák zsánerelemeivel. Ennek folyományaképp filmje kiszámítható, viszont megbízható minőséget képvisel. És ha nem várunk semmi olyat tőle, amitől megremeghetne a combizmunk, akkor jól fogjuk magunkat érezni a nézése közben.

6/10




Sky kapitány és a holnap világa (Sky Captain And The World Of Tomorrow, 2004, forgalmazza: SPI)

Úgy tűnik, a teljes filmen végigvonuló CGI-t fel lehet használni környezet- és nézőbarát módon is - legalábbis Kerry Conran így tett, és kanyarított egy nagyon jó mozit a segítségével. És ha a Lélektől lélekig esetében panelekről lehet beszélni, a Sky kapitány esetében ez hatványozottan igaz: a 30-as évek filmkészítési technikájának minden csínját-bínját felhasználta Conran, hogy az ultramodern CGI mellett filmje mégis - pozitív értelemben véve - ódivatúnak tűnjön. A világítás, a beállítások, a színészvezetés, sőt, még a dramaturgia is hűen követi a hollywoodi stúdiórendszer aranykorának számító 30-as évek alkotásait. Conran egy alternatív 1939-be kalauzolja nézőjét, és hogy mennyire is alternatív ez a valóság, arra álljon itt egy (SPOILER) példa: helyett kapott a filmben egy 10 perces remake-rész, melyben a főszereplők szintén eljutnak Shangri-lába, ahova Frank Capra is eljuttatta hőseit A Kék Hold völgyében. Ám míg Capránál a földi édenkert makulátlan, addig a 21. században elképzelt 30-as évekbeli paradicsom mellett radioaktív bánya található, a lakosok pedig ismerik a gonoszt, jellemük nem patyolattiszta, tudásukat majdnem eltitkolják. Conran szembeállítja a II. világháború előtti békevágy korát a közöny és félelem éveivel, amiket ma élünk - remek. A Sky kapitány és a holnap világa kétségkívül rétegfilm, viszont akit egyszerűsége képes megszólítani, annak tetszeni fog.

8/10




Dig!: Ezt kapd ki! (Dig!, 2004, forgalmazza: Mokép)

Az egyiknek sikerül, a másiknak nem - ezt dolgozza fel Ondi Timoner rendezőnő 7 évig készült dokumentumfilmjében. Két rockcsapat születésétől kezdve az egyik világhírnevéig, a másik bukásáig. Megmondom őszintén, már eleve nem tetszett a koncepció, ugyanis ez a film kétségkívül a szerencsére épített: mi van akkor, ha mindkét banda eltűnik a süllyesztőben? Vagy ha mindkettő befut? Nem lett volna film, ilyen egyszerű. Ezáltal a Dig! nem más, mint egy filmes hazárdjáték, amely bejött. A The Brian Jonestown Massacre és a The Dandy Warhols nevű együttesek közül kétségkívül az utóbbi az ismert: naná, ők futottak be. Még az is tudhat felőlük, aki nem komálja az alternatív rockot, ugyanis a Vodafone előszeretettel használja zenéjüket reklámjaik aláfestéseként. Ebből a szempontból jó volt végignézni a csúcsig tartó útjukat, ám Timoner rendezőnő, egy drogtriphez hasonló rendezése (néha bizony nehéz követni, épp mely együttes tagjai számolnak be az aznapi bulikról és zenélésekről) mellé még egy majd kétórás játékidő is társul, ami alatt könnyű elkalandozni. Ja, és újdonságot persze ebből a doksiból sem tudunk meg.

5/10




Hawaii, Oslo (Hawaii, Oslo, 2004, forgalmazza: Budapest Film)

Sorsok, különböző emberek, szálak - ezek összefonódása és szétválása. Nem újkeletű technika, skandináv filmtől mégis szokatlan ez az elbeszélésmód, ugyanakkor az sem túl gyakori, hogy egy ilyen erős drámai elemekkel megtűzdelt mesét lássunk az északi országoktól (konkrétan dán, norvég és svéd koprodukcióról van szó). Erik Poppe igen, mesét alkotott, méghozzá olyan hihetetlen fordulatokkal, amelyektől adott esetben egy amerikai filmnél már fordulnánk le a székről, de itt valahogy - ha nem is zseniálsiak, de - többségükben elmennek, sőt! Tragédiába oltott fabula - ez a Hawaii, Oslo.

7/10




Charlie és a csokigyár (Charlie And The Chocolate Factory, 2005, forgalmazza: InterCom)

Sajnos Tim Burton esetében nem először fordul elő, hogy van az a pénz... A majmok bolygója remake-et követően itt van a zseniális Mel Stuart-féle Dahl-feldolgozás újrája. Burton ekképp hessegette el a gyanakvó kérdezőket: "Utálom a Gene Wilderes filmet!". Pedig... No, mindegy, van 200 milliós csokigyárunk, amely a gyerekek bejutásától kezdve nyeli az ötleteket ahelyett, hogy gyártaná. Az első 30 perc Burtonösen kedves gyermekiessége ezután megszűnik létezni, és Johnny Depp életpályájának mélypontját csodálhatjuk meg - alig-alig találkozva jó dialógussal (pedig remekebbnél remekebb helyzeteket teremt magának a rendező): a könyv lényege elveszik, de legalább Liccy Dahl úszkál a jogdíjban. Tim Burton a második legnagyobb anyagi sikerét aratja ezzel a látványossággal, ami egyes-egyedül neki használ, rajongóinak, kedvelőinek, tisztelőinek nem. A II. Budai Kutyavásár esete.

5/10




A titkok kulcsa (The Skeleton Key, 2005, forgalmazza: UIP)

Ó, az a varázsláatosan varázsos Louisisana... Újabb házas thriller, újabb kamara-jellegű megvalósítás, mégis baromira jó film A titkok kulcsa. Iain Softley filmje semmi újdonságot nem tartogat, viszont olyan kegyetlenül jó atmoszférát teremt, hogy valóban a mocsárban, a lápban, a zuhogó esőben, csontoktól és egyéb hudu kütyüktől körülvéve érezhetjük magunkat. És ez szerencsére végigvonul az egész filmen. Tulajdonképp nekem már fél órát követően mindegy volt, mennyire tudják meglepni az embert a végére, annyira elvarázsolt a filmben ábrázolt Louisiana és az állam hagyományai, de Ehren Kruger forgatókönyve azért a korrektül megírt dialógusokon kívül is tartogat meglepetést. Fantasztikusan hangulatos mozi A titkok kulcsa (szerencsére a cím nem bír túl nagy jelentőséggel), és bár ijedezni senki sem fog, de Softley segítségével valóban eljuthatunk a mágia birodalmába.

8/10




Jack és Rose balladája (The Ballad Of Jack And Rose, 2005, forgalmazza: Mokép)

Arthur Miller lánya, mellesleg Daniel Day-Lewis felesége, Rebecca Miller nem kicsit önéletrajzi ihletésű drámát tett le az asztalra. Több különlegessége is lehetett volna a balladának, kár, hogy ismételten az utóbbi időben ritkán látható Daniel Day-Lewis az egyetlen. Miller ugyanis a hippi korszak letűntét, a konformizálódást és az egyéniség elvesztését teljesen sablonosan, kiszámíthatóan, gusztustalanul hatásvadász módon mutatja be, elművészieskedve a lényeget. Kár ezért, mert a 70-es évek szellemiségét szinte egy percre sem képes visszahozni, inkább amolyan mai Krisna közösség feelingje van a kommunának, melyben főhőseink élnek. És ugyan a mellékszereplőknek jelentős szerp jut a forgatókönyv szerint, mégis csupán 2 dimenziós figurákat kapunk, akik ott vannak és van valami közük valamihez (nem akartam szpojlerkedni). Day-Lewis eszközgazdag alakítása révén akár elégedetten is távozhatunk a teremből, de a történettől és az emberi kapcsolatoktól senki ne várjon a bejáratott paneleken kívül semmit.

5/10




Mezítlábas szerelem (Barfuss, 2005, forgalmazza: Budapest Film)

Til Schweigertől pár éve, de még tavaly sem vártam (gondolom, nemcsak én nem) semmi jelentőset azon kívül, hogy Amerikában és saját hazájában is kevés jó filmje mellett szerepelt egy csomó szemétben. Erre tessék, itt az első rendezése, melyet ráadásul még társíróként is jegyez. A Mezítlábas szerelem vérbeli elsőfilm, Schweiger mindennek az egyszerűbb oldalát tárja a néző elé, ennek ellenére kapunk humort, valódi érzelmeket, sőt, még drámát is. Szerethető, de ami fontosabb, nyugodt szívvel vállalható alkotásról van szó, ami műfajmixe és egyszerűsége ellenére működik. Nem tudom, ki hogy van vele, én megemelem a kalapom a marcona külsejű fickó előtt.

6/10




Tök alsó: Európai turné (Deuce Bigalow: European Gigolo, 2005, forgalmazza: InterCom)

Nem is tudom hol kezdeni a véleményem kinyilvánítását, olyan hatással volt rám a film. Elképesztően amatőrül kivitelezett, összecsapott, hanyag, förtelmes munka. A Sonynak a Columbia Pictures részlege az idei évet tekintve abszolút mélypontra érkezett (Tor-túra, xXx 2., Lopakodó, Lords of Dogtown, stb.): ennyire gyatra, primitív művekkel előállni még egy stúdiónak sem sikerült egy évben, és még csak most van vége a nyárnak. Dollár százmilliók repültek ki az ablakon a megtérülés reménye nélkül - a Tök alsó második részét látva: szerencsére.

1/10




Kicsi kocsi: Tele a tank (Herbie: Fully Loaded, 2005, forgalmazza: InterCom)

És akkor a másik mélypontos stúdió: a Disney emberemlékezet óta nem hagyott maga mögött olyan nyarat, amikor is egy (csak Amerikát számítva) 65 millió dolláros összbevételt elért film lett volna a cég "zászlóshajója", márpedig a 2005-ös esztendő meleg évszakában a Kicsi kocsi az egérbirodalom legnagyobb sikere. Az, hogy egy újabb mítosz lerombolásával van dolgunk, már meg sem kell lepődnünk, de azon sem, hogy újabb Disney-tanulságos, újabb gagyi történetű, és összességében egy újabb, szörnyen dilettáns filmről van szó. Azt azonban még megemlíteném, hogy a jegyár kifizetése mégsem volt hiábavaló a részemről, ugyanis én szívesen néztem másfél órán keresztül Lindsay Lohant. :)

3/10




Fekete kefe (Fekete kefe, 2005, forgalmazza: Budapest Film)

Adott egy történet, és e körül csoportosulnak kis epizódkák - nagyjából ennyiben össze is lehet foglalni a remek című újmagyarfilmet (igen, így egybeírva számomra mást jelent). Vranik Roland kétség kívül egyedit próbált alkotni, ez már az első pár másodpercben kiderül, amikor felcsendülnek a zenei taktusok, illetve megpillantjuk a fekete-fehér képeket - hatásvadász elemek, ám mivel oly sok hazai film nem lepi el a mozikat, inkább pozitívumként értékelhető a törtkvés. Állítólag - többek között - újító filmnyelvi megoldásai miatt nyerte el a Filmszemle fődíját a Fekete kefe, nos, valóban remek a képi világ, a kameramozgás, az összhang minden egyes beállítás esetében, azonban sajnos a 80 percért még a lassú folyású jelenetek ellenére is kapaszkodnia kell. A fősztori meglehetősen sovány, ugyanakkor a felsorakoztatott szimbólumok 100%-ig igazak, ha a mai világunkból indulunk ki. A Fekete kefe - hasonlóan a szintén idei Dallas Pashamendéhez - jól sikerült alkotás, mely ugyan messze elmarad attól a szinttől, ami miatt fődíjakat szokás osztani, mégis szerethető, nézhető, elismerhető. Ez utóbbi nagy dolog.

7/10




Még mindig lakótársat keresünk (Les Poupées Russes, 2005, forgalmazza: Best Hollywood)

Cédric Klapisch folytatta a Lakótársat keresünket. Szerencsére szó sincs amerikai szíkvelféléről, valódi továbbgondolásról, -fejlődésről beszélhetünk. Az első rész legnagyobb vonzereje hihetőségében, átélhetőségében rejlett, nos, ezt a Még mindig...-ről már nem lehet elmondani. Nélkülözi viszont az előd propagandasztikus, reklámízű üzenetét, már ami az EU-s szeretetet illeti. 1-1 tehát az állás, és már most ki lehet jelenteni, a végeredmény is döntetlen lett. A második rész ugyanis sűrű forgatókönyvvel rendelkezik, a remek, olykor epés párbeszédek élvezetes környezetben zajlanak, a jellemfejlődés több szereplő esetében is példás, a rendezés pedig felülmúlja az eredeti hasonló elemét. Szinte csak jót lehet elmondani a Még mindig lakótársat keresünkről (sőt, még Tautou is viszonylag hamar "balra el"), vérbeli uniszex, "uniország" vígjáték (bár néha nem is annyira víg, mint inkább velősen komoly). Az első ismerete nélkül azonban nem ajánlott a megtekintése.

8/10




Kémek krémje (Double Zero, 2004, forgalmazza: FF Film & Music)

Eric Judorról (legutóbb cameo a Schweiger rendezte Mezítlábas szerelemben) és Ramzy Bediáról jót nem lehet elmondani azt kivéve, hogy hazájukban, Franciaországban hozzák a várt bevételt a legszutykabb minőségű filmjükkel is. Ez a helyzet a Kémek krémjével is, amelyből a forgalmazó - jelentős erőfeszítéseket eszközölve - igényes vígjátékot próbált faragni. Speier Dávid Asterix 2-höz hasonló rímparádéja ezúttal azonban a visszájára fordul már rögtön az elején: a debil humorhoz nem illik ez a fajta tolmácsolás. Az FF pedig költhette volna a pénzét igényesebb film bemutatására is, mert ez "Double Zero".

1/10




A sziget (The Island, 2005, forgalmazza: InterCom)

Azért jó lett volna, ha szól is valamiről A sziget. Úgy tűnik, Michael Bay számára tökmindegy volt, a jövőben, a jelenben vagy a múltban játszódik a filmje: a méregdrága díszletek, a nem kevésbé költséges effektek és a ketyerék jelzik csupán, hogy 2019-et írunk. Semmi sci-fis elem nincs kihasználva, minden csupán dísz ahhoz, hogy a nem kevés reklámozótól beszedett tizen-huszonmillió dollár kiegészítse a 122 milliós büdzsét, ami elég ahhoz, hogy töjön, aminek törnie kell, villanjon, aminek villannia kell - persze csakis szigorúan a PG-13 besoroláson belül. A forgatókönyv mint olyan van, mert beszélnek a szereplők, más kérdés, hogy minek, bár az is igaz, hogy remekül kitöltik a futkorászások közti időt. Michael Bay filmje a szokásos Bay-minőséget hozza: egyáltalán nem szerethető, ám fenemód látványos és talány olyor szórakoztató is. Viszont ki gondolta volna 10 évvel ezelőtt, hogy a Sekély sírhanttal és a Trainspottinggal befutott McGregor (SPOILER) koszos fizimiskával, kúlosan féloldalasan megvilágítva, csontra belassítva közelít majd egy bögyös szöszi felé?

5/10




Éjszakai járat (Red Eye, 2005, forgalmazza: UIP)

Nos, mivel szenvedtem egy apró balesetet, aminek következtében kificamodott a bal könyököm, nem fogok semmiről hosszan értekezni (a gipsz igencsak hátráltat) előreláthatólag 2 hétig.

A Red Eye nem rossz, csak kár, Craven a második felére a filmnek vissztér a Sikolyhoz, pedig ez nem is paródia. (SPOILER) A gonosz felbotlik mindenben, nekivágnak mindent, etc.

5/10



Éjszakai őrség (Ночной Дозор, 2004, forgalmazza: InterCom)

Érdekes-érdekes, egyelőre nem nagyon tudok mit mondani róla. Filozofikus hangvétele megfogott, bár egyszerűsége nem csalt örömkönnyeket a szemembe. Mindenképp újranézendő, hamarosan meg is fogom tenni. Addig is egy hatos.

6/10




Gyilkos labda: A kerekesszék harcosai (Murderball, 2005, forgalmazza: Mokép)

Nagyon jó doksi. Emberközeli, valós, nem túldramatizált. Játékfilmes dramaturgiája remekül működik, és bár erősen amcsi szájíz szerint készült, (SPOILER) nem akkor van vége, amikor ők az elsők. :)

8/10




A remény bajnoka (Cinderella Man, 2005, forgalmazza: Fórum Hungary)

Hamupipőke ökle nem tör sem a Rockyra, sem a Dühöngő bika, sem pedig a Bébi babérjaira, csupán annyit tesz, hogy a szemünk elé varázsolja azt, hogy miért is jött létre Hollywood: nagyívű történetek bámulatos módon történő elmesélésére. Ezért imádom a régi Álomgyárat. És ezért ezt a nagybetűs FILMET is. Feltétel nélkül.

10/10




Genezis (Genesis, 2004, forgalmazza: SPI)

Aki először lát természetfilmet, annak nagy élmény lehet, én untam. A mikrokozmost kreátoraitól vártam egy igazi makrót, erre kaptam egy tizenegy-két éveseknek szóló meserészletet botrányosan észbontóan szép képekkel - kevés.

4/10




Földre szállt boszorkány (Bewitched, 2005, forgalmazza: InterCom)

Tragikusan szar remake, egy nagy káosz látható egész végig. Nora Ephron vagy elfelejtett vagy sosem tudott rendezni (lehet, hogy ez utóbbi eddig fel sem tűnt), de ez irtó sovány. Egyedül Will Ferrell ér valamit, no meg Steve Carroll néhány perce.

2/10




Kész cirkusz (Kész cirkusz, 2005, forgalmazza: Budapest Film)

A 90-es évek menőnek titulált stílusában forgatott Dyga Zsombor - meglepően jól. Nagy erénye a filmnek a rendezés, amin látszik, hogy Dygának ez sem volt más, mint egy laza ujjgyakorlat, ám a fokozatosan kifulladó Tesóval ellentétben ez végig tempós, ügyes. Jó lenne, ha végre egy igazán saját (értsd: nem kényszer szülte mainstream mozival) filmmel örvendeztethetne meg minket, mert van benne spiritusz.

7/10




Fekete víz (Dark Water, 2005, forgalmazza: Fórum Hungary)

Aki eleve slashert várt volna Walter Sallestől, azt nem is tudom megérteni. Remek stílusérzékkel megrendezett thrillerrről vagyon szó (az eredetit nem láttam), amelyben a parádés színészgárdának jut igazán a főszerep, nem úgy, mint Nakatánál a botrányos A kör 2.-ben. Az elnagyolt véggel nem nagyon tudtam mit kezdeni, ám a képi világ, Badalamenti zenéje és Salles munkája feledteti a forgatókönyv ürességét, sutaságát.

6/10




Vad galamb (Valiant, 2005, forgalmazza: InterCom)

Se nem technikailag, se nem történetileg, se nem sehogy se de nem túl erős a Vad galamb, mégis jópofa. A galambok sem különböznek túlontúl egymástól, a sztoritól falra lehet mászni, azonban egy biztos: aranyos, valóban inkább 14 alatti gyerkőcöknek szóló meséről van szó annak ellenére, hogy a téma világháborús.

5/10




Négy tesó (Four Brothers, 2005, forgalmazza: UIP)

Jól sikerült bosszúmozi, amelynek története (ezen belül a következtetések, a következmények és az okfejtése) ugyan hagy kívánnivalót maga után, ám a film egészét vizsgálva nem olyan nagy gond - megjegyzem, Hollywoodhoz képest még így is meglepően kemény és valóságszagú lett a sztori. Apróbb probléma volt még számomra az is, hogy az olykor a fejét felütő humoros jelenetek nem feltétlenül szolgálják azt, amire Singleton számított, sokkal inkább megbontják a rendezés egységét. A figurák csupán kevéssé árnyaltak, mégis hihető karakterek, az őket megszemélyesítő négyes pedig valóban képes felnőni a feldathoz. Az látszik, hogy Singletonon nem múlt el nyomtalanul a rossz emlékű Halálosabb iramban, ugyanis egy meglepően jó autós üldözést kapunk tőle jutalmul, amin én magam meglepődtem, előre nem számítottam efféle kiegészítőkre egy 45 millióba került filmben. Összességében egy valódi Singleton-mozival van dolgunk, ugyanis aki ismeri bármelyik korábbi alkotását, tudja, mire számíthat: jó szórakozásra, apróbb bosszúságokkal.

8/10




A szállító 2. (Transporter 2., 2005, forgalmazza: InterCom)

Vérgagyi, mint az első. Jason Statham kúl emberke, ám amit végrehajtanak a filmben kúl eksön gyanánt, az már inkább röhögésre késztető, semmint kúl. Talán úgy lehetne definiálni a dübörgő jeleneteket, hogy James Bond-mozi a négyzeten. Ám ami abban jó, ebben ciki. Besson már rég nem kúl, a bevételek azonban nagyon kúlak. Folytatása következik, még ha nem is Szállító néven.

2/10




Most nincs sok időm.

A rettegés háza - Amityville Horror: 3/10
Hotel Ruanda: 7/10
Ünneprontók ünnepe: 7/10




A 40 éves szűz (The 40-Year-Old Virgin, 2005, forgalmazza: UIP)

Ilyen borzalmas szinkronnal még életemben nem találkoztam moziban. Ráadásul a UIP eddig a minőségi magyar szövegeiről volt híres, de valamiért most sem Speier Dávid, sem pedig a szinkronhangok nem csináltak szart se. Vagyis csináltak, de az szinte tönkrevágja a filmet. Amúgy A 40 éves szűz a debil vígjátékok teljesen új vonulatát indíthatja el (lehetne úgy is fogalmazni, hogy az Ünneprontók ünnepe és e mozi újra divatba hozhatja az R-komédiákat, csak egy kicsit felrázva az alműfajt), ugyanis a poénkodások mellett a karakterek nem holmi papírból kivágott, enyhén színezett sablonok, hanem élő emberek, akiken végre a valódiságuk miatt (is) röhöghetünk. Micsoda szégyen, hogy a szinkron miatt lehetetlen eldönteni, vajh milyen film is valójában A 40 éves szűz...

6/10


Góóól! (Goal!, 2005, forgalmazza: Fórum Hungary)

Sportfilm. Klisék nélkül elkészíteni egy zsánerfilmet majdhogynem lehetetlen, mégis reménykedtem, hogy egy többé-kevésbé európai rajongói központtal rendelkező sporthoz egy kicsit másfajta mozi dukál majd (mint ahogy pár éve a francia Háromszoros visszavágó volt, csak az korántsem volt ennyire nagyívű). Nos, nem így lett, bár utólag belátom, hogy Danny Cannontól dőreség volt bármi újítást is várni. Amit kapunk, az egy szászor látott (akár baseballos, akár vitorlás, akár messzebbre pisilős filmben megismert) dramaturgia meglepően vonzó módon előadva. És itt most nem arra kell gondolni, hogy milyen infantilis módon játszanak a készítők az érzelmekre hatás mesterségével, hanem inkább arra, hogy mind a 110 percet jó nézni. És lehet örülni a Real Madrid-sztárok apró szerepvállalásának (én örültem :), meg annak, hogy hosszú idő után egy újabb monumentális focifilmmel gazdagodtunk mi, focirajongók. És akkor még egy apróság a végére: ugye szeptember óta a Buena Vista (Touchstone és Disney) filmjei a Fórum Hungaryhez tartoznak, és azt kell mondjam: szerencsére. Vajon mennyi lett volna az esély arra, hogy az InterCom például érdemesnek találta volna becipelni a hazai mozikba a bukott Fekete vizet, mikor horrordömping van, vagy akár éppen a Góóól!-t, a világpremierrel szinte egyszerre? Nem mellesleg az egyik major elvesztése az IC-re is pozitívan hathatott, ugyanis olyan filmekkel próbálják pótolni a kieső bevételt, amelyeket valószínűleg ők sosem forgalmaznának (ilyen például az Ütközések, a Cápasrác és Lávalány kalandjai 3D-ben, talán az Éjszakai őrség is, hiába Fox Searchlightos, és még lehetne sorolni, ahogy haladunk előre az időben).

6/10




Broken Flowers - Hervadó virágok (Broken Flowers, 2005, forgalmazza: Best Hollywood)

Jarmusch kiadta a jelszót: "Csak nyugodtan!". És így pereg le az egész film a szemünk előtt - valami elképesztően egyszerűnek tűnik, de olyan mély költőiség lappang a háttérben, amit Jarmusch-on kívül talán csak egy japán rendező tudhat magáénak. A filmes utalások telitalálatok, a humor természetesen sajátos, mással össze nem hasonlítható. Csupán egy dolog bántja a szememet: a forgatókönyv szerint 4 helyre látogat el utazásai során a Murray alakította karakter, és bizony ahogy halad a vizitjeivel (mi pedig a filmmel), annyira fogynak a zseniális ötletek. Megijedni persze nem kell, az utolsó percekre is marad még szufla az ősz múvimékörben, és bár én számítottam némi bravúrra amolyan lezárásképp, nem kaptam, viszont legalább a szirupos másik oldalt is sikerült elkerülni. Lehet, hogy kicsit mainstream ez a Jarmusch, de neki már nem kell semmit bizonyítania.

8/10




A porcelánbaba (A porcelánbaba, 2005, forgalmazza: Budapest Film)

Átlagember általában anélkül ül be egy filmre, hogy elolvasta volna az alkotás előtörténetét - ez így van jól. Azonban próbáljon csak valaki beülni úgy A porcelánbabára, hogy semmit sem tud az alapanyagról (nem a celluloidról, hanem Lázár Ervin novelláskötetéről), egy picit sem fogja élvezni a nyomorból (értsd: fillérekből) majdhogynem tévére forgatott fércműnek látszó gumikacsát. Ja, nem: porcelánbabát. Merthogy a cím olyannyira szájbarágósan jellegtelen, mint az egész mű maga: három novella egybefűzve hol amatőr, hol kísérletezgető módon mutatja be megint a (paraszt)világot (nem csuklik valaki?), ám nagyratörő szimbólumrendszere amilyen meseszerű, olyannyira átlátszó is. Gárdos szándéka egyértelmű: kis filmmel megmagyarázni a nagy világot. Szerintem ez nem sikerült, de ha bárkinek kedve van forgatni, ruccanjon le tanyára, csődítsen össze egy IFÁnyi parasztembert (ők lesznek a színészek), ne felejtse otthon a digicamet, olvasson el előtte valami sztorit bázisként, és uccu neki, mehet a menet! Azért ez egy picit túlzás, de mit lehet tenni, ha elsőre ennyi látszik A porcelánbabáról (sietve tenném hozzá: másodjára sem több)? És így lendül előbbre a magyar filmgyártás? Ilyen film vonzza be a hazai közönséget? Ezt a kérdést miért nem teszik fel a rendezőknek az interjúkban soha?

3/10




Cápasrác és Lávalány kalandjai 3D-ben (The Adventures Of Shark Boy And Lava Girl In 3-D, 2005, forgalmazza: InterCom)

Rodriguezt nagyon kedvelem, és bár a Volt egyszer egy Mexikó és a Kémkölykök 3D: Game Over (az első kettő szerintem nagyon is jó) valóban rossz filmek, lehet rájuk magyarázatot találni. Erre nem.

1/10




Hölgyek levendulában (Ladies In Lavender, 2005, forgalmazza: FF Film)

Szép film. Két idősödő hölgy életét és érzelmeit felkorbácsolja egy lengyel hajótörött a második világháború előtti angliai kisvárosban - imádom az ehhez hasonló alapsztorikat, szerencsére Charles Dance - aki mindig is az egyik legjobban megírt hollywoodi rosszfiúszerepről (igen, Az utolsó akcióhősbeliből) fog eszembe jutni, bármit is csináljon - tudott is bánni az általa adaptált forgatókönyvvel. No meg, Judi Dench-csel és Maggie Smith-szel egyszerűen képtelenség hibázni, játékuk olyan magasságukba emeli a filmet, amiről thank god nemcsak álmodni lehet. Dance a hagyományos dramaturgiai fogásokkal halad előre a történetben, viszont a Daniel Brühllel és Natascha McElhone kiegészülő négyes, valamint a kellemesen lágy zene mindig ad okot arra, hogy rácsodálkozzunk, milyen szép is tud lenni az élet filmen (is) bemutatva, ha értő kezek tárják elénk. Szép film.

8/10




Hazárd megye lordjai (The Dukes Of Hazzard, 2005, forgalmazza: InterCom)

Taplófilm a rosszabb fajtából, de nagy meglepetésemre nem a legrosszabból. Az előzetes hírek alapján valami észveszejtően gagyira számítottam, de még Jessica Simpson színészi antitálentumát is sikerül a melleivel kompenzálni (nem is bánnám, ha szerepelne, mondjuk egy Verhoeven-filmben). Jay Chandrasekhar rendező mindent bevetett: a kézi kamerától kezdve a tempós vágásokon át tényleg mindent, filmje mégse mozdul egy bizonyos minőségi szintről, ugyanis sehol sem találkozni kiugró teljesítménnyel. Az egész Hazárd megye lordjai olyan egyszerű, mint az USA déli kisvárosában élő lakosok gondolkodása (no hard feelings), a poénok tudatosan semmitmondóak (legalábbis számomra úgy tűnt), viszont ezáltal kevésbé szórakoztató az a 100 perc, amit a megnézésével kell elölteni. Nem tragikusan rossz, inkább gyenge közepes produkció ez, amelyet talán USADél-imádatom is segített átvészelni.

4/10




A bűvös körhinta (The Magic Roundabout / Pollux: Le manège enchanté, 2005, forgalmazza: SPI)

Gondolom, nem vagyok egyedül azzal, akinek A bűvös körhinta előélete semmit sem mond. Mindegy, mindenesetre egy helyes kis mese ez, csupa jósággal és gonoszsággal. A szándékosan bábfilmesre (és nagyon is jól) sikerült CGI-animáció egyedi látványvilágot ad a filmnek, a történet kb. max A sötét kristályi magasságokba tud emelkedni, bár azt hozzá kell tenni, hogy a sok felnőtteknek szóló hollywoodi CGI-mesét követően ez kifejezetten a gyermekeké, csak apró kikacsintásokkal. Érdekes, hogy az SPI olcsóbb szinkront készített el a filmhez, a dalok ugyanis nincsenek lefordítva, biztosítva ezzel a 10 éven alattiaknak a beszélgetés és ficergés lehetőségét. Viszont Galambos Péter Dylan nyuszi hangjaként elképesztően jó.

6/10




Bin-Jip: Lopakodó lelkek (Bin-Jip / 3-Iron, 2004, forgalmazza: Budapest Film)

Ha valaki filmnyelvi, képi és történetvezetési bravúrokat akar látni, ki ne hagyja Kim Ki-duk utolsóelőtti filmjét! Amit a bő 80 perc alatt elénk tár a koreai rendező, az nem más, mint a nagybetűs művészet: az alkotást látva gondolkodtam el azon, hogy micsoda magasságokba is eljuthat a mozgókép, ez a baromi egyszerű találmány. Szinte kifejezhetetlen, hányféle értelmezést nyerhet a Bin-Jip: a legegyszerűbb szórakoztatástól kezdve a legmélyebb filozofikus tartalmakig (hasonló témában talán a Kafka-i átváltozás volt rám legutóbb ekkora hatással) bármit kiolvashatunk a filmből, egy azonban biztos: love story még sosem volt ennyire sejtelmesen gyönyörű, ennyire földöntúli, ilyen sokrétű. A főszereplők helyett beszélő képek, a remek atmoszféra és a visszatérő momentumok olyan egyedi remekművé emelik Ki-duk hármas vasát, amellyel nem nehéz 4-es par golfpályán birdie-t elérni.

9/10



Egy szoknya egy nadrág (Egy szoknya egy nadrág, 2005, forgalmazza: Best Hollywood)

Jól van, még mindig nem tudunk igazán jó közönségfilmet készíteni nagy színészeink közreműködésével. Pedig adva volt minden: kellően magas költségvetés; egy forgalmazó, mely sokat költött a reklámra; hazánk elismert komédiásai. Ami hiányzik: rendezés, forgatókönyv, profi stáb. De vannak még cameók, Mucsi-Scherer duó, Gundel Takács-féle kibeszélősó-paródia (ami remek), és ennyi. A film erősen hajaz A miniszter félrelép dramaturgiájára, de elérnie annak szintjét nem sikerül. Drága fércmű ez, ami egy rendező kezében még a remake-átok ellenére is sikerülhetett volna jól, így megmarad szokványos magyar filmnek, aminek eredeti, hivatalos címéből még a vesszőt is kispórolták, pedig a Latabár-változatban ott vót.

3/10




Szívem csücskei (Fever Pitch / The Perfect Catch, 2005, forgalmazza: InterCom)

Függetlenül attól, hogy Hornby-regényből készült a film (vagy talán inkább remake???), mégis Farrelly filmről van szó. Bár azt hozzá kell tenni, hogy ez az első élőszereplős alkotása a testvérpárnak, melynek forgatókönyvét nem ők (társ)szerezték. Nagyon jól megfigyelhető az evolúció a tesók műveiben: eleinte volt a tabudöngetés, majd csak szimplán a döngetés, mára meg már ezek közül semmi sem maradt. Lett viszont helyette hétköznapi, szerethető karakter (nem mintha bármelyik korábbi figurájukat nem lehetett volna kedvelni), hihető szituációk, kedves románc. Aranyos film semmi meglepő fordulattal, megbízható minőséggel, remek soundtrackkel - ez a 21. századi Farrelly-recept. Eddig.

6/10




Eros (Eros, 2004, forgalmazza: SPI)

Nem szeretem az ilyet. Az Eros semmi másra nem jó, mintdicsekedni. Nem eredeti ötlet szüleménye, hanem amolyan produceri ügyeskedés inkább. Ettől képtelen voltam függetleníteni magam a film nézése során, bár az értékelésben nem befolyásolt. Antonionival kezdődik a szkeccsfilm: övé a legkendőzetlenebb, legrejtelmesebb történet. Érdekes, hogy a rendező egy abszolút megmenthető házasságot tár elénk, mégis a teljes pusztulásba taszítja azt, holott az utolsó két perc a jóra fordulásról szól - dramaturgiai baklövésnek érzem, de az is lehet, hogy az erős szimbolikát képtelen voltam helyesen lefordítani magamnak. :) Úgy gondolom, a szerelem helyett előtérbe került a testiség, a buja vágy, ami - látva a nőciket - legfeljebb vizuálisan nyújt élvezetet. Nagy dobás, kicsit mellé. Soderbergh alkotása csak ötlet szinten működik. Megvalósítása olyannyira törtető, hogy nem lehet komolyan venni. Talán ez is volt a cél, azonban a humorosra vett elbeszélésmód szerintem ezúttal alkalmatlan arra, hogy valódi érzésekről, érzelmekről lehessen szó. Pedig Alan Arkin és Robert Downey Jr. remek teljesítményt nyújtanak. Wong Kar Wai kisfilmje egyértelműen a legjobb (és a leghosszabb is egyben). Itt minden érintésnek és pillantásnak súlya van, szinte forr a levegő, mikor Gong Li és az őt rajongásig szerető, ám érzelmeit csak olyan "karvajosan" kimutatni tudó Chang Chen együtt szerepelnek. Nagy baj ezzel a mável az, hogy nem más, mint a Szerelemre hangolva vagy a 2046 rövidített változata. És mivel Wong Kar Wai szinte már mindent elmondott az általa elképzelt szerelemről, újdonságot nem kapunk. Olyan az egész, mintha a jövőbeli szálloda 2047-es szobájába lépnénk. Christopher Doyle munkája észveszejtően jó, és a zene is itt éri el a legjobb hatást. Összességében elmondható, hogy különös érzés fogott el, mikor vége lett a 95 percnek, ugyanis hiába változó minőségűek az alkotások, három teljesen különböző művészi látásmódot egymásutánban nézni nem mindig adódik lehetőség.

5/10




Dogora: Ázsia arcai (Dogora, 2004, forgalmazza: Budapest Film)

Tapsoljuk meg Patrice Leconte-t, aki volt olyan édes, és forgatott nekünk egy útifilmet. Ő már bármit megtehet hazájában, elért mindent, így készíthette el a Dogorát. Bár ne tette volna, ugyanis ennyire semmitmondó képeket, ennyira oda nem illő nagyzenekari zenével és kórusénekkel egész egyszerűen művészet prezentálni. Kis túlzással valóban az mondható el a féldoksiról, hogy egy szimpla útifilm, amolyan személyes élménytár szórakoztató darabként álcázva. Mert ezt inkább kínzás végignézni. Szerencse, hogy a Szindbád mozi melletti söröző kárpótlást nyújtott kicsiny csapatunknak a filmet követően, még akkor is, ha nem mindenki volt ilyen lesújtó véleménnyel Leconte perverziójáról.

2/10




Wallace és Gromit és az elvetemült veteménylény (Wallace & Gromit And The Curse Of The Were-Rabbit, 2005, forgalmazza: UIP)

Azok a fránya pingvinek! Ugyanis a film előtt látható egy, a Madagaszkár pingvinjeinek főszereplésével készült rövidfilm, ami megavicces, és lehet, hogy befolyásolta a gyurmafilm első felének élvezeti értékét. Értem ezt azon, hogy mind a korábbi W&G-okban, mind a Csibefutamban több ötlet és humorforrás szerepelt az első fertályórákban, mint a Vérnyúlban, amin igencsak meglepődtem, sőt, aggódtam is a mese további színvonala miatt - hozzáteszem: nem egyedül: a szó szerinti teltházas premier előtti vetítésen bizony alig-alig lehetett kuncogást előcsalni az emberekből az első 35-40 percben, ami igencsak sovány teljesítmény az Aardmantől. Azonban a második félidő mindenért kárpótolt, és még a gyengécske, hosszúra nyúlt expozét is sikerült úgy, ahogy megmagyaráznia. Innentől kezdve nincs megállás: sziporka a tetőfokon, Speier Dávid néha újra rímekben beszél, valamint remek, mesébe illő csavarok és fordulatok jellemzik az Aardman-opust. Összességében elmondható, hogy nagyon jó film lett Wallace és Gromit új kalandja, mivel két nappal a mozi után egyre inkább érzem azt, hogy ezt újra látni kell. De most talán a pingvinekről le kellene maradni...

8/10




Légcsavar (Flightplan, 2005, forgalmazza: Fórum Hungary)

Na, végre, ilyen egy kiváló thriller. Megvan minden, ami egy műfaji filmhez kell: a legfontosabb, a forgatókönyv, ennek szerencsére nem vagyunk híján; aztán itt egy elsőfilmes, ám a dolgát értő rendező, aki a feszültség nagymesterévé fog válni az évek során; nem utolsósorban pedig baromi jó dramaturgia, ami végig fenntartja a néző érdeklődését. Ja, hogy ez nem az a film. A Légcsavar az utóbbi legalább 10 év legrosszabb thrillere, értékelhető momentuma egyáltalán nincs, a dilettantizmus és az ember hülyének nézése nem a legfájóbb pontja eme remekműnek, sokkal inkább Schwentke direktor úr ténykedése és a briliáns szkript azok, melyek felteszik a koronát akárhová is...

1/10




A fény ösvényei (A fény ösvényei, 2005, forgalmazza: Mokép)

Végre ki tudom mondani: remek magyar film. Az biztos, hogy az idei év eddigi legjobbja, és az is, hogy ez végre méltán nyert díjakat. Mispál Attila debütáló nagyjátékfilmje szinte minden téren jól teljesít (bár olykor soványkának tetszik a sztori), a legkiemelkedőbb eleme mégis a látványvilága. Talán nem jól emlékszem, de szerintem régen lehetett ennyire egységes képi világú magyar mozit látni. A két, viszonylag egysíkú történeti szálat nagyon naggyá teszi az a rendezői bravúr, ahogy Mispál bemutatja, ő miként képzeli a sorsot és a végzetet. Ehhez remekül illenek a jól kiválasztott színészek: Cseh Annamária, Kovács Lajos és Cserhalmi György, de főleg utóbbi nyújt elképesztő alakítást, noha szinte csak félórányi szerepe van. A fény ösvényei egy pazarul felépített, elsősorban a képek mögött futó film, melynek ugyan kissé hiányos a forgatókönyve, de a rendező ezt szinte minden percben képes feledtetni.

8/10




A ház kulcsai (Le Chiavi Di Casa, 2004, forgalmazza: Best Hollywood)

A szellemileg visszamardott karakterekkel "tarkított" filmeket viszonylag könnyű eladni: általában tódulnak a kíváncsi lelkek leskelődni. A ház kulcsai egy dologban eltér az eddigi mainstream beteg emberes múviktól: főszereplője, Andrea Rossi valóban az, amit játszik. Vagyis hogy nem is játszik. Egy dolog azonban biztos: egyes egyedül az ő érdeme, hogy valamilyen szinten nézhető A ház kulcsai. Őszinte tekintete sok mindent elárul egy olyan világról, amit mi képtelenek vagyunk felfogni, sőt, olykor még a spontaneitás jelei is megmutatkoznak, mikor ő áll egy jelenet középpontjában. Nagy kár, hogy Gianni Amelio rendező ezt nagyon kevésszer használja ki. A katonásra szabott forgatókönyv és a sablonos rendezés ugyanis minden váratlant kiöl, ezáltal a nagy unalom marad. Aki a tartalmát elolvassa a filmnek, már meg sem kell néznie: annyi az egész. Pedig megpróbáltam szeretni - nem sikerült.

4/10




Egy cipőben (In Her Shoes, 2005, forgalmazza: InterCom)

Annyira taszított előzetesen ez a film, hogy csak na! Viszont kellemesen csalódtam. Az más lapra tartozik, hogy az általam sosem kedvelt Curtis Hanson azért még így látatlanban is némi garanciát jelentett egyfajta minőségi szintre. Szóval nem rossz film, de... De nem is nagyon jó, ugyanis Hanson elköveti azt a gigantikus hibát, hogy már az első félóra végén (ó, ez még nem a harmada a filmnek, ugyanis 130 percig tesz minket próbára a rendező) szinte elárulja a giccses, szirupos, undorító végkifejletet. Viszont amíg eljutunk odáig, addig egy kiválóan megszerkesztett, helyenként vicces, olykor drámai, kicsit romantikus, nagyon jól megírt műfaji mixet láthatunk, amit a főszereplők játéka tesz teljessé. Cameron Diazt még sosem vezették ennyire profin filmben, és ő meg is hálálja a bizalmat: játéka csillagos ötöst érdemel. Toni Collette az idei egyik titkos favoritomban, A japán szeretőben már teljesen levett a lábamról, alakítása ezúttal is, mint a Muriel esküvője óta mindig: első osztályú. No, és ott van még Shirley MacLaine, aki legendás hírnevéhez természetesen méltó a nagyi szerepében. Amúgy tényleg semmi gond nem lenne ezzel a filmmel, de micsoda bűn volt ennyire elrontani, ha magát a mű egészére tekintünk! Viszont, ha a jelenetekig lemegyünk, csodás dolgokkal találjuk magunkat szembe: ezúttal nem a részletekben lakozik az ördög.

6/10

Vitriolos pennájú kritikusunk a 4500-ig terjedő félezerben pofán akar verni egy francia rendezőt, hányingert kap a Daredeviltől, csúnyán beszél egy beépített szépségről egyszóval tök olyan, mint Bruce Willis a Die Hard 3, vagy Az utolsó cserkész elején.

Egy biztos: szuperfilmek dvd-kiadásainak hátsó borítójára, továbbra se tőle kerülnek fel a lelkesítő mondatok.
Hacsak nem ilyet akarnak látni a terjesztők:

"Sajnos egyetlen olyan perce sincs John Pasquin filmjének, amire jó érzéssel lehetne visszagondolni."  /Daemiaen, Xpress/

Mindenesetre mielőtt nekikezdünk az olvasásnak, tegyünk eleget mindenirányú követelményeinknek, nehogy úgy járjunk mint Dami a Carter edző elején!









A japán szerető (Japanese Story, 2003, forgalmazza: Budapest Film)

Nem tudom, miért, de engem ez a film nagyon megfogott. Szép szerelmes történet, ami ugyan hemzseg a közhelyektől, mégis én nem tudom nem szeretni. Lehet, hogy attól másabb kicsit, mert nő volt a forgatókönyvíró és a rendező is, lehet, hogy nem. Mindenesetre a film élettel teli, a figurák igazi, élő emberek, a köztük zajló párbeszédek pátosztól, giccstől mentesek, régen láttam olyan romantikus filmet, amiben valóban egymással beszéltek a szereplők. Érdekes a film felépítése, ugyanis a szerelmi szál körülbelül 25-30 percet ölel fel a 100-ból, ami ugye normális esetben elhibázott lépésnek tűnne, A japán szeretővel viszont teljesen más a helyzet: az a bizonyos 25-30 perc maga a csoda, Sue Brooks rendezőnő varázslatosan mutatja be az érintés gigantikus erejét, valamint azt, hogyan kerül egymáshoz két, egymásnak eleinte közömbös lélek. A film utolsó harmada jócskán meglepett, talán kissé erőltetett is ez a rész, csupán ez az, ami picit szúrja a szemem, de ilyenkor a csodálatos zene azért valamennyit segített.

8/10




Intim vallomások (Confodences Trop Intimes, 2004, forgalmazza: SPI)

Patrice Leconte-tól nem mély drámákat szoktunk meg, ezért is tekintettem félve az Intim vallomások elé. Pozitívan és negatívan is csalódtam. A kezdetben sejtelmes-rejtelmes film a közepétől átcsap idétlen, szokványos franciás locsogásba, majd a legvégére már pofán tudtam volna vágni a rendezőt. Iszonyatosan jó az első harmad, ami köszönhető Sandrine Bonnaire és a mindig remek Fabrice Luchini alakításainak. Az ekkor kevés beszéd sok erőteljes, csendes jelenettel helyettesül, ráadásul Eduardo Serra képei valójában csak ekkor működnek igazán. Ám amikor Leconte úgy dönt, hogy mindent megmagyaráz és a szánkba rág, többször is nevetségessé válnak a szereplők. A befejezésről jobb nem is beszélni, olyannyira félresikerült.

5/10



A kilencedik nap (Der Neunte Tag, 2004, forgalmazza: Best Hollywood)

Na, vajon milyen irodalmi vagy félirodalmi műből nem rendeztek még II. világháborús filmet? A veterán német rendező, Volker Schlöndorff talált is magának egyet, ezt látjuk megfilmesítve a vásznon. A leginkább Szabó István Szembesítésére emlékeztető kamaradrámát ugyanúgy a két főszereplő rivalizálása viszi előbbre, csakhogy Schlöndorff a mellékszálakkal valahogy nem tud mit kezdeni. Sok-sok érdekes karakter bukkan fel a film folyamán, de szerepük csekély, majdnem jelentéktelen - ezért nagyon nagy kár (talán a film rövidsége adhat rá okot). Viszont a kereszténység, mint vallás két különböző módon történő értelmezése valami észveszejtően remek vitákat szül. Ulrich Matthes és August Diehl magas fokon égnek, szinte vérre menő szópárbajaik a színészet csúcsát képezik. A kilencedik nap egy érdekes film szokványos koncepció alapján, a szokásos feliratokkal a végén.

6/10




Az ellenkező nem (A Piece Of My Heart / Perfect Opposites, 2004, forgalmazza: Paradigma Film)

Előzetesen nagyon féltem, ugyanis az elég árulkodó adat (legalábbis, ha hinni lehet az IMDb-nek), hogy mi vagyunk a harmadik ország, ahol láthatják e filmet. Mindenesetre nagyot nem csalódtam, ez is ez romantikus komédia Amerikából annak minden nyavajájával és bájával együtt. Ami végtére is kiemeli (bár ez nem oly jó szó) az unalom és a közöny tengeréből, az nem más, mint a jóval több szív és értelem, ami a legtöbb hasonszőrű konkurrenséről nem mondható el. Piper Perabo még mindig aranyosan mosolyog, viszont Martin "Vas és Britney Toxic videója" Henderson még totál megváltozva is ramaty. Az ellenkező nem édes kis komédia, talán még picit valósághű is (hangsúlyoznám, picit), de simán kihagyható.

5/10



Constantine, a démonvadász (Constantine, 2005, forgalmazza: InterCom)

Képregény. Elsőfilmes rendező. 100 millió dollár. Constantine. Kb. ennyiben is elmondható tömören az ajánlás annak, aki meg szeretné tekinteni a filmet. Komolyabbara fordítva a szót, Francis Lawrence rendezőnek két komoly hibája tűnt fel a bámulás közben. Az egyik a non-stop non-smoking propaganda, ezen még szemet lehet hunyni. Viszont a másik, hogy úgy kezeli a nézőt, mint aki behatóan ismeri a képregényt. Borzalmasan hiányos a szereplők jellemrajza, ezáltal aki nincs tisztában a film előéletével, már csak a történetben és a speciális effektekben bízhat. Ellenpélda erre a Pokolfajzat, melynek esetében Guillermo Del Toro hiába nagy rajongója a képregénynek, képes volt arra, hogy megszerettesse a laikusokkal is a filmet. Lawrence munkája erre egyáltalán nem ad esélyt, bár azért így sem rossz móka. Peter Stormare pedig végre a nagyságát megillető szerepben tündököl.

6/10




Fehér zaj (White Noise, 2005, forgalmazza: SPI)

Egész jó kis film kerekedhetett volna a Fehér zajból, ám ahogy a Felejtés esetében is, ezúttal is percről percre nyújt gyengébb teljesítményt az alkotás. Geoffrey Sax rendező egy érdekes alapötletet lovagolt meg, csak sajnos a forgatókönyv egész egyszerűen förtelmes alapanyagnak bizonyult. Nem horrorként vonult be a köztudatba, én mégis elég jókat paráztam (főleg a film második felében), ugyanakkor a néhány félelmetes jelenet vége mindig valami orbitális marhaság. Nyugodt szívvel csak azoknak ajánlható, akik nem vágynak többre annál, minthogy Michael Keatont újra láthatják a vásznon, valamint szeretnek újranézni jó tízéves kliséket.

4/10



Kényszerszünet (Intermission, 2003, forgalmazza: FF Film)

A SWAT-ot követően Colin Farrell szerepet vállalt egy számára hazai produkcióban, melyért külön dicséretet érdemel, ugyanis rajta kívül nem sokan tünedeznek fel a sztárok közül hazájuk filmjeiben (pl.: Russell Crowe, Nicole Kidman, stb.). A másik pirospont azért jár neki, mert kifejezetten ügyesen alakítja szerepét, teljes mértékig beleolvad az amúgy remek "ájris" gárdába (bár Colm Meaneyt ezúttal senki sem tudta felülmúlni). A Kényszerszünet egyébként azt a vonalat követi, amelyen a Trainspotting vagy a Ritchie-opusok is haladtak, azaz sok szereplő, tipikusan "hagyományos" megvalósítással, bár azt azért hozzá kell tenni, hogy Altmannak azért ez a műfaj jobban megy. Legnagyobb hibája a rendezésnek, hogy John Crowley későn kapcsol, ugyanis 60-70 percig szépen csordogál a történet, majd egy 20-25 perces hajrával minden szálat megpróbál elvarrni, ami némely karakter esetében megmosolyogtató végkifejletet hoz (ráadásul ekkorra már sok apró mozzanat a feledés homályába veszett). Kár ezért, mert amúgy nincs a Kényszerszünettel semmi komolyabb probléma.

6/10




2046 (2046, 2004, forgalmazza: Budapest Film)

Wong Kar Wai érdekes filmet hozott össze, annyi szent. Tény, hogy a Szerelemre hangolva ismerete nélkül szinte teljességgel élvezhetetlen, ugyanis a 2046 a szó legszorosabb értelmében vett folytatás. Nekem azonban végig másfajta érzésem volt ezzel kapcsolatban. Úgy gondolom, hogy a Szerelemre hangolva látszólagos happy endjét hivatott az új mű - hogyan is mondjam spoilerkedés nélkül - "továbbgondolni", ugyanis az egész közel 130 perces játékidő csak azt taglalja (hol ügyesen, hol túlzottan terjengősen), hogy a főhős (Tony Leung mesteri játéka) képtelen kilépni a múlt árnyékából. A szimbólumok viszonylag könnyen fejthetők, a rendezőtől szokatlan jövőbeli látványvilág remek hangulatot teremt (pedig csak néhány percig sci-fi a film), de egyszeri megtekintést követően dőreség a 2046-ot beskatulyázni. Nem is merem sem túl-, sem alulértékelni, kap egy 7-est - egyelőre (, mert jelenleg úgy érzem, a Szerelemre hangolva azért erősebb).

7/10



Szürke, Mercivel (Sivi Kamion Crvene Boje, 2004, forgalmazza: Szimpla Film)

A tavalyi román A zseton és a beton után itt a szerb road movie is. Ugyanazoktól a hibáktól szenved és ugyanazok az erényei is. Hihetetlenül jó a hangulata, és ezt anélkül sikerült elérnie Srdjan Koljevicnek, hogy a szokásos balkáni klisékkel operált volna. Viszont! A forgatókönyv sajnos elég foghíjas, rengetegszer egész egyszerűen nincs miről beszélni a szereplőknek, és ilyenkor csak az üres locsogás tölti ki a vásznat. Az viszont tuti, hogy Srdjan Todorovic és Aleksandra Balmazovic remek színészek, a szar dumákat is hitelesen adják elő, nem rajtuk múlt, hogy nem lett jó film a Szürke, Mercivelből.

5/10




A tolmács (The Interpreter, 2005, forgalmazza: UIP)

Érdekes érzés kerített hatalmába A tolmács nézése közben. Valóban ilyen egy eredeti thriller? Mert a történettel nekem személy szerint nem volt gondom, mégsem tudtam sokáig megfejteni csalódottságom okát. Aztán egyszercsak... A 21. század politikai thrillerei (nincs sok) semmiben nem különböznek, mondjuk a 70-es évek legnagyobbjaitól, pusztán a technikai vívmányokat használják ki. A lefényképezett ember egyik pillanatról a másikra ott van a 2000 mérföldre lévő emberkénél, vagyis minden baromi egyszerűen megoldható. Sokkal kevesebb ötlet, sokkal kevesebb feeling szorul ezekbe a filmekbe, A tolmácsot is nézzük, mosolygunk Sydney Pollack béna alakításán, majd a moziból kifelé jövet eszünkbe jut ez a gondolat (legalábbis nekem).

6/10



Adásunkat megszakítjuk (Dai Si Gein / Breaking News, 2004, forgalmazza: Mokép)

Aki leül megnézni Johnnie To legutolsó munkáját, garantáltan nem fog szabadulni másdfél óráig. Fotelbe szügező akciófilmről van szó, amit To remek kameramozgással varázsol egyedivé. A rémegyszerű alapsztorit nem holmi szentimentális klisékkel, hanem jópofa megoldásokkal egészítette ki, így egyáltalán nem tűnik kínosnak az egyébként igencsak soványka történet. Persze a médiamanipuláción megint jót káromkodunk magunkban, hogy mit higgyünk el a tévének, de láttunk már ilyet, ez is kezd olyan örökzöld közhellyé válni, mint Amerikát kifigurázni. Az Adásunkat megszakítjuk torkonragadó akciófilm, ami egy pillanatra sem ereszt.

9/10




Elektra (Elektra, 2005, forgalmazza: InterCom)

Amikor először láttam az előzetest, rögtön feltűnt, hogy a Fox úgy hirdeti filmjét, hogy "az X-Men alkotóitól". Ez rögtön gyanúra adott okot: nem véletlen, hogy a hányingert keltő Daredevil helyett a közepes X-Men (elvégre ez is, az is Fox) megasikerével próbálták becsalni a gyanútrlan mozinézőt, mivel az Elektrát teljesen függetlenítették a vak szuperhőstől. Kár volt vagy sem, a film megmaradt az igénytelen, gigaszar szinten, amit a Daredevil is nyújtott. Borzalmasan elővezetett, méregdrága képsorok peregnek, miközben a következetesség legapróbb szikrája sem látszik rajtuk. Minden pillanata kínos az Eletrának, és ezen még az örökös hollywoodi jakuza, Cary-Hiroyuki Tagawa sem tud változtatni.

1/10



36 (36 Quai Des Orfévres, 2004, forgalmazza: Best Hollywood)

Iszonyatosan jó zsarufilm lehetett volna a 36-ból. Az, hogy miért nem lett, csupán Marchal direkor úron múlt. Az első órája a filmnek kétségkívül az utóbbi idők legeslegjobb francia egy órája, de ami utána következik... Gondolom, a hitelességre törekedtek a készítők (nem véletlenül ajánlották filmjüket egy 89-ben elhunyt rendőrfőnöknek), ám ebből semmit nem látunk 60 percet követően. Percenként váltják egymást az idiótábbnál idiótább fordulatok, melyeknek hatására az Auteuil-Dépardieu páros rajzfilmhősökké degradálódik, kettejük rivalizálása elennyészik a hatásvadászat és a klisék oltárán. Nagy kár ezért, mert véleményem szerint óriási lehetőség rejlett az alapanyagban, de Olivier Marchal mindenképp nagyot akart durrantani, csak az a baj, hogy kifelejtette a detonátort...

6/10



A gépész (El Maquinista / The Machinist, 2004, forgalmazza: Budapest Film)

Aki nem akar akár egy pici részletet sem megtudni, NE olvasson tovább! Brad Anderson rendező spanyol filmje miatt Christian Bale céltalanul fogyott le 30 kilót. Egész végig ez motoszkált a fejemben: "miért?", de választ nem kaptam rá. A gépész sajnos nem több remekül felépített, ám egy nagy csavarra kihegyezett thrillernél, amelynek egy perce sem unalmas. Viszont! Megtekintést követően kitisztul a kép: a film egyetlen nagy csavarra van kihegyezve, ami csupán csekély mértékű megelepetést hoz magával, a köztes enigmák pedig minimális angol tudással (a cetlis "rejtvény") vagy akár logika nélkül is kikövetkeztethetőek. Az az igazság, hogy ebben a filmben nem is volt több, ezért szidni felesleges, úgyis mindenki csak a csontsovány Bale játékára kíváncsi. Az pedig az összes kollégájának alakításával együtt (Jennifer Jason Leigh, de főleg Aitana Sánchez-Gijón és John Sharian) kifogástalan.

6/10



Beépített szépség 2.: Csábítunk és védünk (Miss Congeniality 2.: Armed And Fabulous, 2005, forgalmazza: InterCom)

Nyilván azon kevesek közé tartozom, akik már az első részt sem találták viccesnek (Caine kivételével), úgyhogy a folytatásról egész lesújtó a véleményem. Igaz, Hollywoodtól már megszokhattuk, hogy az utolsó centet is kisajtolja az összes létező franchise-ból, de pl. az igényességét folytonosan hangsúlyozó Bullock kisasszonytól nem vártam ilyet. A túlnyújtott kezdés (kb. 30-35 percet követően indul be a tartalom-ismertetőkben közölt "történet") után maga a rémálom következik. A kidolgozatlan figurák, az elcseszett egyensúly jó és rossz között, a humorosnak szánt jelenetek kidolgozatlansága kb. 4-5 percet követően szembetűnő hiányosságok, és sajnos egyetlen olyan perce sincs John Pasquin filmjének, amire jó érzéssel lehetne visszagondolni.

1/10



A Repülő Tőrök Klánja (Shi Mian Mai Fu / House Of Flying Daggers, 2004, forgalmazza: Intersonic)

Hú, mekkorát csalódtam ebben a filmben! Persze, ha a pontszámot nézzük, akkor nem feltétlenül ez derül ki, de hadd fejtsem ki picit bővebben. Komolyan mondom, 75-80 percig olyan érzésem volt, mint Bastiannek a Végtelen történet olvasása közben: egy csodaszép világ fenemód érdekes története varázsolt el teljesen. A Hőshöz képest jóval kevésbé steril környezet szerintem sokkalta jobban szerethető és befogadható, nem mellesleg annyira nem is tűnik művinek (már ha az ugra-bugrát hihetőnek tekintjük) az, amit látunk. Sajnos a varázs azonban nem tart ki 110 percen át, az utolsó bő félórára lelassul a film, a történet elfogy, az ötlet úgy szintén. Ekkor már kevésnek bizonyul Yimou stilizált rendezése, de még Ziyi világraszóló szépsége is. Úgyhogy nagy csalódásként értem meg A Repülő Tőrök Klánjának utolsó harmadát, de szerencsére a mágikus erejű emlékek azért elnyomják elégedtelenkedésemet.

8/10



Arséne Lupin (Arséne Lupin, 2004, forgalmazza: SPI)

A már eddig sem kis létszámú Lupin-feldolgozások sorát gyarapítja Jean-Paul Salomé munkája is, és micsoda kár, hogy a Besson-féle Tulipános Fanfan nyomdokain halad! Kezdeném sirámaimat azzal, hogy Saloménak egyetlen esélye lett volna kitörni a divatba jött kosztümös filmek tengeréből, ha egyéniséget adott volna a filmnek. De mivel ezt nem tette, így egy percig ne legyen kétségünk afelől, hogy többször is el fog minket a déja vu. Ráadásként próbál nagyon rejtélyes és szövevényes lenni, ám míg Leblanc regénye ezt kiválóan meg is valósítja, addig a film mellékszálai csak időhúzásnak jók, egy pindurit sem adnak hozzá a lassan csordogáló fősodorbéli eseményekhez. És akkor a szereplők: Romain "Lakótársat keresünk" Duris félm méterrel előre álló alsó állkapcsa ellenére szívtiprót alakíthat a vásznon, és bár fogsora egységes és rikítóan fehér, egész egyszerűen borzalmas Lupin szerepében. Kristin Scott Thomas játékával alapvetően nincs baj, ám a fényképezés minduntalan próbálja eltüntetni ráncait, amit jó, ha egyszer sikerül az egész film alatt. Eva Green most is remekel, akárcsak Bertolucci Az álmodozókjában, ezek után bizalommal lehet tekinteni a Mennyei királyság elé. Az Arséne Lupin rém gyenge eresztés, alig-alig találni olyan momentumot, ami szórakoztatóvá tenné a 130 perces játékidőt.

2/10



Blueberry, a fejvadász (Blueberry, 2004, forgalmazza: Best Hollywood)

Talán évente, ha egyszer kerül western a mozikba, így elvileg meg kellene azokat becsülni, ám a holland Jan Kounen francia filmjét amerikai szereplőkkel nehéz el-, illetve befogadni. A kétórásra nyújtott film lehetne kb. 60 perces is, ha Kounen nem bízott volna annyira magában, hogy tud eredeti látvánnyal is szolgálni. Megismerjük a Föld összes indiánjának és seriffjének lelki világát, tanulunk a világmindenségről, mindezt C64-es látványvilággal, gigantikus, 37 millió eurónyi költségvetésből. És ha ez nem lenne elég, a nagy öreg Ernest Borgnine-nal, a gondolatban Kill Bill 3-at játszó Michael Madsennel, a dalra fakadó Juliette Lewisszal és a kis szerepben tündöklő Djimon Housouval (jó, feltűnik még Tchéky Karyo, valamint Geoffrey Lewis is) kiegészülő szereplőgárda olyan mondatokat mond egymásnak vagy éppen magának (drogos állapottól függően), hogy szegény néző csak kapkodja a fejét szomorúságában. Vincent Cassellnek viszont legalább megadatott, hogy Gary Cooper nyomdokaiba lépjen, ő is eldobhatta a seriffjevényét... Lehet, hogy Kounen nagyon eredetinek szánta képregény-adaptációját, de ebből csak a kínszenvedés látszik a vásznon.

3/10



Mint egy angyal (Comme Une Image, 2004, forgalmazza: Budapest Film)

Agnés Jaoui filmje az a tipikus beszélgetős fajta, mint mondjuk legutóbb a Barbárok a kapu előtt, vagy talán még az Intim vallomások is. Viszont most úgí tűnik, nem volt nagyon miről dumcsizni, ugyanis a Mint egy angyal belefullad a könnyekbe. Szegény duci Marylou Berry annyit sír a film alatt, hogy ha a könnykibocsátástól fogyni lehetne, nem lett volna témája a a rendezőnőnek. Emellett olyan módon próbálkozik a néző tudtára adni a lány szerencsétlenségét, hogy többször is eljátszat vele ugyanolyan, másodjára már igen kínosnak ható jeleneteket. Néhol persze ügyesen megírt a forgatókönyv, ám ha a produkció egészét nézzük, egy kissé a tanácstalanság is érezhető rajta. A szereplők legtöbbje alig-alig fejlődik a történet előrehaladtával, még a 100 perc leteltével is ugyanazokat szajkózza, mint mikor először találkoztunk velük. Kár, mert a Tarantino-féle cannes-i zsűri szerint ez volt akkor a legjobb forgatókönyv.

4/10



Egy mukkot se! (Muxmäuschenstill, 2004, forgalmazza: Mokép)

40.000 euróból kihozott német film, ami nem a Csajok a csúcson és nem a Padlógáz nyomdokain halad. Főhőse Mux, a berlini Dredd bíró, aki statáriálisan ítélkezik a legkisebb szabálysértést elkövető ember felett is. Aki komolyan tudja venni a filmet, annak gratulálni lehet, elvégre az összes "megbüntetett" ember készségesen fizet 50, 100, 500 eurót is, csak nehogy kamerára vegyék tettével együtt. A lassan "birodalommá" terjeszkedő "igazsággal való szembesítésesdi" azonban jó móka. Jó látni, ahogy egy picit IQ-hiányos emberke nyakába veszi a várost, és megpróbál rendet tenni. Egy picit több ötlettel és merészséggel akár még szatirikus, sőt, kritikus is lehetett volna. Így viszont legfeljebb csak mosolygunk azon is, amin nagyon nem kellene.

5/10


Gorilla bácsi (The Pacifier, 2005, forgalmazza: InterCom)

Vin Diesel tett egy kijelentést valamikor a xXx forgatása után. Megkeresték ugyanis a Columbia és a Revolution Studios illetékesei, hogy hajlan lenne-e játszani egy folytatásban, melyet szintén Rob Cohen rendezne, és hát mégiscsak nagy siker, meg miegymás. Diesel válasza az volt, hogy a Riddick-franchise-on kívül nem hajlandó folytatásokban játszani, mert ugye az nem túl igényes dolog. Ő tudja, mindenesetre most itt a Gorilla bácsi. Diesel ezt választotta a xXx 2. helyett. Vin, mese nincs, tovább az úton, az irány tökéletes!

1/10




xXx 2.: A következő fokozat (xXx: State Of The Union / xXx: The Next Level, 2005, forgalmazza: InterCom)

Akinek esetleg nem volt elég a Vasban látott hipergagyi finálé, az most megkaphatja ennek a többszörösét a xXx 2-ben. Hihetetlen, de igaz, hogy 100 akárhány millió dollárt elköltenek olyan dologra, ami körülbelül úgy néz ki, mint a 10 évvel korábbi PC-s játékok renderelt intrói. Kb. ennyi maradt meg bennem a filmből, a többit tessék megnézni a moziban, garantált a maxiélvezet!

1/10




Mennyei királyság (Kingdom Of Heaven, 2005, forgalmazza: InterCom)

Igazából nem is tudom, mire számítottam a Mennyei királysággal kapcsolatban. A szám íze végül is nem keserű, de már megint egy óriási kihagyott ziccer. A látvánnyal semmi gond sincs, korrektnek tűnt minden, de az a történet... A Fox egy órával megvágatta a filmet, mondván, majd DVD-n lesz rendezői (ha úgy, mint az AVP esetében, akkor k*rvára fogok örülni...) változat. Hogy ki is az a Balián, a filmből lehetetlen rájönni, de az fura, kb. két perc gyakorlás után már Conan lesz belőle. A figurák amúgy is eléggé kétdimenziósak, ráadásul még az ellenszenvesnek szánt karakterek is képesek szimpatikusak lenni (legalábbis az én szememben). Ridley Scott új alkotása kétségkívül érettebb a Gladiátor hatásvadász bosszúhadjáratánál, de az említett hiányosságok miatt nem lehet rá mondani, hogy jó film lenne, pedig van benne potenciál.

6/10



A titkos ajtó (The Door In The Floor, 2004, forgalmazza: Budapest Film)

John Irving-regényt nehéz adaptálni. Nem csupán a hossza miatt, de a bonyolult szereplőket sem könnyű úgy átültetni filmre, hogy azok tényleg éljenek. Tod Williamsnek sem sikerült ez a bravúr, noha azért a Simon Birch, a kisember és Az árvák hercege filmekből meríthetett volna, hogy hitelesebbé tudja varázsolni saját rendezését. Bizony, nagy baj ez, mivel Kim Basingert visszasüllyesztette a motiváció nélküli szexszimbólum kategóriába, noha a ráncokat ő sem tüntethette el. Igazából a legjobban a mozgatórugók és az emberi kapcsolatok kibontása hiányzik, amit nem képesek sem az abszurdan komikus jelenetek, sem pedig Jeff Bridges valóban remek játéka kompenzálni.

5/10



Kacsaszezon (Temporada De Patos, 2004, forgalmazza: Odeon)

Két srác (egyik 13, másik 14 és testvérek) egy egész vasárnapot szeretne a felhőtlen Xbox-ozásnak szentelni. Anyjuk reggel elmegy, bezárják az ajtót, elosztják a 2l kólát egy-egy hatalmas pohárba, és irány a tévé, meg az fps. Ebből az alapötletből forgatott gigantikusan nagyszerű filmet Fernando Eimbcke, ami nálam már most bizonyosan benne lesz a 2005-ös top 10-ben. Mivel nem szeretnék semmilyen poént sem lelőni, legyen elég annyi, hogy beüt a krach: emberek jönnek-mennek, ahogy az áram is, és amilyen remekül sikerül az egész civilizált emberiség elé görbe tükröt állítani, olyan fantasztikusan bánik fiatal színészeivel a rendező. A Kacsaszezon igazán remek alkotás, mégis, szinte lehetetlen elhinni, hogy egy középszerű festmény és az Xbox az, ami naggyá teszi.

9/10



Pata-csata (Racing Stripes, 2005, forgalmazza: SPI)

Aranyos állatok, beszélnek is, csendes farm. Amerikában más nem kell, hogy sikert lehessen elérni, arra pedig csak a film megtekintését követően döbbenünk rá, hogy hiába szurkolt a mozi egész gyereksreglete a zebrából lett lónak (vagy fordítva), amit láttunk, az a nagy semmi volt. De jó is volt!

1/10



5x2 (5x2 - Cinq Fois Deux, 2004, forgalmazza: Budapest Film)

5 epizód, 2 ember, 1 közös élet, visszafele sorrendben elmesélve. Francois Ozon legutóbbi filmje kb. ennyiből áll, és micsoda hatása van! Ereje legfőképp abban rejlik, hogy Nolantól és Noétól eltérően nem egy viszonylag rövid időszakot mesél el fordítva, hanem 7-8 évet, és az epizódok között eltelt időt fantasztikusan érzékelteti anélkül, hogy bármi módon is hangsúlyossű tenné. És, hogy mennyire változik az ember az együtt töltött évek alatt? A 17-18 perces szcénák olyannyira különböznek egymástól, hogy könnyedén elképzelhetőek akár 5 különböző párnak az életéből kiragadott momentumoknak. A francia rendező jelenetei egy házasságból ugyan kissé sablonosak (ha lineárisan közelítjük meg a dolgokat), de ami a Bergman-film előnye volt (, azaz a kapcsolat megoldására és átbeszélésére tett kísérletek), azt Ozon egy az egyben kihagyja. A két szereplő közti kommunikáció hiánya hatványozottan jelentkezik, a közönyösség mértéke pedig az egeket verdesi. De ha hasonlóságokat és ellentéteket keresünk, jóval többet fogunk találni ennél. Például az sem lehet véletlen, hogy a főszereplő Stéphane Freiss olyannyira hasonlít Erland Josephsonra. Remek film, ami főleg a rendezésnek köszönheti érdemeit.

8/10




Kinsey (Kinsey, 2004, forgalmazza: Best Hollywood)

Az embereket érdekli a szex. Ma még jobban, mint 60 éve, amikor Amerikában mindennemű szexszel kapcsolatos beszélgetés tabunak minősült. A homoszexuális Bill Condon is kapva kaphatott az alkalmon, és fejéből kipattanhatott egy jó kis botrányfilm ötlete. A botrány sikerült, a film kevésbé. A rendező-forgatókönyvíró egyértelműen a Kinsey-életpálya látványos, provokatív, leginkább csak érdekes, semmint sokatmondó részleteire világít rá kellő mértékben, a társadalom- és korrajz, nem mellesleg pedig még a jellemek is meglepően hiányosak (talán nem véletlen, hogy Liam Neeson, aki egyébként ismét bizonyítja, hogy az egyik legjobb élő színész, kimaradt az Oscar-jelöltek közül). Talán ez esetben érvényesül az, hogy nem feltétlenül kellett volna megállni 120 percnél. Láthatunk majdnem dugást ábrázoló képeket, hallhatunk jó poénokat, de ezek nem hatnak úgy, mintha 100%-ig tudatos koncepció részei lennének. Mindezektől függetlenül azért a Kinsey, legfőképp Neeson miatt, élvezetes alkotás.

6/10




Öt akadály (De Fem Benspaend, 2003, forgalmazza: Cirko Film - Másképp Alapítvány)

Lars von Trier hazájában már azt tesz, amit nem szégyell. Így kerülhetett képbe rendezői példaképe, Jorgen Leth, és 1967-es rövidfilmje, A tökéletes ember. Amit látunk: Trier szinte megparancsolja Leth-nek, hogy 5-ször forgassa újra művét, mind az 5-ször szigorú megkötések alapján. És aki nem látta volna (látta egyáltalán valaki?) a 67-es alkotást, a filmbe ágyazva még azt is megteheti, így legalább az a vád nem érheti Triert, hogy öncélúvá tette volna az Öt akadályt Európa Leth-ből "tudatlanabb" régiói számára. Azon csak ámulni és bámulni lehet, hogy Leth micsoda ötletekkel áll elő az öt forgatások során (természetesen a kész párperceseket mindig megtekinthetjük), az alkotói szabadság szinte semmit sem csorbul az ő esetében, Trier hiába próbálkozik a filmben is elhangzott kifejezéssel "térdre kényszeríteni" mentorát. A film vége - gondolok itt az utolsó 5 másodpercre - a végeredmény tükrében pedig nem is lehetne más, mint ami.

7/10




A Richard Nixon-merénylet (The Assassination Of Richard Nixon, 2004, forgalmazza: SPI)

Szívfájdalom, hogy egy ilyen remek film alig egy-két kópián jut el a hazai mozikba, a Star Wars miatt pedig még azok is elfelejtik majd, akik eleinte tervezték a megtekintését. Sean Penn majdnem élete alakítását hozza Samuel Bickként (a filmben Bicke), sajnos az arcára néha kiülő, szokványos, minden filmjében előforduló Penn-fintor nem tesz jót az összképnek, de ezen kívül tényleg nem érdemes belekötni a színész "megőrülésébe". Niels Mueller elsőfilmes rendező remek drámát kanyarintott az ismert alapszitu köré, melynek nem is a már említett kicsúszik a talaj egy ember lába alól -sztori amúgy kifogástalan tálalása az erőssége, hanem az a fajta bravúr, ahogy ezt átültethetővé teszi napjainkba. Megmutatja, hogy az amerikai társadalom jóval több pszichopatát képes kinevelni bármely más országnál, akik ráadásul most is köztünk játrnak, és valóban csak egy paraszthajszál az, amin függ a még épelméjűségük. És hogy miért van ennyi, akár terrorizmusra is hajlamos egyén az Újvilágban? Ez már spoiler lenne elárulni, de a film talán még erre is választ ad.

9/10



Star Wars III. rész: A Sith-ek bosszúja (Star Wars: Episode III. - Revenge Of The Sith, 2005, forgalmazza: InterCom)

Talán SPOLIER, talán nem.

Szinte fogadni mertem volna arra, amit látni lehetett. Lucas belevezette a záróepizódot abba a csapdába, ami a legtöbb, hasonló felépítésű (sok jelentős szereplővel bíró) alkotásokat jellemzi. Egész egyszerűen engem rohadtul zavart, hogy a film nem képes egy percre sem lenyugodni, akárcsak Lucas sem: alig-alig találhatóak benne nyugodt, hangulatos beszélgetések, ráadásul a rendező kb. félpercenként váltogatja a jeleneteket, ami szerintem megintcsak eléggé feeling-romboló. A karakterek rohamos "jellemfejlődése" az előző részekkel összevetve hiba, ezt megint csak saját magának köszönheti, azaz rengeteg mindent kellett volna részletesen elmondani, ehelyett sokmindent bíz a néző fantáziájára (ami amúgy akkor nem baj, ha az adott néző bennfentes az univerzumban). A Christensen-Portman szcénák közül az összes a dilettantizmus jegyeit viseli magán, a forgatókönyv ezen részei (és még sajnos jó pár) nagyon ótvarok - ja, és Lucas legalább ne vallotta volna be, hogy egy nap legfeljebb hány oldalt bírt kiizzadni magából, mert ennek tényleg izzadságszaga van. Viszont Palpatine figurája remek, mondhatni az előtrilógia legjobbja (Watto mellett), a Mace Winduval elővezetett párbaj pedig az egész sorozat egyik legsikerültebb csúcspontja. Mindent összevetve a nagy rohanás szerintem árt a filmnek, de az előzetesen várt katarzis azért csak megvan nyomokban a Sith-ekben. Én ettől legalább 2 pontnyival többet vártam.

6/10



Testvéred feleségét... (Brødre, 2004, forgalmazza: Budapest Film)

Végre nem Dogma-film Dániából. Akkor már kezdeném a negatívummal: Susanne Bier azért nem szakadt el teljesen a félresikerült mozgalom minden tételétől, a folyamatos kézikamerázás néha agyonvágja az élményt, ráadásul az intim együttlétek közben olyan közelre tolja a handycamjét, hogy a nyálbuborékok pukkanásának is szinte fül- és szemtanúi vagyunk. Ám ezt leszámítva félelmetesen erőteljes és megrázó dráma a Testvéred feleségét... Azt nem mondanám, hogy túlzottan is újat szeretett volna mondani Bier kisasszony egy család testi-lelki kapcsolatáról, illetve széthullásáról, de ahogy ezt teszi, az a kimagasló teljesítmény. Legfőképp amiatt, hogy a színészek minden rezdülésére odafigyel: Connie Nielsen (igen, Starship Troopers), Ulrich Thomsen (Az örökség után ismét kiugró alakítás, pluszban még megcsillantja hibátlan angol nyelvtudását is, így nem véletlen, hogy a Mennyei királyságban már láthattuk is) és Nikolaj Lie Kaas teljesen elfelejtetik velünk, hogy ismerős folyamatot játszanak újra, csak mi most dán környezetben látjuk a sztorit. Na, az ilyen skandináv filmek jöhetnek dögivel, de a Dogma-féle erőlködéseket lehetne mellőzni.

8/10



San-Antonio (San-Antonio, 2004, forgalmazza: FF Film)

Frédéric Auburtin Magyarországon tett látogatásakor állítólag azt nyilatkozta, hogy filmjének humora értő emberekre fog találni nálunk. Persze ezzel már el is árulta magát, hogy Franciaországban az utóbbi idők egyik leghatalmasabb bukátját könyvelhette el, de mindegy, fő az optimizmus. Most már csak azt nem tudom, hogy miféle humorról beszélt. A San-Antonio ugyanis az egyik "legolyanabb" film, amire nem lehet jelzőket sem találni. Nem is próbálok keresni, inkább csak pontozok.

1/10



Carter edző (Coach Carter, 2005, forgalmazza: UIP)

Beszarok! A Paramount rinyál, hogy nem mutatja be itthon az Amerika kommandót, mert nem éri meg nekik. Még az egyetlen kópiáért is talpat kellett nyalni, erre egy echte amerikai példabeszéd szó nélkül jön a Star Wars után egy héttel. Vagy nagyon hülyék ott, vagy arról van itten szó, amiről a napilapok cikkeztek anno a Kommandó kapcsán. No, mindegy. A lényeg, hogy Carter edző nagyon megmondja, nagyon kiosztja a fekákat és nagyon bezárja a kosártermet. Ettől mindenki elkezd tanul, mint a kisangyal; annyi tanulság repked, mint amerikai harcigép Irak felett, ja, és ezek óriási spoilerek voltak. Hogy is kell mondani? "Dzsíí, meeen, it száxx!"

3/10




Boogeyman (Boogeyman, 2005, forgalmazza: SPI)

Stephen T. Kay filmjére a horror nem mint műfaji meghatározás áll fenn... Akinél az számít izgalmasnak, hogy 60-szor lassan megyünk fel a lépcsőn vagy 120-szor nyúlúnk 2 percen keresztül a 10 centire lévő kilincs felé, az ne Cartert ölesse meg másodjára, hanem... (ennyire gonosz azért nem vagyok). Az egyszereplős Boogeyman (ja, igen, az SPI még a feliratban sem mumusnak hívja bugiment, mert a Boogeyman olyan kúúúl) egyetlen 10 perces, filmvégi valamire van kihegyezve, addig csak azt számolgathatjuk, hányszor tudunk a 200 fős teremben olyan székre ülni, hogy még véletlenül se legyen mellettünk senki, ja, és ha összesen 5-en nézzük.

1/10



Sin City: A bűn városa (Sin City, 2005, forgalmazza: SPI)

Hiába, no, az éjféli vetítések hangulatát semmi sem kárpótolhatja. Hiányoznak a bekiabálók, a feleslegesen csörgők, szimpla mozirajongókkal van tele a terem. Szerecsnére ez évek óta tendencia. És akkor a film: félelmetesen eredeti, megírt, megrendezett, kivitelezett mozgóképesített comic book, elképesztő zenével (Rodriguez-Debney-Revell). És hogy miért is nem maximális pont? Mert Mickey Rourke-ot egész egyszerűen nem lehet felülmúlni. És, sajnos, vele kezdődünk...

9/10



Szerelem sokadik látásra (A Lot Like Love, 2005, forgalmazza: InterCom)

Nigel Cole filmjére a visszafogottság a jellemző. Visszafogott kis komédia a Harry és Sally nyomdokain, sőt igazából a 90-es évek elejének összes amerikai romantikus vígjátékának nyomdokain. Cole érdeme, hogy Kutcherből érdemi színészi játékot tudott előcsalni, egyáltalán nem csinált belőle sem szívtiprót, sem hülyét. Viszont a forgatókönyv egész egyszerűen lapos. Az még oké, hogy szépen, lassan csordogálunk a(z ebben az esetben kár, hogy kiszámítható) végkifejlet felé, de mindezt látható és hallható poénok nélkül tesszük. Örültem, hogy Cole nem hódolt be az utóbbi időkben a harsány poénokra hajazó hollywoodi stúdióknak (meglehet, a bukás is ennek köszönhető), de azért jó lett volna néha elmosolyodni. Ettől függetlenül azonban női társaságban (hát, még, hogy többen voltak, hmmmm) kellemes kikapcsolódás a Szerelem sokadik látásra, nagy röhögésre vágyók inkább nézzenek parlamenti naplót.

5/10




Tangó és tulipán (Pane E Tulipani, 2000, forgalmazza: Best Hollywood)

Bruno Ganz úgy tűnik, minden létező nyelven folyékonyan beszél, most éppen (vagyis inkább 5 évvel ezelőtt, ugye, kedves Best?) olaszul teszi ezt. Kedves kis olasz múvi, képtelen, amolyan mediterrán fordulatokkal (nekem ez már néha sok), és jókora rendezői pálfordulásokkal: a kezdeti drámai hangvételt a közepén felváltja némi ironizálás, hogy aztán a végére átcsapjon az egész idegesítően, és egy cseppet sem vonzóan elővezetett romantikus komédiába. A színészek egytől egyig kitesznek magukért (főleg a magánnyomozóvá avanzsáló vízvezeték-szerelőt alakító Giuseppe Battiston), és tényleg csak a rendezőn, Silvio Soldinin múlt, hogy a jópofa alapanyagból nem volt képes kihozni a maximumot.

5/10



Madagaszkár (Madagascar, 2005, forgalmazza: UIP)

A DreamWorks elég nyilvánvalóan letett arról, hogy megpróbálja befogni a Pixart történetmesélés terén, így inkáb a poénokra gyúrtak rá. Meg kell mondjam, a második legjobb DW animáció lett a Madagaszkárból, ami viszont még mindig csak közepes. A Z, a hangya alkotópárosának sikerült ugyan megközelíteniük a CGI-s debütálásuk szintjét (szerencsére a debil Shrek 1-2-t, illetve a Cápamesét sikerült lekörözniük), ám még mindig fényévekre vannak még a leggyengébb Pixaros mesétől, az Egy bogár életétől is. A poénok folyamatosan röpködnek, hol harsányak, hol gyengék, a lényeg, hogy az 50%-uk ül. Totális mélypont, hogy a 75 perces játékidő 20-25 percét kiteszi egy nagyon kínos példabeszédszerűség - ekkor kezdett nagyon kényelmetlen lenni a teltházas terem atmoszférája és széke. A felesleges okítást felcserélhették volna a humor továbbfokozására, mert akkor valóban a legpörgősebb, sőt, az egyik legmerészebb animációs meséről beszélnénk. Így viszont...

5/10



Zöldhatár (Rezervni Deli, 2003, forgalmazza: Szimpla Film)

Jó kis társadalmi dráma egyik déli szomszédunktól, a szlovénoktól. És bár igaz, hogy Damjan Kozole sok mindent (leginkább tragédiákat) próbált egyszerre bemutatni filmjében, szerencsére a fősodort, az embercsempészet kegyetlen világát nem gyengítik ezen közjátékok. Olykor-olykor különösen megrázó képekkel operál a rendező, amik nem is igazán vizuális kegyetlenségükkel, sokkal inkább az embertelenség és az önkéntes megaláztatás tényével tűnnek elborzasztónak. Ami nagyon nem tetszett, hogy senkivel sem történik egy pici jó sem: azt ugye tudjuk, hogy Szlovénia az egyik legdinamikusabban fejlődő ex-jugó állam, nos ennek semmi bizonyítékát nem látjuk, de ha éppen bárkivel történne is valami apró öröm, a következő pillanatban azt látjuk, hogy ez azonnal szertefoszlik. Nem túlzottan jó megoldás így elővezetni a nehéz sorsot, inkább tűnik holmi hatásvadászatnak, semmint valós tablónak. Kár ezért, azonban ettől függetlenül erős film a Zöldhatár.

7/10



Tiszta (Clean, 2004, forgalmazza: Odeon / Intersonic)

Újabb drogfilm, ezúttal a francia Olivier Assayas keze nyomán. Kétségkívül nagyon vártam a filmet, elvégre Maggie Cheungot, Nick Noltét és Béatrice Dalle-t talán a legmerészebb álmainkban sem képzeltük egy közös alkotásba. Nem rajtuk múlt, hogy nem maradt emlékezetes a "találkozás" A zavaros felütést követően a rendező tovább mélyíti a szakadékot a karakterek és a néző között, rideg, közönyös világba csöppenünk, ahol az emberek üres frázisokkal traktálják egymást. A helyzet később csak annyival javul, hogy a zavart felváltja az egyszerűség, ám mindezt úgy tálalja a direktor, hogy a szálakat elvarrás nélkül elhagyja - bravúros. Így a Tiszta néhány jó momentuma csak és kizárólag az említett három színész megvillanásainak köszönhető, ami igencsak kevés volt még az Odeon-Lloyd mozi közönségének is, ami 60 percet követően igencsak megcsappant.

4/10



B13: A bűnös negyed (Banlieue 13, 2004, forgalmazza: SPI)

Besson Művek, Párizs. Luc megnézte Carpenter Menekülés filmjeit. "Vazze , ilyen nekem is kell, csak szóljon a tiniknek!" Így is lett. Expozíció: 40 perc, tárgyalás: 30 perc, befejezés: 5 perc. Egy két jobban sikerült (semmi dublőr + egész jópofa mutatványok műtrixos röpködés nélkül) momentumtól eltekintve hányingert keltő az egész.

2/10



Galaxis útikalauz stopposoknak (The Hitchhiker s Guide To The Galaxy, 2005, forgalmazza: InterCom)

A film nézése közben nem hittem el, hogy amit látok, azt tényleg a britek csinálták. Sokáig gondolkodtam, hol is lehet a hiba, hogy saját regényükből nem mernek tisztességes feldolgozást készíteni, itt-ott visszafogják minden téren, megsépkelik unalommal, és valóban csak néhol adják hozzá azt a hozzávalót, amit Douglas Adamsnek hívnak. Majd megvilágosodtam: eszembe jutott a logó a vilm elején: Touchstone Pictures, Birnbaum/Barber produkció. Köszöntem szépen, minden tiszta lett. Csak akkor meg minek? Úgyhogy viszlát, és kösz, de ebből nem kérek még egyszer.

5/10




Edukators (Die Fetten Jahre Sind Vorbei, 2004, forgalmazza: Budapest Film)

Német fiatalok lázadnak a kapitalizmus ellen. Nem tudom, ki mit várna egy ilyen filmtől, de én mindenképpen eredetiséget, és nem a tüntetéseken nagy valószínűséggel jegyzetelő rendezőt, aki a "bekiabalások" mondtait ültette át filmjébe párbeszédekként. Szó se róla, a túlnyújtott hosszúságú alkotás első fele maga az idegesítő dilettantizmus: üres frázisok, nevetséges helyzetek, megoldások. Majd hirtelen pálfordulás, és (SPOILER) az emberrablást követően egy erőteljes, ám, sajnos, továbbra is kiszámítható kamaradrámává vedlik a torzszülött celluloidtekercs. Az ekkor alkalmazott rendezői filmnyelv igencsak emlékeztet Bertolucci Az álmodozókjára, ami nem is baj. A téma is átcsap egy kis egészséges nosztalgiába, a fiatalok pedig megvilágosodnak. Aztán a végét úgy elrontja Hans Weingartner rendező, ahogy kell. Kárba is vész minden addig elhangzott mondat, mi pedig álmodozunk tovább.

5/10




A csajom apja ideges (Guess Who, 2005, forgalmazza: InterCom)

Hollywood nem ideges. Nyúl innen-onnan (megszoktuk), de amit most művelt, az tényleg egy újabb lépés a nemtudomhova. Az hagyján, hogy remake (elvileg, bár szerintem a készítők is csak alapnak használták a klasszikust), de hogy ennyire kövesse az amúgy sem túl acélos Apádra/Vejedre ütöket, az vérlázító. Nem a poénok mennyiségével és minőségével (néhányszor, ám sajnos csak néhányszor bizony jót lehet röhögni, leginkább Macen), hanem azzal van a baj, hogy egész egyszerűen nem volt dramaturgia. Ami nyomokat találunk, azt Jay Roach filmjeiben már eddig is megvolt. Egy pici változás nem sok, annyit nem eszközöltek a készítők annak érdekében, hogy még véletlenül se érezze magát becsapva a néző a moziból kifele jövet. És akkor miért nem karó? Mert valóban akad pár jó poén (bár az nem tudom, mennyire szégyen, hogy az igencsak selejetes Feketék fehérent is lenyúlták).

3/10



A pofonok földje (Gong Fu / Kung Fu Hustle, 2004, forgalmazza: InterCom)

Stephen Chow műfajparódiája igencsak feladja magának a leckét az első félórában. Ezt a színvonalat - természetesen vagy sem - nem tudja fokozni, de még csak megtartani sem, így meredeken zuhan az élvezhetőség is az idegesítően hosszú fináléig. Sajnos a hézagos történetet ekkorra már csak néhol tarkítják zseniális megoldások - pedig nem így indult a film. A Shaolin foci ötletparádéja és az előzetes vélemények igencsak felfokozták a várakozásomat, de a fent említettek tükrében - szerintem - képtelenség jó filmnek nevezni A pofonok földjét. Pedig nem kellett volna sok.

6/10




Világok harca (War Of The Worlds, 2005, forgalmazza: UIP)

A VIlágok harca az utóbbi tinekét év legjobb Spielberg-filmje Spielbergtől. Alműfaj ugyanis ez, ami leginkább a Harmadik típusú találkozások óta van jelen, és szó, mi szó, keletkeztek érdekes korcsszülemények a rendező által felállítótt mércéken belül, melyek közé akarva akaratlanul is olyan témájú, ne adj isten, műfajú alkotásokat szorított, melyek nem voltak képesek jól teljesíteni (az én szememben). A Világok harcát követően (majdnem) minden el van felejtve. Ha annyit mondok, hogy 2005-ben ilyen egy okosan megtervezett, végtelenül egyszerűen (ugyanakkor a legjobb látványvilággal), könnyeden végigvezetett blockbuster, még azzal is keveset árulok el. Viszont sem egy divatos Bruckheimer-opus, sem más, százmilliós költségekkel operáló film nem képes ennyire egyedit (persze csak a blockbustereken belül maradva), ennyire merészet (ugyancsak alműfaján belül), és ennyire retrót nyújtani. És ez az, amiben Spielberg mesterműve a leghatalmasabb, azaz, hogy nagyon retró. És milyen jó is ez, mert retró (jó dolog harmadszor is leírni) a film anélkül, hogy az 50-es években játszódna a sztori, teszi ezt Hollywood első számú direktora anélkül, hogy a néző orra alá dörgölné, hogy "tessék, én ilyet is tudok" - nem, így kellene mindig rendeznie egy Spielbergnek. A Világok harcának ugyan egy-két helyen akad gyenge pontja (tényleg apróságok), de számomra vitán felüli, hogy (bizony a jelen esetben kiváló Tom Cruise és a folyton remek Miss Fanning hathatós közreműködésével) az utóbbi évek egyik legintelligensebb és legjobb hollywoodi gigaproukciója került a mozikba.

9/10

Hát a kettő együtt már határeset, de soha ne legyen ennél nagyobb lelki problémám... :-)

Szia brown!
Ez igaz. :-)

Szia Juliet:-)

De legalább a keresztnevük azonos:AUDREY Hepburn és AUDREY Tatou...:-))))

A Szeretni bolondulásig szerintem is nagyon jó film, bár kell hozzá egy idegrendszer, volt benne olyan jelenet, hogy frászt kaptam! Itt is olyan Tatou, mintha az Amélie-ből lépett volna elő, csak a történet más. Az Isten nagy annyira nem jött be, de nem is rossz...
Az alaptéma érdekes, csak valahogy olyan zagyvának érzem a filmet.
Audrey- nek van egy Gyönyörű mocsokságok c. filmje is.
Ez egy elég nyomasztó témájú film a szállodák világáról, és a szervkereskedelemről - itt Tatou -nak van obszcénabb jelenete is... a rossznyelvek szerint ebben a filmben veszítette el a szüzességét...
Ennek ellenére itt is ugyanazokat a bájok pofikat vágja!
Mostmár komolyan kételkedek benne, mást is tud...
Persze minden színészt behatárol valamennyire a külseje, de szeretem, ha valaki sok oldaló, és árnyaltan játszik!
Ha egyedül az Amélie c. filmben szerepelne, szerintem sokkal jobb vélemények lennének róla! Csak hát ott a többi szerepe is, és kiderült a turpisság: adja önmaga "szimpi-ari" egyéniségét!

Jóvanna! :-)

Igen, Eastwood is ugyanolyan, csak az nekem unalmas, csakúgy, mint Audrey Tatou. :-) De Funes mindig meglep, hiába játszik ő is általában hasonlóan.

A Big Mac és a Coca-Cola is mindig ugyanolyan, mégis sokaknak bejön. Ja, és Eastwood is általában mindig ugyanolyan, ahogy többnyire Funes is az volt! :-)

Audrey Tatou megítélésében egyetértünk, és hát messze nem egy Audrey Hepburn!
Még ennek ellenére is volt két filmje, ami tetszett: A Szeretni bolondulásig és az Isten nagy, én kicsi vagyok. De egyetértünk abban, hogy mindig ugyanolyan.

Az első kettőt nem ismerem, de a Bird szerintem jóval megelőzi a Millió dolláros bébit, márcsak azért is, mert abban van egy kiváló színész: Forest Whitaker, akiért már érdemes megnézni.:-)

A "Szeretni bolondulásig" szerintem szintén nagy filmje volt Tatou-nak. Nem szabad ugyanakkor elfelejteni, hogy az Amélie megítélésében nagyon sokat számít Jean-Pierre Jeunet képi világa, filmes nyelvezete, melyet ha valaki nem bír, akkor bárki játszhat a filmjében, akkor sem biztos, hogy tetszeni fog, viszont ha szereti, akkor meg már akár színészektől függetlenül is be tudja fogadni az élményt.
Ezen okfejtésen haladva, aki se Jeunet-t se Tatou-t nem csípi az valszeg nem lett Amélie-rajongó! :-)
Szerintem rendező-főszereplő közösen vitte világhírre ezt a filmet. Jeunet figurái közül viszont legalább annyira szeretem a tömpearcú gnóm Dominique Pinon-t, illetve a lóarcú melákot, Ron Pearlmant (furcsa, hogy az Amélie-ből kimaradt!), hiszen ők ketten állandó szereplői minden Junet-mozinak.
Ron Pearlman igazán érdekes színész, ezzel az iszonyat arcberendezésével is számtalan jobbnál jobb szerepet játszott már el, és egy másik híres francia rendező Jean-Jacques Annaud is rendszeresen szerepelteti, mi több az ő filmjében, az egyik nagy kedvencem A TŰZ HÁBORÚJÁban debütált a vásznon, úgy 25 évvel ezelőtt.
Lehet, hogy még van esélyem átnyergelni a színész szakmára? :-)))

Ha már Audrey Tatou így szóba jött - nekem az a bajom vele, hogy szinte mindíg ugyanazt a karktert nyújtja minden filmjében: szűzies, zűrzavaros, bájoska...
Amikor az Amélie-t láttam, el voltam ájulva, mert különleges, és új színfolt volt, teljesen elütött az átlag szexi színésznőktől... Nem egy femme fatale, de szükség van az ilyen típusokra is!
Most az a gáz, hogy megrekedt a "tündérke" imázsban, és mindíg önmagát játssza - lehetne változatosabb is! Sajnos típikus "egytipusos" színésznő!
Azt mondják rá, az új Audrey Hepburn... Azért ez enyhe túlzás!
Na mindegy, az Amélie csodálatos élete csúcs film!

Az a jó benned, kedves Daemiaen, hogy most már hosszú idő óta írod hetente a kritikákat, fáradhatatlanul látogatod a kisebb nagyobb mozitermeket, a jobb, rosszabb filmeket válogatás nélkül "seggeled" végig, és ezzel a kitartó ténykedéseddel, mára már jelenséggé, "intézménnyé" nőtted ki itt (és még pár másik oldalon) magad! Olyan tényezővé, akit felemlegetnek, akit példaként hoznak, akire hivatkoznak, támaszkodnak egyes filmek kapcsán.
Ugyanúgy például, ahogy az időjárásjelentésben mondjuk Aigner vagy Pártai előrejelzését is sokan magukévá teszik, pedig arra sem mindig van garancia, hogy úgy is lesz, ahogy mondják. :-)
Én ebben látom a te "fontosságodat", sosem tekintem szentírásnak, ha egy filmről véleményt mondasz, de szerintem nem is az az igazán lényeges, az sokkal inkább az, hogy mindig elolvasom! Nem tudom, érezni-e a minőségi különbséget, de ez utóbbi az igazán nagy dolog, hiszen ezt hívják úgy, hogy NÉPSZERŰSÉG!
Még mielőtt azt hiszi bárki is, hogy nyalni akarok, közlöm, hogy eszem ágában sincs egy olyan alakot magasztalni, aki nem szereti az Amélie-t! :-)

Azért jusson eszedbe Daemiaen értékelése az "Azt beszélik..." című filmről is! :-)