Xpress. Daemiaen szerint a világ

Ímhol a zseniális Mester életműkiadásának újabb fejezete 2000-2500 között, melyben bár 1-re értékeli a remek Van Helsinget és 5-re a pocsék Starsky és Hutchot, de hát az vesse rá az első követ, aki nem néz a pohár fenekére néhanapján.

A repülő osztály (Das Fliegende Klassenzimmer, 2003)

Erich Kästner harmadik legismertebb könyvéből saját hazájában eddig ez a harmadik feldolgozás. Ám míg az 1953-as film sikeresen vette az akadályt (a  74-est nem láttam), ez nem. Nem is ott van a baj, hogy teljesen a mai kor szellemének megfelelően lett elkészítve, hanem hogy elveszett minden bája és gyermeki jósága. Már tavaly az Emil és a detektívek sem volt valami acélos, és ez sem az.

4/10

Csak az a szex (Anything Else, 2003)

Woody Allen a Süti, nem süti óta könnyed, szórakoztató filmeket készített. A Csak az a szexből pont a szórakoztatás hiányzik. Nincsenek meg benne a rá jellemző poénok, és az óriási hülyeség, hogy Jason Biggs karaktere teljesen megegyezik azzal, akit Woody szokott játszani. Saját magát mellékszereplővé degradálta, míg Jason szájába adta azokat a dialógusokat, amiket magának szokott írni. Nem mellékesen még a gesztusrendszerét is jól betaníthatta a pités srácnak. Persze ennek a filmnek is akad jó néhány értékelhető perce, de ez ezúttal kevésnek bizonyult nálam.

5/10

Starsky és Hutch (Starsky & Hutch, 2004)

Ben Stiller és Owen Wilson remek párost tudnak alkotni még akkor is, ha kevés közös jelenetük van a filmben (pl. Tenenbaum). De tudnak borzalmasak is lenni (pl. Zoolander). A Starsky és Hutch színvonalban pont a kettő között helyezkedik el. A film abszolút a Shaft remake által kitaposott ösvényen halad annyi különbséggel, hogy jóval kevesebb benne az erőszak, ám minden más a John Singleton-mozit idézi. Persze ez nem is lenne baj, ha nem tűnne néha a film szkeccsek összedobált halmazának. A Piszkos Harry plakátért viszont külön piros pont! :)

5/10

A szamuráj (Zatoichi, 2003)

A szamurájban minden megtalálható, ami Kitano szinte minden filmjében: nagy csöndek, váratlanul kirobbanó, szenvtelen erőszak. Jelen van a humor is, amely mégsem paródia. Az egész film egy kétórás ballada: szinte már képköltészet, amihez a mai korhoz igazított tradícionális japán zene is hozzájárul. Tarantino Kutyaszorítóbanja nem véletlenül lett olyan, amilyen, hiszen Amerika figyelmét is ő hívta fel Kitanóra. A szamuráj egy zseniálisan megkomponált film, amolyan japán western, vétek kihagyni!

9/10

Underworld (Underworld, 2003)

Len Wiseman filmje érdekes egy mű. Lehet emlegetni összehasonlításként a Pengét, de fölösleges. Végig szórakoztató, ám sajnos nem mentes az őrületesen nagy dramaturgiai bakiktól. Ezek azok a tényezők, amik miatt a film néhol már nevetségessé válik. Az amúgy zseniális Bill Nighy felbukkanásától kezdve úgy tűnt nekem, hogy kicsúszott a készítők lába alól a talaj. Viszont a végső küzdelem nagyon ott van a szeren. Mindenképp van fantázia a filmben, egyszeri, sőt, talán kétszeri nézésre is vállakozhat mindenki.

5/10

Honey (Honey, 2003)

Divatos, hip-hop, r&b, táncos. Ez a Honey. És hogy hogy lett belőle 94 perces film? Hát a "zseniális" forgatókönyvnek hála. Mert ahhoz tényleg tehetség kell, hogy másfél órás klipnek valót összekaparjon valaki.

1/10

Életeken át (Taking Lives, 2004)

Angelina Jolie nem nagyon válogat mostanság a szerepekben. A Paramount tavaly év végi nagy reménysége, a Beyond Borders úgy elhasalt, hogy Martin Campbell rendező örülhet, ha fel tud állni. Most meg itt egy XXI. század kívánalmainak megfelelni akaró thriller. Dupla, sőt, tripla csavarok, felesleges szereplők és egy csodálatos, néha meztelen Angie.

4/10

Requiem (Requiem, 2001)

Hervé Renoh filmje suttyomban érkezett a mozikba, igaz, mindössze két kópián. A cseh Atlantis által forgalmazott mű tulajdonképpen egy buta, ám brutálisan egyház és Istent gyalázó thriller. Van itt lövöldözés Krisztusra a keresztfán, a keresztények patkánnyá degradálása, templomi oltáron történő megerőszakolás, mégis mindez teljesen céltalan, egyáltalán nem viszi előre az igencsak soványka sztorit. És ez sajnos az utóbbi időkben rendhagyóvá vált a francia és hollywoodi filmekben. Egy kis képi provokáció még akkor is, ha egyáltalán nem kellene.

4/10

Az 50 első randi (50 First Dates, 2004)

Adam Sandler az utóbbi időben igencsak próbál változtatni az image-én, jelzi ezt a Kótyagos szerelem, a 8 őrült éjszaka, a Ki nevel a végén? és most ez is. Hátrahagyta idétlen poénjait, hátha elkönyvelik jó komikusként. Csakhogy a poénok elhagyása Az 50 első randi esetében elég nagy űrt képez. Hiába egy kedves és szeretnivaló maga a kivitelezés, a rengeteg üresjárat majdnem agyoncsapja a filmet. Kár érte.

4/10

Kill Bill: Második rész (Kill Bill: Vol. 2., 2004)

Számomra bebizonyosodott két dolog is.

1. A Kill Bill mindkét része nagyon jó film.

2. Ez kicsit hosszabb lesz. Eddig úgy gondoltam, hogy a Kill Bill kettévágása már megint a Miramax üzletpolitikájának részét képezi. Úgy gondolom azonban, hogy nem. Sokkal inkább Tarantinoét. A második rész rávilágít arra, hogy egy istenített rendező hat év szünetet követően nem hibázhat, hiszen a rajongói teljesen elfordulnának tőle. Akkora önreklámozást, mint a Kill Bill 2-ben, még nem láttam. Mindenki tudja róla, hogy imádja a westerneket, a harcművészeti filmeket és a képregényeket. És ezeket szépen bele is zsúfolja a filmbe. Nagy kár, mert olyan érzésem volt, mintha egy videotékás összeválogatta volna a kedvenc filmjeit és idézeteit, majd szépen egy filmmé vágta volna őket.

Mégis úgy gondolom, hogy Tarantino egy (két) nagyon jó filmet hozott össze, de én bizony keserű szájízzel távoztam a moziból.

8/10

Se ördög, se angyal (Ni pour, ni contre (bien au contraire), 2003)

Cédric Klapisch, a sokszereplős, és igencsak propagandaízű Lakótársak keresünk után készítette tolvajfilmjét. Szolgalelkűen követi a hasonló filmek történetvezetését, ám amiben mondjuk A szajré és Az olasz meló fölé tud nőni, az a jellemábrázolás. Minden szereplő élő, nem pedig papírmasé figura, mindenkinek megvan a saját kis nyomorúsága, élettörténete. Egy pici probléma választja el mégis attól, hogy jó legyen, ez pedig a töredezettség: valahogy néhol szétesettnek hat, helyenként pedig következetlen. De megnézni érdemes.

6/10

Belleville randevú - Francia rémes (Les Triplettes De Belleville, 2003)

Aki megnézi, zseniális rajzfilmet fog látni. Ilyen profi kivitelezést nagyon ritkán látni: a történet nagyszerű, egy kicsit noiros, bár az Amerikát kifigurázó képek már nem hatnak újnak: úgy tűnik, divat lett belőle. Az effektek, a zene mind-mind maximálisan hozzájárul ahhoz, hogy az idei év egyik legjobb filmje lehessen. Le a kalappal a készítők előtt!

9/10

Van Helsing (Van Helsing, 2004)

Honnan ismerszik meg a jó rendező? Onnan, hogy van jó filmje. Stephen Sommersnek sosem lesz ilyen műve. A Van Helsing nagyszerűen belesimul A múmia által kezdett, újkori Universal-szemetekbe. Olyan látványorgiát "varázsolt" a vászonra rendező zsenikénk, ami nemhogy undorító, de még felesleges és unalmas is. A színészek alkalmazása is teljesen feleslegesnek bizonyul: Hugh Jackman olyan, mint Lorenzo Lamas a  80-as években, csak kalapban; a Kate Beckinsale által játszott karakter a film első percétől már alig várja, hogy megcsókolhassa a galád módon Abrahamről Gabrielre keresztelt főhőst; Richard Roxburgh Dracula szerepében pedig folyton azzal van elfoglalva, hogy csábosnak szánt tincsei pont úgy látszódjanak, hogy igazi, vérszívó Casanovának látsszon. A történetre kár szót vesztegetni, Sommers forgatókönyvíróként rosszabb, mint rendezőként, pedig nagyon igyekezett, nehogy értelmes dialógusokat adjon hősei szájába.

Az utóbbi évek egyik legrosszabb marketingfilmje, a legrosszabb csak azért nem lehet, mert nagyon erős a verseny ezért a címért, és valljuk meg: akkor már inkább a Van Helsing, ha a Vas és A macska a többi alternatíva.

1/10

Elefánt (Elephant, 2003)

Gus Van Santnak kevés puskapora volt rendezőként. A Drugstore Cowboy, a Majd  megdöglik érte, az Otthonom, Idaho és a Good Will Hunting egytől egyig jó filmek. Azonban 1997 óta ismét az útkeresés mezejére lépett, és azóta nem is tudott jó filmet készíteni. Az Elefánt sem az. Tele felesleges hatásvadász (lassítások, túlnyújtott, Tarr Béla, leginkább a Werckmeister harmóniák című művére hajazó beállítások) eszközökkel, ráadásul még a kivitelezés is hagy jó sok kívánni valót maga után: Van Sant próbált nem lándzsát törni és véleményt, álláspontot formálni filmjével, mégsem sikerült. Az Elefánt egy tipikusan olyan film, ami nem akar megbántani senkit (mint mondjuk Michael Moore), de nem is mutat meg semmit. Gyatra produkció.

3/10

Hős (Ying Xiong / Hero, 2002)

Ilyen egy látványra kihegyezett film. A Hős csodálatos világa (mert hiába Kína egyik legendás mérföldkövéről szól, mégis egy külön világ a film) teljességgel megbabonázott. Szavakat nehezen lehet találni arra, amit a vásznon látni. Yimou Zhang nyíltan vállalta is, hogy filmje sokkalta inkább a látványra helyezi a hangsúlyt, és ezáltal szimbólumokkal operál, mégsem hanyagolta el teljesen a történetet. Bár tényleg eltörpül és sokszor sutának hat a dialógusok által előrevitt
sztori, a soron következő csodakép miatt már el is felejtkezünk róla. Tan Dun (zene), Christopher Doyle (fényképezés), Tingxiao Hu (díszlet) és a színészek is olyan profi munkát végeztek, amire joggal lehet büszke Kína. Meg arra is, hogy a film egyik producere Quentin Tarantino volt.

7/10

Trója (Troy, 2004)

Érdekes egy film ez a Trója. "Emmerichné", azaz Petersen a Célkeresztben óta nem jelentkezett jó filmmel, nagyköltségvetésű akármikkel annál inkább. A Tróján azonban nem látszik a ráköltött 150 millió dollár, legfeljebb a fele. Nagyon gyengék a díszletek: Trója úgy néz ki, mint egy ókori kórház, ráadásul nem is látunk belőle sokat. A közelharci jelenetek még ennél is gyengébbek: hihetetlenül gyenge az operatőri munka (Roger Pratt) és a vágás (Peter Honess) is, és persze érezhető a korhatár-besorolás miatti "vérszegénység". A forgatókönyvre sem lehet sok jót mondani, kicsit fura az évtizedes háború lerövidítése mindenféle jelzés nélkül, ráadásul én Akhilleusz karakterét kicsit túlzásnak éreztem. Titokzatosabbnak, misztifikáltabbnak gondoltam eddig Homérosz által, de Petersen és Benioff egy klasszikus hőst faragtak belőle. Brad Pitt amúgy sincs csúcsformában, akárcsak az igencsak nőies Orlando Bloom, Eric Bana viszont nagyon ott van, élmény nézni a játékát. Diane Kruger "díszszerepe" és Peter O Toole kidolgozatlan "királyi" játéka igencsak rányomja a színészi teljesítmények összességére.

Hárompontos dobásnak indult a Trója, de még a palánkot is alig találta el.

4/10

Szeress, ha mersz! (Jeux d enfants, 2003)

Yann Samuell első filmjének témájaként jól választott: kifigurázása a jól bejáratott francia romantikus vígjáték kliséknek. Azonban a kivitelezés több, mint gyenge. A roppant idegesítő főszereplők (Guillaume Canet és Marion Cotillard), és a nagyon kiszámítható rendezői lépések miatt pont egyvalami nem jön be a filmnek, és az pontosan az, ami a célja lett volna: görbe tükör helyett csak egy fityiszt mutat.

2/10

Rom-mánia (Rom-mánia, 2004)

Jujj! Ez aztán siralmas! Amit eddig amatőrnek gondoltunk, azt ez a film megkétszerezi. Nem is értem, hogyan kaphat 200 millió forintot valaki egy ilyen film elkészítésére. Az még hagyján, hogy a Ceausescu-éra paródiájának szánt fércmű legalább 6-7 évet késett, de hogy még meg sem tudjon mosolyogtatni, az megbocsájthatatlan. Tényleg érdemes megnézni a filmet, már csak azért is, hogy tisztában legyünk azzal, hogy Magyarországon nem az számít rendezőnek, aki tud, hanem az, aki pénzt szerez.

1/10

Fegyvertársak (Open Range, 2003, forgalmazza: UIP-Duna)

Előre le kell szögeznem, hogy mindig is a western (azon belül is inkább a klasszikus western) volt a kedvenc műfajom (vagy inkább alműfajom). A Határvidék (ahogy sokáig nevezték Amerikában) történetei sajátságos hangulatukkal mindig képesek voltak elvarázsolni. Kevin Costner filmjével sincs másképp. A Fegyvertársak a legalapvetőbb vadnyugati konfliktust teszi a középpontba, az események nincsenek nagy háborúhoz kötve (1882-ben járunk). Costner lassú folyású filmje pontosan olyan, amilyennek egy westernnek lennie kell. Jó hosszú bevezetés, az alapkonfliktus megismerése, majd annak lassú kibontása és a végén az elmaradhatatlan párbaj, amit Robin Hood igencsak látványosra és hatásosra komponált. Ám ezután még van hátra 20 perc, ami szokatlan egy westerntől, de igenis helyénvaló ebben az esetben. A szerelmi szál hihető elmesélésének végkonklúziója nagyszerűre sikerült, a "Szeretlek!" szó teljesen váratlan alkalmazása ellentétbe ütközik az addig látottakkal, azonban giccsmentes és hiteles.

A Fegyvertársak méltó arra, hogy a legnagyobbakkal (Hatosfogat, Délidőben, Az üldözők, Rio Bravo, Aki megölte Liberty Valance-t) említsük egy lapon, de lehet, hogy csak én érzem így: elfogultságom leplezetlen, rajongásom határtalan.

9/10

A rém (Monster, 2003, forgalmazza: InterCom)

Patty Jenkins filmje egy az egyben Charlize Theronra épít, aki olyan alakítással lep meg mindenkit, hogy tényleg tátva marad a száj. A legnagyobb hibája is pont ebből fakad a filmnek: képtelen egyszer is meglepetést okozni, szépen csordogál az ismert, ám itt egy kicsit hatásosabb és negédesebb végkifejlet felé. Chsristina Ricci alakítását méltatlanul szorították háttérbe Theronéval szemben, az egyetlen dolog, amit hiányolok tőle, hogy mindig háttal van, ha meztelen :).

A rém egy jól felépített, néhol tényleg elgondolkodtató mozi, de bárki anélkül el tudja képzelni, hogy látta volna.

6/10

Comandante (Comandante, 2003, forgalmazza: Atlantisz)

Oliver Stone dokumentumfilmje Fidel Castróról igencsak fű alatt lopózott be a hazai (inkább csak fővárosi) mozikba. Külföldön nem aratott túlzottan nagy sikereket sem pénzügyileg, sem kritikailag, azonban úgy gondolom, hogy ha elnézzük azt, hogy Stone kicsit csapongó a kérdéseket illetően a filmben, megimserhetjük Fidel Castrót az embert, és nem az intézményt. Nem is azokból, amiket mond, hanem ahogy mondja. Minden egyes mimikája, gesztikulációja egy halandó, végtelenül reménykedő embert mutat meg. És lehet, hogy pont ez Stone érdeme.

6/10

21 gramm (21 Grams, 2003, forgalmazza: SPI)

Alejandro González Inárrítu a Korcs szerelmekkel ha nem is korszakalkotót, de mindenképp egy olyan filmet alkotott, ami a mexikói filmgyártás egyik ékköve lett. Ugyanezt próbálta elsütni még egyszer, jóval súlyosabb témával, és szerintem kicsit mellélőtt. A három főszereplő sorozatos tragédiái már-már idegesítőek és gusztustalanok (nem a képi brutalitás miatt, mert az nagyon nincs is), és bizony találkozhatunk egy igencsak súlyos dramaturgiai bakival is Naomi Watts karakterével kapcsolatosan. Az időbeli ugrálás két dolgot jelenthet: az egyik, hogy funkciója van, a másik, hogy gyenge a forgatókönyv, és így "javítani" lehet rajta. A 21 gramm esetében mindkét tényező szerepet játszhat, ugyanis sokkal hollywoodibb, sokkal inkább a mű hatásokra hajazó film kerekedett Guillermo Arriaga szkriptjéből. A színészeken azonban semmi sem múlt.

5/10

Kőtutaj (La Balsa De Piedra, 2002, forgalmazza: Mokép)

Íme, az európai katasztrófafilm! Sajnos azonban nemcsak műfaját tekintve katasztrófa... George Sluizer, aki a nagyszerű Nyomtalanult és a gagyi remake-et, a Nyom nélkült is rendezte, nagy fába vágta a fejszéjét, José Saramago regénye ugyanis (szerintem) borzalmasan idióta. Amatőr rendezésekből idén is kijutott már nekünk, és ez is beáll a sorba. Az még hagyján, hogy Sluizer abszurdabbnál is abszurdabb módon próbálta adatptálni a regényt, de hogy még fokozatosan, a film vége felé haladva csökkentse is az érdeklődést, ahhoz már nagy bravúr kellett. A végkonklúzió, akárcsak az irodalmi műben stílszerűen katasztrófálisan együgyű, a nevetés garantált, pedig nyilván nem paródiának szánták.

1/10

Barbárok a kapu előtt (Les Invasions Barbares, 2003, forgalmazza: SPI)

Denys Arcand "sokdíjas" filmje is csak elért hozzánk. És korántsem olyan jó, mint amennyi elismerést kapott. A felesleges művészieskedés, a cím többértelműsége, a kedves humor és a nagyszerű dialógusok valahogy nem illenek össze. A 2001. szeptember 11-e miatti filmekben történő "elemezgetésekből" pedig már elegem van. Összességégben azonban egy korrekt tragikomédia, ami túl sokat akart markolni, ám az egyszerűség ezúttal jóval több lett volna.

6/10

A titkos ablak (Secret Window, 2003, forgalmazza: InterCom)

Stephen King adaptációból minden évre jut egy, kár, hogy a regények színvonala már nem nagyon indokolná ezt. David Koepp, a nagyköltségvetésű filmek sokszor igencsak megkérdőjelezhető minőségű forgatókönyveinek írója ismét rendezett, és a lehetőségekhez képest nem is végzett rossz munkát. A film végi "nagy" csavartól eltekintve egy átlagos minőségű, ám mindenképpen nézhető thriller kerekedett a King-műből. Külön öröm volt látni, hogy Johnny Depp karakterét Koepp hétköznapi tulajdonságokkal is felruházta, ezáltal sokkal inkább megkedvelhető lett az alakítás. Amúgy meg kár, hogy mindent láttunk már, ráadásul két korábbi King-filmben: a Tortúrában és a Halálos árnyékban.

5/10

Maradok! (Je Reste!, 2003, forgalmazza: Best Hollywood)

Sajnos a francia vígjátékok az utóbbi időben nem nagyon tudnak felnőni hagyományaikhoz (talán az Addig jár a korsó a kútra... a kivétel). Diane Kurys filmje sem éppen a francia filmgyártás csúcsa, ugyanis a jó egyórásra nyúlt bevezetést követően a maradék fél óra már édeskevés, hogy jó film lehessen. A ripacskodó Vincent Pérez, az észrevehetetlen Charles Berling és a roppant visszafogott Sophie Marceau játéka mind-mind hozzájárul ahhoz, hogy egy átlagos film legyen a Maradok!. Amit azonban a végén látunk, az minden hollywoodi giccs képzeletet felülmúl, ilyen gyatra befejezéssel ritkán találkozni.

3/10

Wilbur öngyilkos akar lenni (Wilbur Wants To Kill Himself, 2003, forgalmazza: Budapest Film)

Lone Scherfig, az Olasz nyelv kezdőknek rendezője újabb filmmel állt elő, és szerencsére hanyagolta a Dogmát, ami amúgy is csak egy nagy marketingfogás. A Wilbur egyébként egy újabb halálfilm, szinte ugyanarról szól, mint a Barbárok a kapu előtt annyi különbséggel, hogy nincs benne politikai színezet, viszont sokkal árnyaltabbak a karakterek és kidolgozottabb a történet. A filmnek egy nagy hibája van, mégpedig az, amikor is a film címe értelmét veszti annak következtében, hogy a főhős, Wilbur mellékszereplővé degradálódik, és testvére betegsége kerül középpontba. Érzésem szerint meg lehetett volna oldani máshogy is, de Scherfig biztos így gondolta helyesnek.

6/10

A zseton és a beton (Marfa Si Banii, 2001, forgalmazza: Klorofilm)

Nem lehet mondani, hogy el lennénk kényeztetve román filmekkel, tudtommal hosszú évek óta ez az első, ami befutott a magyar mozikba. Cristi Puiu első rendezése (azóta volt már kettő újabb) nem sikerült rosszul, a road movie szigorúan vett keretein belül mozog. Sajnos a figyelmet nem nagyon képes mindig ébren tartani, ehhez jobb forgatókönyvre lett volna szükség. Azonban a helyenként jó poénok és az ügyes rendezés mindenképpen nézhetővé teszik a román alkotást.

5/10

Harry Potter és az azkabani fogoly (Harry Potter And The Prisoner Of Azkaban, 2004, forgalmazza: InterCom)

Látatlanban úgy gondoltam, hogy Alfonso Cuarón jó választás volt az újabb Potter-kalandhoz, utólag már belátom, hogy tévedtem. Kétségkívül a legegyedibb rendezése ennek a résznek van, de a regény jelentős rövidítése szerintem nagyon lerontja a filmről alkotható képet. Harry 10 perc után már az iskolában van, és pont az elejéről hiányoznak azok a hangulatnövelő elemek, amik a Columbus által rendezett részekben benne voltak. Tanítási órákkal is alig-alig találkozhatunk, és jó sok szereplő vészesen kevés időt kapott osztályrészéül. Jó negyven percnyi anyag hiányzik nekem ahhoz, hogy jó film lehessen az Azkabani fogoly.

5/10

Na, elég a keresgélésekből. Itt az első 2000.

Dogville - A menedék

Lars Von Trierről már eddig is tudtuk, hogy nem egy hétköznapi rendező, de amit a Dogville-lel művelt, az tényleg nem semmi. Az biztos, hogy ha csak a történetet nézzük, akkor az utóbbi idők egyik legnagyszerűbb filmdrámája, de ha már mellérakjuk azt is, hogy bizony néha igencsak erőltetettnek hat, hogy a cselekmény oltárán szinte teljesen feláldozta a látványt (értsd: díszletek), akkor igencsak vegyesnek lenne mondható az összkép. De mégsem az, mert olyan erőteljes és lendületes a film annak ellenére, hogy kerek három órás, hogy nyugodt szívvel ajánlom mindenkinek!

8/10

Nos, a Volt egyszer egy Mexikó tényleg óriási csalódás. Sehol sincs már benne a mariachi körül kialakult mítosz, mint az első két részben. Nem vagyok Banderas-rajongó, de szerintem egy kicsit keveset szerepelt benne. Pedig ő a nagy legenda vagy mi. Se igazi történet, se igazi főszereplő, se semmi. Az egyetlen dolog, amiben hasonlít Leone Vadnyugatára, az az extraszéles film. Ennyi.

4/10

Apám beájulna

Erről a filmről elég annyi, hogy majdnem teltházas teremben egyszer sem röhögött, de még csak nem is kuncogott senki... Köztük én sem. A Sas mélyrepülése.

1/10

Bolondos dallamok: Újra bevetésen

Az egyedüli érdem a filmben az, hogy a Warner tényleg mindent beleadott, hogy sikerrel vegye az akadályt, de nagyon silány a forgatókönyv. Brendan Fraser nevetséges (nem jó értelemben), Jenna Elfman fölösleges (azért jól néz ki), Steve Martin szerepe pedig az egyik legrosszabban kivitelezett figura a gyerekeknek is szóló filmek történetében. Egy-két mosoly a film alatt, más semmi. Technikailag viszont nagyon ott van.

4/10

Kémkölykök 3-D: Game Over

Az első két rész szvsz. nagyon jóra sikerült, nekem nagyon tetszettek benne a tipikusan egy gyerekfilmbe nem illő karakterek (Danny Trejo, Cheech Marin), és az idézgetések miatt a felnőtteknek is kellemes szórakozást nyújtottak. A harmadik részből szinte minden hiányzik. Nincs egy épkézláb történet sem, alig szerepelnek benne a korábbi színészek, Sylvester Stallone pedig egyszerűen gyászos. De ha ez kellett ahhoz, hogy újra számításba vegyék Hollywoodban, ám legyen. Robert Rodriguez ázsiója nagyon nagyot esett a szememben ezzel a filmmel és a Volt egyszer egy Mexikóval is. Kár.

3/10

Swimming Pool

Francois Ozon legutóbbi filmjei egészen jóra sikeredtek, ám a Swimming Pool meg sem közelíti azok színvonalát. A legrosszabbra a két főszereplőnő közti kapcsolat ábrázolása sikeredett, ami végigvonul a filmen, tehát rányomja a bélyegét az összhatásra. Azonban a kicsit a szürrealizmusba áthajó utolsó fél óra megmenti a filmet attól, hogy igazán gyenge legyen. Ja, és Ludivine Saignier lenge öltözete is sokat lendít az összképen. :-)

5/10

Nem férek a bőrödbe (Freaky Friday, 2003)

Abszolút kellemes vígjáték, persze a Walt Disney-hez mérten, főleg Jamie Lee Curtis remekel, aki hozza a True Lies - Két tűz között-beli fantasztikus alakítását.

5/10

Apósok akcióban (The In-Laws, 2003)

Michael Douglas a 2003-as évet biztos nem a legjobbjaként fogja emlegetni. a Túl nagy család (It Runs In The Family) és az Apósok akcióban is jóval átlag alatti, mondhatni rossz filmek, és ez főleg az utóbbinál igencsak nagy blama. Az Apósok akcióban egy remake, bevallom, az eredetit nem láttam, de ennél csak jobb lehet. Olyan sablonos a film, hogy bármelyik Freddie Prinze jr. "alkotás" is eredetibb nála. A Franchise Pictures létrejötte óta egyetlen (mérsékelt) sikert tudhat magáénak, a Bérgyilkos a szomszédomat, a többi mind hatalmas bukta (pl.: Az arany markában, Felpörgetve, stb.). Ez sem kivétel, bár teljesen megérdemelten.

3/10

Lépéselőny (Confidence, 2003)

A bűnös, Az arany markában, Trükkös fiúk, és még lehetne sorolni azokat a nagy meglepetésre hajazó filmeket, amelyek az elmúlt években keletkeztek. A Lépéselőny pontosan a hasonlóra hajaz, de roppant kevés sikerrel. Nagyon gyenge a történet, sok a szereplő, kevés a játékidő. A színészek sem állnak a helyzet magaslatán: Edward Burns úgy néz ki, mint Ben Affleck, és úgy is gesztikulál, de talán még ő a legjobb a bagázsból. Rachel Weisznek sok szerepe nincs, színtelen, szagtalan alakítás. Dustin Hoffman az igazi csalódás, a gengszterfőnök idegbeteg szerepe annyira illik hozzá, mint Steven Seagalhoz az Oscar-díj. Andy Garcia jól mutat a vásznon borostásan, szemüvegesen és kalappal, de ettől még nem lesz hihető. A filvégi csavar azért elmegy, de addigra annyi logikai bukfenc tarkítja a 98 perces filmet, hogy örülni már nem fogunk neki. Kár.

4/10

Hóhatár - A félelem felpörget (Extreme Ops, 2002)

Christian Duguay-ben eddig bíztam, hogy fog ő igazán jó filmet is rendezni. A Screamers - Az elhagyott bolygó és A harc mestere annyira nem rossz filmek, bár a kritikusok a sárga földig lehordták őket. A Hóhatárral kapcsolatosan meg is tudom érteni őket. Se nem film, se nem extrém sportról szóló "tanulmány", se semmi. Rufus Sewellt jó színésznek tartom, de hogy elvállalja ezt, hát... Bridgette Wilson pedig jobban mutat Pete Sampras mellett, semmint hogy színészkednie kelljen. Nem mondom, hogy kár a filmért, mert el sem kellett volna készíteni.

1/10

Magasfeszültség (Haute Tension, 2003)

Semmit nem vártam ettől a horrortól, amikor beültem rá. Eszembe jutott a 2003-as év horror felhozatala (Darkness - A rettegés háza, A sötétség leple, Szellemhajó), és azt hittem, hogy ez is egy "lájtos" kis slasher lesz. Ám amikor az első (iszonyatosan brutális) gyilkosság megtörténik, már látszott, hogy Alexandre Aja nem bízott semmit a véletlenre. Hiánypótló művel van dolgunk, régen nem készült ennyire brutális film. És a félelemkeltés is mesteri, jóllehet ismert klisékkel dolgozik. A film vége hagy (sok) kívánnivalót maga után, de mindenképpen látni kell!

6/10

A medál (The Medallion, 2003)

Jackie Chan öregszik. Persze az nem baj, hogy emiatt kevesebb őrült dolgot válla be a filmekben, de ezek helyett a filmben nincs semmi. Tele üresjárattal, borzalmas alakításokkal és ötletekkel (mindenki meghal a filmben legalább egyszer). Ennek a 80 perces filmnek öten dobták össze a forgatókönyvét. És egyikőjüknek sem volt semmi ötlete. A legszomorúbb azonban az, hogy még Jackie-nek sem. Hiszen, mint a film elején kiedrül: "A Jackie Chan Production". Szomorú.

3/10

Tizenhárom (Thirteen, 2003)

Manapság nagy divat lett provokálni filmekkel az embereket. Itt van ez a Tizenhárom is, amit nagyon megbotránkoztatónak szántak, hogy vegyék sokan észre a mai tinik egyre korábbra tolódott züllését. Kár, hogy a film megmarad a felszínes tiniműfajnál, és nem ás mélyebbre. Pedig a két főszereplő kislány jobbat is tudott volna. Mármint alakítani. Lehet, hogy rendezőnőjük nem bízott bennük eléggé? Folyamatosan rángatózik a kamera, ennek itt semmi funkciója nincsen, csupán idegesítő. A film azért annyira nem rossz, de nem világít rá semmire.

5/10

A szemközti ablak (La Finestra Di Fronte, 2003)

Nem szeretem Ferzan Özpetek török származású, Olaszországban élő rendezőt. Szinte minden filmjének ugyanaz a mondanivalója, és ugyanolyan módon meséli el(akárcsak Szabó István). De A szemközti ablak valahogy mégiscsak kilóg a sorból. Nagyon jól átgondolt koncepció szüleménye a film, rettenetesen jól illeszkednek az egymásra sokszor előre és visszautaló jelenetek. Sok szálon fut a cselekmény, de az ember mégsem érzi azt, hogy "na, már megint egy Altman-koppintás", ugyanis nem a végén futnak egybe a szálak, hanem a mozi közben is. Aztán megint eltávolodnak. Fantasztikus! Egyetlen, talán nem is apró hibát teláltam, mégpedig a szereplők kicsit többet beszélnek a kelleténél. Ezáltal a film lendületét veszti, néha érdektelenné válik. Ám Özpetek, amikor újra visszatalál a(z általam helyesnek vélt) jó útra, akkor a film megintcsak letaglóz. Szenvedélyes alkotás, engem néhol a zseniális A szív hídjaira is emlékeztetett (a tiltott-titkos szerelem szál miatt).

6/10

A gyűrűk ura: A király visszatér (The Lord Of The Rings: The Return Of The King, 2003)

Már úgyis elmondtatok róla mindent.

10/10
Mambo Italiano - Bazi nagy lagzi... Olasz módra (Mambo Italiano, 2003)

Hihetetlen, mennyire jó dolog egymást kopírozni. A Budapest Film nemcsak a címválasztással akarta becsábítani a görög lagzi közönségét a moziba, ez a film tényleg annak a mása. A szereplők szinte egy az egyben hasonlítanak egymásra, a poénokat itt is keresni kell. Az mondjuk mindent elmond a filmről, hogy a mozi közönségének az a csak számunkra (vagyis magyaroknak) vicces dolog tetszett, hogy a főszereplő hugát Pinának hívják...

1/10

Az ember, aki nappal aludt (Az ember, aki nappal aludt, 2003)

Szomorú, ha egy filmnek a bakijait, már a moziban észreveszi az ember. Az meg még szomorúbb, ha a hátam mögött meg számolják is...
Borzalmasan gyenge film, szinte alapkoncepció és forgatókönyv nélkül. Számomra érthetetlen, hogy ha egy épkézláb krimire nincs pénz, miért kell egy vackot leforgatni??? Cserhalmi György mankós verekedése kb. olyan hiteles, mint Steven Seagal az Oscar-átadáson. Csak azért két pont, mert krimiből nem készült ezen kívül egy sem kis hazánkban az utóbbi időben (de ez is minek?).

2/10

Vágta (Seabiscuit, 2003)

Az amerikaiak értenek a nagy legendák drámai elmeséléséhez. Persze szinte minden drámájuk egyforma (főleg az elmúlt néhány évből kiindulva), de ez a Vágta esetében igenis jól működik. A giccs és a szépség határán egyensúlyoz a film, de soha nem esik abba a hibába, hogy túlcsorduljon. Chris Cooper alakítása fantasztikus, ő a legjobb a mezőnyben. Jeff Bridges követi őt, míg Tobey Maguire halványabb a kelleténél. William H. Macy rádiós szerepéért pedig küön is gratula.

7/10

Pofa be! (Tais-Toi!, 2003)

Sajnos a szokásos módon szúrták el a filmet. Igaz, nem teljesen, de azért sikerült. Gyönge történet, erős színészek. Francis Veber, a rutinos francia vígjáték rendező csuklóból végrehajtott munkája minden eredetiséget nélkülöz, sajnos a poénok sem igazán ütősek, pedig nagyon könnyen lehettek volna azok. Depardieu és Reno viszont kárpótol minden gyengeségért. Már csak azért is merem ezt mondani, mert nem hiszem, hogy valaha is újra együtt láthatnánk őket egy filmben.

5/10

Mona Lisa mosolya (Mona Lisa Smile, 2003)

Nem sok jót lehet elmondani erről a filmről. Mike Newell angol rendezőről kiderült, hogy teljesen beállt a hollywoodi tucatfilmesek közé (következő filmje a Harry Potter 4. potom 305 millió dollárból, hurrá! :(((( ), kiderült az is, hogy egy mára már semmitmondó filmet is el lehet adni a világon, ha Julia Roberts játszik (és nem is túl jól) benne. Azért akad egy-két jó pontja is a filmnek, például Kirsten Dunst, Julia Stiles és Maggie Gyllenhaal (A titkárnő, yesssss!) felnőtt, érett játéka.

3/10

Táncos a házban (The Dancer Upstairs, 2003)

John Malkovich első rendezése, úgy gondolom, nem üti meg az első filmes rendezőktől elvárható mércét. Politikai thrillerekbe még nagyobb nevű kollégáinak is beletört a bicskája, de az övé elég rendesen. Az még hagyján, hogy a sztori ostobaság, de hogy még amatőr módon van megrendezve, az már sok. Borzalmasan unalmas, végig vontatott. Két jó dolog van a filmben. Az egyik Javier Bardem játéka, a másik, hogy megtudjuk, hogyan is működnek Dél-Amerikában az állami rendvédelmi szervek. Úgy, ahogy a film. Szinte sehogy.

2/10

Jószomszédi iszony (Duplex, 2003)

Az első fél óra után nem értettem azokat a negatív véleményeket, amit eddig hallottam a filmről, majd hirtelen képbe kerültem. Hihetetlen, hogy a Reszkessetek, betörők! poénjait hányszor és hányféleképpen lehet eladni. Azonban úgy tűnik, most már nem igazán sikerült, hiszen a film nem érdemtelenül bukott nagyot. Danny DeVitótól jóval többet vártam, mint rendező (legalább azt hittem, humora van), egyedül Ben Stiller jó, aki próbálja menteni a filmet, de a silány forgatókönyv miatt ez nem sikerülhet. Azért az az első fél óra jó.

4/10

Az Amazonas kincse (The Rundown / Welcome To The Jungle, 2003)

Ez egy tipikusan olyan film, ami minden olyan minimális követelményt teljesít, aminek egy 2003-as akciófilmben benne kell lennie. Talán a poénok mérsékelt hatása gyenge pont, viszont lendületes és nem unalmas. Schwarzenegger mini szerepe ("Have fun!") külön piros pont. Dwayne "The Rock" Johnson abszolút megállná a helyét Arnie utódjaként, és még akcentusa sincs. Kétségtelenül több színészi képesség szorult bele, mint osztrák társába, csak még a nagy áttörés hiányzik. Lehet, hogy nem lesz, és eltűnik a süllyesztőben, de én szurkolok neki.

5/10

Szigorúan piszkos ügyek (Wu jian dao / Infernal Affairs, 2002)

Fantasztikusan jó film, végre egy igazi krimi. Nem kell feltétlenül 63 autósüldözés, és 120 gépfegyverpárbaj, hogy jó film legyen (igaz, Mr. Bruckheimer), elég egy ütős forgatókönyv. A két főszereplő fantasztikus, két igazi ellenpólus csakúgy, mint a felügyelő és a maffiafőnök. Klasszikus ellentétek feszülnek egymásnak, rendhagyó befejezéssel. Tony Leung már a Szerelemre hangolva című Wong Kar Wai filmben is zseniális volt, ebben is az. Jó, hogy a Mokép bevállalta a filmet, igazi hiánypótló mű.

8/10

Amerikában (In America, 2002)

Zseniális és - sajnos - "elhollywoodiasodó" film egyben. Jim Sheridan ír rendező az Amerikában való letelepedés nehézségeiről forgatott filmet két kislány szemszögéből (és ez itt tényleg nemcsak a mesélőre korlátozódik). A film első órája maga az álom. Fantasztikusan bemutatott családtörténet ténylegesen a két gyerkőc szemén keresztül, minden szülői konfliktusból annyit érzékeltet velünk a rendező, amennyit a kislányok átélnek. Majd onnantól következik az amerikai filmek hatásvadász háromnegyed órája. Természetesen kell bele egy tragédia, és bele kellett illeszteni, hogy Amerika a lehetőségek hazája, és minden jóra fordulhat. Itt veszti teljesen el az erejét a dráma. Djimon Hounsou (a különös néger szomszéd) amúgy hiteles és visszafogott játéka Oscar-jelölést ért az Akadémiának. Meglehet, sok ilyen szerep volt már, amiért nem jelöltek senkit semmire.

6/10

Magyar vándor (Magyar vándor, 2003)

Furcsa dolgok történnek Magyarországon. Herendi Gábor a Valami Amerika hatalmas sikerét követően sem kapott rögtön pénzt következő filmtervére, ami a Magyar vándor volt. Később azonban összegyűlt 300 millió forint (a Valami Amerika költségeinek kétszerese, mellesleg alig több, mint egymillió dollár). Ennyiből lett leforgatva a mi kis történelmi komédiánk. Sajnos ez látszik is a filmen. A konfliktusokat kerüli a forgatókönyv, és vándoraink is csak folyamatosan mennek és mennek. Helyenként egy-két jó poén, de inkább a mai Szeszélyes évszakok (anno ez még abszolút pozitív kritikának számított volna) harmatgyenge kabarépoénjai köszönnek vissza. Összességében haloványabb az amúgy sem túl acélos Valami Amerikánál, de Herendi képes egymaga újra sikerre vinni a jobb sorsra érdemes magyar filmet. Reméljük a legjobbakat!

5/10

Mackótestvér (Brother Bear, 2003)

A magyar címválasztás kicsit gyermetegnek tűnik, kicsit olyan, mintha egy Minimaxon futó sorozat címe lenne. A Disney összegyűjtötte az utóbbi idők saját rajzfilmjeinek legjobb pillanatait, felkérte Phil Collinst, és már kész is volt a minden eredtiséget nélkülöző Mackótestvér. Külön öröm, hogy nem használtak sok CGI-t, és ezáltal inkább a klasszikus Disney-filmekre emlékeztető látvány fogad minket. Az Atlantisz és A kincses bolygó viszonylagos sikertelenségét követően eltértek a komolyabb témáktól, és ez a box office eredményekben is tükröződött. Röviden egy megbízható minőségű, ám nem túl eredeti rajzfilm. Egyszer érdemes.

6/10

Snowboarder (Snowboarder, 2003)

Hurrá, újabb havas film. A franciák nyilván felbuzdultak a Hóhatár - A félelem felpörget hatalmas buktáján (90 milliós költségvetés, 4 milliós bevétel), és úgy gondolták, ők majd megmutatják, hogyan is kell ezt "kezelni". A sztori szinte dettó ugyanaz: hajszálnál is vékonyabb bűnügyi szál (egy pisztoly még el is dördül, jujj!), felszínes szerelmi szál, rohadt unalmas snowboardos szál, és lám, kész is a 110 perces "ütős" film. Mindenki kerülje el jó messzire!

1/10

A pillangó (Le Papillon, 2002)

1921 óta tudjuk, hogy a kisgyerek és a felnőtt kapcsolata milyen érdekes is lehet a filmvásznon. A pillangó ugyanezt viszi tovább, igaz, hozzá nem ad semmit. Ám egy ilyen filmnél, ami legfőképp az emberi kapcsolatkoról szól, nem lehet sablonokról és utánérzésről beszélni. Michel Sérrault játéka nagyon kifinomult, Claire Bouanich a kislány szerepében telitalálat. Abszolút hihető, a mai világ minden gyengeségét magába foglaló film, amit Sérrault árnyjátéka jellemez a legjobban. Egyetlen hiányosság maradt bennem a moziból kifele jövet, mégpedig az, hogy semmiféle nyomot nem hagyott bennem, elszállt a film, mint a pillangó. Ja, és 1921-ben egy bizonyos csavargó és a kisfiú történetével indult ez az alműfaj. A csavargót Charles Chaplinnek hívták. Sajnos már csak múlt időben.

6/10

Pán Péter (Peter Pan, 2003)

Az tuti, hogy nálam az év egyik legrosszabb filmje lesz P. J. Hogan "regényhű" Pán Pétere. Annyira hű az eredeti műhöz, hogy az már mérhetetlenül unalmas. Egy csepp eredeti ötletet nem sikerült hozzátennie a korábbi adaptációkhoz vagy a regényhez. Jason Isaacs és a többiek játéka felettébb idegesítő. A vadul alkalmazott és bűnrossz CGI még pluszban hozzájárul a film negatívnál is negatívabb élvezetéhez. Ebben az esetben a box office eredmények abszolút megfelelnek a film minőségének: 100 milliós büdzséből 40-et hozott. Újabb, és erőteljes szégyenfolt Hollywoodnak.

1/10

Felül semmi (Calendar Girls, 2003)

Az angol vígjátékok reneszánszukat élik. A Fújhatjuk című Ewan McGregor filmmel elindult, majd az Alul semmivel és a Billy Elliottal folytatódó hasonló témájú alkotások alapjaiban változtatták meg a brit komédiákhoz való hozzáállást. A kisvárosi, falusi emberek kitörni akarása, vagy ebben az esetben a saját céljaik abszolút túlteljesítése hálás téma. Annyi külöbséggel, hogy a Felül semmi esetében igaz is. A Helen Mirren és Julie Walters által vezetett női színészcsapat fantasztikus kalandokat él át aktnaptáruk sikere miatt, ám a film vége már átcsap az amerikai vígjátékok ingoványába, de ez nem von le semmit sem az értékeiből. Igényes, visszafogottan mosolyogtató és nagyon angol komédia, harsány poénok nélkül.

7/10

A texasi láncfűrészes (The Texas Chainsaw Massacre, 2003)

Alapjában véve nincs ezzel a filmmel semmi baj. Viszont Marcus Nispel borzalmasan erőltetett rendezése sokat levon az értékéből. Szinte minden ijesztgetős jelenetnél érezni az izzadságcseppeket, hogy valami nagyon hatásos kerekedjen ki belőle, és a vágás is ennek esik áldozatául. Sokszor teljesen elmarad a kívánt rémisztgetés a rosszul döntő rendező miatt, pedig minden adva volt, hogy jó remake legyen. Különben is úgy érzem, hogy a január 1-én bemutatott francia ultrbrutális horror, a Magasfeszültség (ami egyébként erősen hajaz a Texasira) után már nagyon kell tudni horrort rendezni, hogy igazán ütős és félelmetes legyen. Ja, és a "jelmeztervező", valamint a fodrász úgy tűnik, elfelejtette (vagy elfelejtették nekik mondani), hogy 1973-ban és nem 2003-ban játszódik a film.

5/10

Mix (Mix, 2004)

Öröm látni, hogy a Filmszemlés produkciók ilyen hamar érkeznek a mozikba, végre elértünk egy szintet, legalább ebben. A Mix érdekes egyvelege a hollywoodi történetszövésnek és a magyar valóságnak. Vagyis inkább csak lehetne, ugyanis az emberben a film nézése közben többször is megfogalmazódik a kérdés, hogy "miért?". Ugyanis sokszor csak úgy történnek dolgok anélkül, hogy bármi is indokolná bekövetkezésüket. A vágás profi, a fényképezés nem kevésbé. A színészek, akárki akármit is mond (még Rudolf Péter a pornógyáros szerepében is), jók, Kulka János pedig felettébb hihető a kivándorolt "neoamerikai" apa szerepében. Nagy kár, hogy sok megválaszolatlan kérdés marad az emberben, miután elhagyta a termet. Viszont egy érdekes színfolttal bővült az idei magyar mozipaletta.

5/10

A felejtés bére (Paycheck, 2003)

Ezt a kritikát Szásának szánom, sok szeretettel. :-)

Kicsit olyan helyzetben vagyok, mint a fent említett fórumtárs a Pán Péter esetében. John Woo-ról nehezen tudok elfogultság nélkül írni, mégis megpróbálok.

Újfent csalódtam a hongkongi rendezőben, de ezúttal másként. Kezdeném azzal, hogy a film összköltségvetése 85 millió dollár volt, ami nem hangzik rosszul egy sci-fi-akció esetében, ami ráadásul Philip K. Dick novellájából készült. Csakhogy 0 85-ből 25 a marketingre ment el, marad 60. Ebből pedig a mi drága Benünk markolt fel 15-öt, szóval marad 45. Arról nincs információm, hogy a stáb többi tagja mennyiben részesedett a maradék összegből, de maradjunk abban, hogy 45 millió dollárból kellett egy látványos sci-fit összehozni. A látvánnyal nincs baj, mind a díszletek, mind (az a kevés) spec. effekt rendben van, egyvalami azonban szúrta a szemem. A film a közeljövőben játszódik (ami már szinte a jelen), és ha néhány járművet fel tudtak egy kicsit tupírozni, hogy "future"-hatása legyen, akkor a parkólóbéli jelenetnél nem értem, miért állnak az azóta már nem is ebben a formában gyártott BMW-k 3-as sorozatának példányai (nem is egy, nem is 10) változatlanul hagyva (persze lehet, hogy a szponzori pénz nagy úr, de akkor is). Visszatérve a filmre: Woo a fehér galambon kívül a háttérbe húzódik, nem erőlteti a nézőre pl. az Ál/arc agyonstilizát (ám nagyszerű) miliőjét, igaz, nincs is hol. Akciójelenetekben nem bővelkedik a film, sőt, inkább úgy mondanám, hogy nagyon kevés van benne. Dean Georgaris forgatókönyvíró a Dick-i világ csíráját ölte ki azzal, hogy a magvas párbeszédeket szinte (azért egy-két helyen találunk a mesterhez, mármint Dickhez méltó tanulságokat) teljesen kifelejtette a szkriptből. Mindezek ellenére abszolút rá lehet ismerni arra a világra, amit a sci-fi írótól megszokhattunk, csak hallani nem lehet. És mivel nincs sok akció, a párbeszédeknek kell(ene) vinniük a filmet, ami majdnem maradéktalanul sikerül, csupán a fent említett hiányosság miatt nem tökéletes. Összegezve: mint John Woo-film, színtelen-szagtalan, de mint egy sci-fi, igenis megállja a helyét. Bár annak tudatában, hogy a DreamWorks gyártotta, lehet, hogy kínosan ügyeltek arra Spielbergék, nehogy má  elérje a házon belüli vetélytárs, a Különvélemény szintjét.

7/10

Túl közeli rokon (Stuck On You, 2003)

Könnyen végigkövethető, hogy a kezdetben még a hátrányos helyzetűeket sértő poénok hogy finomodtak a Farrelly testvérek filmjeiben. Igen, sajnos finomodtak, és nem lettek kifinomultak. Mert minden filmjük arról szól valamilyen szinten, hogy ezeket az embereket megszerettessék anélkül, hogy különféle hangzatos "Szeresd a mozgássérültet!" szlogennel tennék ezt, viszont nagyon ütöttek a poénok. Azonban a Túl közeli rokon esetében már szó sincs a Farrellyékre jellemző fricskáról. Minden filmjük megközelíti a két órás játékidőt, ami egy vígjáték esetében igen dicséretes, ha jól működik (márpedig eddig többé-kevésbé jól működött), ám a Túl közeli rokon 120 percét igencsak érezni. Sokszor fáradtnak tűnnek a poénok, és valahogy most már a színészeket sem sikerül jól kiválasztani. Matt Damon és Greg Kinnear jók, de náluk sokkal, de sokkal jobban komédiázó színészeket is lehetett volna szerződtetni. Cher zseniális önmaga paródiájában, de mit várunk tőle, Oscar-díjas (mint ahogy az egyik legjobb poénban hangoztatja is:-). Összességében jól lehet szórakozni a filmen, de ezek a Farrellyk már más Farrellyk.

6/10

A mohácsi vész (A mohácsi vész, 2003)

Jancsó Miklós ötödik Kapa-Pepe kalandja - sajnos - nem méltó lezárása a szériának. A tavalyi Kelj fel, komám, ne aludjál! című háborús tabló után A mohácsi vész még gyengébbre sikerült. Pedig az Utolsó vacsora az Arabs Szürkénél még kifejezetten viccesre és lendületesre sikerült, ám a mostani inkább tűnik erőlködésnek, semmint az alkotói fantázia szárnyalásának. Mucsi Zoltán roppant visszafogott a korábbiakhoz képest, Scherer Péter ellenben talán most a legjobb. Ami viszont biztos, hogy alig-alig találunk a párosra jellemző helyzetkomikumokat. A film technikai megvalósítása elég silány, de ez nem A mohácsi vésznek, hanem sokkal inkább a magyar filmekre szánt összegek kritikája. Mindent egybevéve vannak szórakoztató percei a filmnek, de az összkép még a közepes minősítést sem éri el.

4/10

Az utolsó szamuráj (The Last Samurai, 2003)

Tom Cruise szinte nem tud a kasszáknál hibázni. Egyszerűen érthetetlen, mert Az utolsó szamuráj sem érdemli meg a majd  500 milliós bevételt világszerte. Azt kár feszegetni a filmmel kapcsolatban, hogy szinte sulykolja az emberekbe az amerikai becsületszemléletet, de mivel hollywoodi produkció, ez nem annyira szembetűnő. Meg kell szokni, hogy az USÁ-ban ilyenek az emberek, és kész. Az más kérdés, hogy vajon mennyire hiteles így a film, az mindenesetre biztos, hogy a japcsik imádják Edward Zwick alkotását. Amik miatt azonban nem jó a film, azok a dialógusok. Sokszor borzalmasan unalmasak és erőltetettek. Ám a film végén az utolsó csata megkomponálása, fényképezése és kivitelezése minden eddigi csatajelenetet felülmúl, talán még A gyűrűk ura hasonló részeit is. Nem is értem, John Toll operatőr (imádom, ahogy a természeti képekkel bánik, és ahogy egy csatát fényképez, lásd: Szenvedélyek viharában, A rettenthetetlen és Az őrület határán) hogy maradhatott ki az Oscar-jelöltek közül, én neki adtam volna a díjat. Szóval a film működik, de a gyenge párbeszédek miatti unalom nem képes jóvá varázsolni Tom Cruise és Ken Watanabe suhingatásait.

5/10

Getno (Getno, 2004)

Sajnos ismét egy roppant gyenge magyar film sikeredett, pedig ezt ráadásul nem holmi kis forgalmazó vette kézbe, hanem az InterCom. Hogy mit láttak benne, az számomra rejtély. Egyetlenegy pozitívuma a filmnek Gesztesi Károly zseniális játéka (pedig emlékszem, régen hogy utáltam azért mert ő volt Sly magyar hangja A bosszú börtönében-ben), a többi színész kritikán aluli: úgy játszanak, mintha most olvasnák föl először hangosan a forgatókönyvet (már ami volt). A színészvezetés szintén borzalmas. Ám ami a "legtutibb", az az, hogy állandóan balesetet szenved valaki, és ez már a nevetségesség szintjét is alulmúlja. De az, hogy ki, miért van Amerikában, ami egyébként a lényeg lenne, teljesen elsikkad ezek mellett. Megint csak KÁR!

2/10

Az ítélet eladó (Runaway Jury, 2003)

Megmondom őszintén, nem sokat vártam a legújabb John Grisham-adaptációtól, ám a végeredmény mégis több lett, mint kielégítő. Persze a film teljes élvezetéhez hozzátartozik, hogy emelkedjünk felül azon, hogy a manapság oly  divatos fegyverviselés be- vagy nem tiltását célozza meg oktatási anyagként. Azonban ilyen színészeket egy helyen nem sokszor látni. Szinte senkit sem lehet kiemelni, van mindenkinek elég tere és ideje bizonyítania a másik mellett. Azonban a film kétség kívüli csúcspontja Hackman és Hoffman első találkozása ("Régóta vártam erre" - mondja Gene). Magyarán egy igazán sodró lendületű, ám nem túl merész Grisham-film óriási sztárparádéval (a szó legjobb értelmében).

8/10

Pelenkás bajkeverő (Mauvais Esprit, 2003)

Ha az amerikaiak lopnak a franciáktól, akkor az szinte egy az egyben történik. Ha a franciák az amcsiktól, akkor azért nem. És ez az egyetlen dolog, ami miatt talán elkészülhetett ez a "film". Amúgy egy szerencsételn és erőltetett próbálkozás, ám arra mindenképpen jó, hogy folytassa a gigantikus hagyományokkal rendelkező, ám mostanság igencsak hanyatlóban lévő francia vígjátékok lejáratását. Olyan dolgokat látni premier plánban, ami van, hogy poénos lehet (Farrellyéknek sikerült ez többször is), ám egy olyan filmnél, ahol az lenne a cél, hogy legalább valamelyik szereplőt kedvelni lehessen, óriási hiba. Se forgatókönyv, se rendezés, csupán Thierry Lhermitte pályájának mélypontja ez a film.

1/10

Nagy hal (Big Fish, 2003)

Tim Burton más lett. Megvallva őszintén, nem nagyon hiszem, hogy lesznek még olyan zseniális alkotások tőle, mint a Támad a Mars!, Az Álmosvölgy legendája vagy az Ed Wood és a Batman. Kicsit megkomolyodott, kicsit megviselhette A majmok bolygója kritikai antisikere. A Nagy hal egy igazi Tim Burton film, és teljesen észrevehető benne a rendező teljes kelléktárának totális mértékű átalakulása, finomodása. És olyan mesét mond nekünk, hogy szemünk, szánk eláll. A film vége pedig mind Burton pályájára nézve, mind az életre nagy tanulság: a valóság is olyan, mint az álmok világa, csupán a körítés más.

8/10

Sábado - Esküvői videó (Sábado, Una Película En Tempo Real, 2003)

Chílei filmvígjátékként hirdeti a film forgalmazója, a Szimpla City, pedig nem az. Egy nagyon jól működő tragikomédia. A film csupán 65 perc, ami nem túl sok, ám egyetlen snittből áll az egész. Zseniálisan négy részre osztott műról van szó: az első negyed óra a konfliktus kialakulása és a személyes tragédia, a második az úgymond komikus rész, a harmadik a lelki folyamatok és a nem hallható belső viszály epizódja, míg az utolsó nem egyértelmű megoldás vagy happy end, bár a főhősnő, igaz, még nem tudja, de mindenképpen boldogabb élet elé néz. Szóval aki csak teheti, szánjon kerek egy órát erre a szösszenetre, lehetetlen csalódni benne.

7/10

Hideghegy (Cold Mountain, 2003)

Kevés filmre ültem be olyan előítéletekkel, mint erre. Persze ehhez hozzájárult, amit lépten-nyomon hallani lehetett, hogy Harvey és Bob Weinstein csupán ismét Oscart akart nyerni valamivel, és ehhez még a Miramax legmagasabb saját költségvetését is megszavazták Anthony Minghellának (75 millió dollár). Ám amikor kijöttem a moziból, éreztem, hogy ez egy nem mindennapi film. Sokan hiányolják a csatákat a filmből, mondván, hogy az eleje után unalmassá válik a film, pedig ez nem igaz. Minghella hihetetlenül jól ábrázolja hősei lelki folyamatát és átváltozását. Minden helyszín, minden kép fantasztikusan jól sikerült. A színészekkel nincs baj, Nicole Kidman és Jude Law játéka csupán Renée Zellwegerrel összehasonlítva tűnhet rossznak, hiszen ő egy teljesen más dimenzióban játszik. Úgy gondolom, aki egy picit is szereti az amerikai polgárháborús időszakot vagy látott már ekkor játszódó westernt, az nagyon fogja tudni értékelni a film kiemelkedő hangulatát. Homéroszról pedig ismét bebizonyosodik, hogy hiába utáltuk a középiskola első osztályában elolvasni az Íliászt és az Odüsszeiát, ez a film is segít rávilágítani arra, hogy alapművek az irodalomban. Anthony Minghella pedig lehet, hogy David Lean méltó utóda lesz?

8/10

Derült égből Polly (Along Came Polly, 2004)

Most megint lehetne azzal jönni, hogy "ugyan hányszor lehet még eladni ugyanazt?". 1994-ben még ki gondolta volna, hogy az akkor a Dumb és Dumberrel berobbanó Peter és Bobby Farrelly alapjában véve megreformálja a romantikus vígjátékokat. Merthogy az ő filmjük csak kicsit volt romantikus, vulgáris viszont nagyon. Azonban az utóbbi időben a love storys komédiákat szinte már csak hasonszőrű poénokkal dúsítva képesek leforgatni Amerikában. Ebbe a hibába esik bele a Derült égből Polly is. John Hamburg filmje nagyon erősteljesen nyit poénügyileg, és mivel a közepe után ezek szépen elfogynak, és a WC-s, valamint más rokon vicces(nek szánt) jelenetetek elpuffogtatását követően színészvezetésében bízik, bár ne tenné. Olyannyira leül és nevetségessé válik a romantika ezen filmben történő ábrázolása, hogy az már fájó. Azért persze lehet jókat röhögni a filmen, csak ne láttunk volna már mindent százszor. Klisé, amit írtam, de ez van.

Derült égből Polly (Along Came Polly, 2004)

4/10

Mélyen őrzött titkok (Mélyen őrzött titkok, 2004)

Böszörményi Zsuzsa filmje volt az idei Filmszemle legtöbb díjat nyert alkotása. A rendezőnő kapta a munkájárt a díjat, valamint még elvitte a legjobb női főszereplő és a legjobb férfi mellékszereplő díja mellett a legjobb produceri díjat is. Tulajdonképpen ezzel nem is lenne baj, csakhogy ez a film sem üti meg teljesen a díjazandó filmek táborát. Az idei, eddig bemutatott magyar filmek közül viszont talán eddig ez a legjobb, és ez inkább a többi film gyengeségeinek köszönhető. Az alapötlet már ismert, sokszor körüljárt sztori (a szegény, egyedül lévő, lecsúszott intézetis lány), mégis kellően fordulatosan indul a film. A színészi játék sem túlságosan erőteljes, mégis azt érezni, ehhez a filmhez ilyen alakításokra volt szükség. Ahol azonban menthetetlenül elcsúszik az alkotás, az a torontói eseménysor: fantáziátlan, "legyen benne Amerika is, ahova az anya költözött"-szindróma, a nagy találkozás borzalmasan gyenge párbeszédei. Azonban mikor már elkönyvelnénk a film végét ennyire rossznak, Böszörményi Zsuzsa tud újat mutatni, és egy olyan szép utolsó 2 perccel jutalmazza a kitartó nézőt, hogy tényleg elhisszük neki: van remény!

6/10

Elveszett jelentés (Lost In Translation, 2003)

Coppolának lenni jó. Francis Ford nyomán el lehetett jutni Rocky mellé barátnőnek, Hollywood egyik legfoglalkoztatottabb színészének lenni, és nem mellesleg Oscart nyerni négy napos munkáért. Sofia Coppola egyvalami miatt nagyon nagy dicséretet érdemel: zseniális az a fajta nihil, ami átjön a képeiben. Fantasztikusan megvalósította a filmnek azt a részét, amikor a főszerplők egyedül vannak. Ám a nagy gond számomra az volt, hogy nem voltam képes elhinni, hogy Bill és Scarlett csak azért lesznek több-mint-barátok, mert kielégületlenek az új helyzetben. Szájbarágós szimbólumokkal is tele van a film (pl. a szőke, üresfejű, hollywoodi színésznő, állítólag Cameron Diazról mintázva), amik igen sokat rontanak az amúgy sem teljesen pozití összképen. Sofia Coppola második filmjéért igencsak el lett halmozva díjakkal, más kérdés, hogy a legtöbbjük Amerikából érkezett.

4/10

Vas (Torque, 2004)

A Vas fantasztikus film.
A Vasnak izgalmas és érdekfeszítő története van.
A Vas kihozza a "színészekből" a maximumot.
A Vasban profi trükkök és kaszkadőrmutatványok vannak.
A Vas mindenkinek ajánlott, kötelező "film".

Nos. A Vas mindennek az ellentéte. Neal H. Moritz producer pedig, ha lenne, már most előjegyeztethetné magát az Arany Málna életműdíjára. Szurkolnék neki.

1/10

Ház a ködben (House Of Sand And Fog, 2003)

Nagyon vártam ezt a filmet, és megérte. Óriási elvárásaim voltak, és tudta teljesíteni azokat a film. Vadim Perelman erőteljes, megindító sorstragédiát rendezett fantasztikus színészekkel. Kevés olyan dráma van, ami több, mint két órás hossza ellenére minden percében élményt nyújt, nos ez ilyen. Az idei, hazai mozis év eddigi legjobbja!

9/10

Montecarlo! (Montecarlo!, 2004)

A Montecarlo! pontosan azt nyújtja, amit a plakát ígér: Koltait, Mucsit, Pikalit. A kicsit nagyon hiányos forgatókönyv butaságait többéségében simán meg lehet bocsájtani a zseniális Mucsi Zoltánnak, a csak kicsit rosszabb Koltai Róbertnek és az érdekes szépségű Pikali Gerdának. A film erős jelenetei kétség kívül azok, amelyekben Koltai és Mucsi együtt vannak. Összességében egy nagyon rövid (75 perc), ám erős és nagyon gyenge jelenetekkel tűzdelt vígjáték. Egyszer, de akár többszöri nézésre is alkalmas.

5/10

Ördögi színjáték - A pap, a várúr és a boszorkány (The Reckoning, 2004)

Paul McGuigan rendező kedvenc filmjei között bizonyára szerepel A rózsa neve. Szinte szó szerint követi Annaud filmjét annyi különbséggel és különlegességgel, hogy nyakon önti egy vegetáló színitársulat és a hozzájuk csatlakozó bűnös pap történetével. Több rejlett ebben a filmben szimpla utánérzésnél, de a karakterek hasonlósága miatt nem lehet elvonatkoztatni A rózsa nevétől. Vincent Cassell tízperces alakítása azonban szinte kárpótol mindenért, üdítő színfoltja a filmnek. Az pedig a magyar forgalmazó (FF Film) sutasága, hogy a film alcímében lelövi a poént is. De legalább a világon nálunk mutatták be másodikként. :)

3/10

Tucatjával olcsóbb (Cheaper By The Dozen, 2003)

Steve Martin tavalyi filmje, a Több a sokknál abszolút a kellemes csalódások közé tehető, és így vérmes reményekkel ültünk be a Tucatjával olcsóbbra is. Kiderült, hogy a főszereplő személye ismét nem garancia a színvonalra, csupán a sikerre. A poénok teljes hiánya, a már szinte a borzalmasság szintjéig sújkolt tanulság az ember idegeire megy kb. háromnegyed óra után, és még hátrvan ekkor a fele. Sem Steve Martin, sem Bonnie Hunt, sem Piper Perabo, sem pedig Ashton Kutcher nem képes színt vinni alakításába, így pedig egyetlen értékelhető momentuma sem akad a filmnek.

1/10

Minden végzet nehéz (Something s Gotta Give, 2003)

Nancy Meyers rendezőnő egész ügyes filmet hozott össze. A több, mint két órás hossz ellenére azt lehet mondani, hogy lendületes a film, igaz, egy-két üresjáratért nagyon kár. Jack Nicholson játéka a Lesz ez még így se! óta sajnos nem sokat változott. A Schmidt történetében még kevésbé, azonban itt szembeszökő a hasonlatosság. Diane Keaton megérdemelte az Oscar-jelölést, nagyon szexin adja elő az 50-es éveiben járó, reményvesztett anyát. Keanu Reeves visszatért a Mátrix első és a második-harmadik része közötti időszakhoz, vagyis jelentéktelen szerepeket vállal, amiket ráadásul nem is tud megfelelően megoldani. Frances McDormand szerepe méltatlan a színésznőhöz, ám az az egy-két perc, amíg látható, az igazi felüdülés.

Kevés igazán jó poén, sok jó poén, egynéhány unalmas pillanat. A Minden végzet nehéz azonban végigülhető és szórakoztató.

6/10

A passió (The Passion Of The Christ, 2004)

Mel Gibson már elérte a célját a filmmel. Annyi vita indult e film körül még a legapróbb részletek miatt is, hogy A gyűrűk ura elbújhat mellette.

Maga az alkotás egyébként nem olyan rossz, de nem is jó. Gibson szolgalelkűen mondja fel az utolsó 12 órát úgy, ahogy ő elképzeli (reméljük, nem más alapján). A sokak által említett brutalitás nem a minőségében, hanem a mennyiségében eltúlzott. Sokszor már az ember az óráját nézi, hogy vajh  meddig láthatjuk Caleb Deschanel megrázó képeit. A rengeteg lassítás talán a divat miatt került a filmbe, talán nem, szerintem inkább rossz, semmint jó választás.

Úgy gondolom, többet nem is érdemes erről a filmről mondani, mert aki ismeri a Bibliát, az úgyis máshogy látja mindezt, még ha csak egy picit másképp is. Nekem hatalmas élmény volt a film, mind jó, mind rossz értelemben. Ezért nem is lehet más a film mint közepes.

5/10

Rocksuli (The School Of Rock, 2003)

Bő fél éves késéssel csak befutott hozzánk a Paramount tavalyi kevés sikeres filmje közül a Rocksuli. Az számomra máig nem derült ki, hogy minek kellett Richard Linklatert szerződtetni rendezőnek, mindenesetre az igencsak egydimenziós filmet profin vezényli le. Jack Black egyszemélyes show-ja néhol erőteljes, néhol visszafogott, ám az mindenféleképpen a film érdeme, hogy a több elvárható jó poén hiányában is tökéletesen elrepül a bő másfél óra. Joan Cusack igazgatónői szerepe igazi telitalálat, nagyszerűen játszik, és még a gyerekek is jó választásnak tűnnek.

Persze tovább kell lépni a film néhány butaságán, szeretni kell az igazi rockot (YESSSSS!!!), és akkor egy (majdnem) jó filmet fogunk látni.

6/10 (elfogultan a rockzene miatt: 7/10)

Szeresd apádat! (Aime Ton Pére, 2002)

Jacob Berger rendező a franciák egyik álmát válthatta valóra a két Depardieu (Gérard és Guillaume) együtt szerepeltetésével. Azzal már nyilván nem foglalkozott, hogy egy olyan nevetséges drámába oltott thrillert tárt a nagyközönség elé, ami még akkor sem lehetne sikeres, ha egymillió kópiával mutatnák be. Egészen az első 20 percig még úgy, ahogy szórakoztató a filmecske, de utána jönnek az egymásradobált, logikátlan és borzalmasan együgyű jelenetek, amik végignézését követően egy kérdés merül fel az emberben: miért?

2/10

Rap, revü, Rómeó (Rap, revü, Rómeó, 2004)

Oláh J. Gábor nagy fába vágta a fejszéjét, amikor egy hamisítatlan, nyolcadik kerületi mesét akart forgatni. Mondjuk partnerre talált benne, mert kapott rá pénzt, és sikerült az InterComot is megnyernie a film forgalmazójának. Nagy kár, hogy a film csak közepes. Sajnos a történet túlzott szerteágazósága és a film viszonylagos rövidsége miatt néhány fontosnak szánt jelenet teljes mértékig eljelentéktelenedik, sok elvarratlan szál marad. Gálvölgyi, Stohl és Csányi Dávid játéka maradéktalanul kielégíti a néző igényeit, és a helyenként jól működő részek is bebizonyítják, hogy vannak itthon tehetséges, fiatal rendezők, csak jöhetne már egy pékézláb forgatókönyv is (persze a kellően jó megvalósításhoz szükéges pénzzel együtt).

5/10

Elvarázsolt kastély (The Haunted Mansion, 2003)

Eddie Murphy kálváriája 1990-re, a Megint 48 óra viszonylagos bukására tehető. Azóta képtelen volt egyetlen kritikai sikert is elérni, igaz néhány filmje a pénztáraknál egészen jól teljesített. Az Elvárzsolt kastély is beáll ebbe a sorba. Történetről szinte nem is beszélhetünk, és még a poénok sincsenek jól pozícionálva. A gyerekeknek érthetetlenek, a felnőtteknek gyerekesek. Pedig a műfaj nagy klasszikusaira (Robert Wise nagyszerű A ház hideg szíve című munkája) történő visszautalások, idézgetések sokat dobhattak volna a film egyébként borzasztó nihilt árasztó hangulatán. De legalább a BMW jól járt. A 745i típusú kocsijuk legalább fél órán keresztül szerepet kap benne, úgyhogy ők elégedettek lehetnek. A film amúgy fabatkák sem ér.

1/10

Horrorra akadva 3. (Scary Movie 3., 2003)

David Zucker, azon kívül, hogy A fülke producere volt, sok érdemlegeset nem tud felmutatni a Csupasz pisztoly 2 és 1/2 óta. Az meg, hogy a Wayans fivérek maguktól vagy a Weisnteinék hatására hagyták ott dédelgetett Scary Movie-sorozatokat, nem tudni. Az tény, hogy a borzalmas második rész után a harmadik két fokkal jobb. A legnagyobb baj viszont az a filmmel, hogy ez sem áll össze egésszé. Leginkább poénok és poénnak szánt valamik egymásra hányt halmaza, sok-sok sztárocskával és alig-sztárral. Queen Latifah mint az Orákulum és Leslie Nielsen mint az elnök jó választásnak bizonyult, és azért van benne egy-két jó geg, de ennyi.

3/10

Gothika (Gothika, 2003)

Mathieu Kassovitz is hollywoodi rendező lett. A Gothika roppant gyenge és buta, viszont lopásokból jeles. Félelemkeltésben erősen közelít egy háromórás filmdráma szintjéhez, a befejezése pedig a 8MM-t másolja. Kerülje el mindenki!

2/10

A macska - Le a kalappal! (The Cat In The Hat, 2003)

Bo Welch alaposan belecsapott a lecsóba. Az eddig látványtervezőként ismert és elismert "rendező" olyan gusztustalan és förtelmes látványorgiát "varázsolt", hogy minden gyerek és felnőtt kedve elmegy a gyerekfilmektől. A forgatókönyvírók még arra sem vették a fáradtságot, hogy Mike Myers szájába épkézláb mondatokat adjanak, bíztak a színész magánszámában. Csak míg Jim Carrey a Grincsben ezt tökéletesen megoldja a még elfogadható cukormáz mellett, addig Myers teljesen idegenül mozog az igénytelen macskajelmezében.

Ha lenne Az év gyöngyszemei díszdoboz, a Vas és A macska már benne is lenne. És még hol az év vége!

1/10

Fék nélkül - Michel Vaillant (Michel Vaillant, 2003)

A neves francia képregényt ledegradáló mű természetesen Luc Besson nevéhez fűződik. Egyetlen pozitívuma a filmnek, hogy szórakoztatóbb Stallone és Renny Harlin borzalmánál, a Felpörgetvénél. Azonban az, hogy bármi realitást is vittek volna a filmbe, az teljességgel elképzelhetetlen. A papírmasé színészek még jól sem mutatnak a szerepükben, a szabotázsos szál pedig nagyon nevetséges.

Jerry Bruckheimer biztos büszke magára, hogy Luc Besson személyében méltó követőre lelt.

3/10

Scooby-Doo 2. - Szörnyek póráz nélkül (Scooby-Doo 2. - Monsters Unleashed, 2004)

Az első rész borzalma után sem lehetett előzetesen számítani sok jóra, de Raja Gosnell munkája azért mutat némi előrelépést. Míg az előd teljesen semmibe vette a Scooby-Doo-mítoszt és hagulatot, addig ennél egy fokkal jobban sikerült. Csak most a gyerekeket nézték hülyének, mert abszolút debileknek állították be a Rejtély Rt. "dolgozóit". A roppant erőltetett türténet és gyatra megvalósítás ellenére is jobb az első résznél, de ez is csak pont annyira elég, hogy a legrosszabb szintnél egy fokkal jobb legyen.

2/10

Daemiaen szerint a világ

Fizetési opciók