Az It Follows eddig az év horrorfilmje nálam, közel a tökéleteshez. Kicsit hosszabban az archívumból:)
Valami követ (It Follows, 2014)
Napjainkban nem egyszerű a horrorfilmek szerelmeseinek élete, hiszen rengeteget kell kutatniuk, ha igazi borzongásra vágynak. A műfaj csiszolatlan gyémántjai rendre elkerülik a szélesvásznat, ráadásul az aktuális felhozatal 80%-a semmi olyat nem mutat, amit ne láttunk volna már tucatszor. A lerágott csont-effektus miatt így már a korrekt iparosmunkákkal is beérjük, de ahogy mondani szokás: a remény hal meg utoljára. Szerencsére minden évben akad egy-két olyan darab, ami azért megmutatja a zsánerben rejlő potenciált és képes szélsőséges reakciókat kiváltani még a stílus legelkötelezettebb rajongóiból is. Nagyon ritkák az olyan filmek, amik érdemi vitákat generálnak és érdemes elgondolkoznunk rajtuk, pedig a szórakoztatás mellett ez is egy nagyon fontos szempont lenne. Nem állok távol az igazságtól, ha azt mondom David Robert Mitchell filmje minden bizonnyal az idei év egyik ilyen alkotása. Mindig óvatos vagyok azokkal a horrorfilmekkel, amiket a híre jóval megelőz, de a tavalyi díjesőt követően az It Follows komoly hátszelet kapott a forgalmazás terén, így e héttől már a magyar mozikban is megtekinthető. Ez pedig egy remek hír, mivel a korábbi években az ilyen darabok rendre elkerülték országunkat, így aki tudja, mindenképpen moziban nézze meg, mert érdemes! A történet középpontjában Jay (Maika Monroe) áll, aki éli a gondtalan tinédzserek életét, egészen egy balul sikerült randevúig. A durván véget érő este végén barátja figyelmezteti, hogy egy szexuális úton terjedő természetfölötti vírust adott át neki, aminek halálos következményei lehetnek. Hacsak nem fekszik le nagyon gyorsan valakivel, de mivel ő lány és amúgy is jól néz ki, ez biztosan nem fog gondot okozni neki. A helyzet azonban nem ennyire egyszerű, mivel a következő áldozatát is be kell avatnia a titokba, hiszen, ha ő meghal, akkor újra visszaszáll rá az átok. A sztori röviden leírva, akár egy trash vagy egy horror-vígjáték is lehetne, de a végeredmény a lehető legtávolabb áll ezektől a szubzsánerektől. Tulajdonképpen egy klasszikus slasher is lehetett volna a filmből, de az alkotó csavart a szabályokon és ettől lett a film kifejezetten egyedi. Miután a 20. perc környékén tisztában vagyunk a korábban vázolt alaphelyzettel, megnyugodva várhatnánk a szokásos folytatást. A fiatalok ordítanak, rohannak és meghalnak (nem feltétlenül ebben a sorrendben), de a film zsenialitása azonban pont az, hogy a mostanában trendi jump scare jelentek helyett, innentől kezdve folyamatos nyugtalanságot áraszt, ezáltal tökéletesen átélve a főszereplőnő érzéseit. Ez a megnyugvástól a szörnyű félelemig terjedő érzelmi skála egy szörnyű hullámvasútra ültet fel minket, ahonnan a befejező képkockákig nem is tudunk leszállni. Illetve még utána sem. Fontos adalék, hogy a korábban megszokott slasher gyilkológépek helyett, itt mindig változik a gyilkos személye, aki halott családtagtól kezdve teljesen ismeretlen emberig bárki lehet. Hab a tortán, hogy csak az láthatja a démont, aki megfertőződött a vírussal, így gyakorlatilag senki segítségére sem számíthat. A legdurvább viszont az, hogy a gyilkos igazából semmi szörnyűt nem csinál, csak normális sétatempóban követi az áldozatát a nap 24 órájában. Nincs megnyugvás, pihenés, mivel mindig mozgásban kell lenni és figyelni. A film által bemutatott csonka család modellje tökéletesen illeszkedik a vírus által közvetített reménytelenséghez. Apafigura nem létezik, az anyát gyakorlatilag csak a kórházban látjuk, a gyerekek pedig semmit sem tudnak kezdeni az életükkel. A filmhez remekül illő helyszín Detroit, minden egyes képkockán átüt a cél nélküli élet keserűsége. Természetesen a fiatalok megpróbálják felvenni a harcot a démonnal, de gyerekfejjel gondolkoznak még, így az ötleteiket nem koronázza siker. Csak a magától értetődő megoldás segíthet, ehhez azonban Jay-nek lélekben kell meghalnia, ha valójában tovább akar élni. Rengeteg gondolat cikázott bennem a film megtekintése után, próbáltam ráhúzni valami szimbolikus keretet a sztorira, főleg a sokkoló befejezés miatt. A körülöttük látott élet nihilizmusa, az elkerülhetetlen halál gondolata öltött volna testet a démonban? Aztán végül feladtam, mivel nem állt össze bennem kerek egésszé a dolog, így azt mondom, hogy nem szükséges újraértelmezni a látottakat. Vitatkozni érdemes róla, mivel nagyon szélsőséges reakciókat váltott ki a film, de azt mindenképpen illik értékelni, hogy végre valami igazán eredetit láthatunk. Amivel engem David Robert Mitchell megvett kilóra az a film atmoszférája volt, a fényképezés és a zene egy az egyben John Carpenter aranykorát idézi, aki az egyik kedvenc horrorrendezőm. A minimalista, ugyanakkor fantasztikusan hatásos képek és a hihetetlenül nyugtalanító zene kombinációját tovább emeli Maika Monroe remek alakítása. A végső pontszám még érlelődik bennem, a mostani egy kicsit a megelőlegezett bizalom jele, de nem akarok senkit félrevezetni: ez a film nem fog mindenkinek tetszeni. Nagyon lassú, szokatlan struktúrában és szabályok alapján építkező darab, ami nem ér véget a stáblistával. Az utóbbi évek egyik legjobb horrorfilmje.
Remek. 10/9