Jack Palance 1919 02. 18 - 2006 11. 10
Jack Palance jóképű, ám azért fenyegető tekintetű színész volt, aki többnyire kegyetlen, vagy kemény-de igazságos karaktereket játszott.
Elképesztő, ahogy mély, ellentmondást nem tűrő, határozott, szaggatott beszéde a fenyegető megjelenésével, heves magatartásával párosult.
Több mint 90 filmben szerepelt, feledhető filmek mellékszereplőjeként, sikeres filmek főszereplőjeként egyaránt. Emellett kedvelt televíziós személyiség is volt, 30-40 tévéfilm, tévésorozat is fűződik nevéhez. Az amerikai közönség leginkább a „Batman” képregény első moziváltozatában Jokerrel kibabráló üzlettárs,
Carl Grissom megformálójaként emlékezik rá, a „Tango & Cash” párost likvidálni szándékozó kábítószer-kereskedő,
Yves Perret figurája ugrik be nekik, vagy pedig „A Vadnyugat fiai” (Young Guns) öregedő rosszarcú fickójára gondolnak, ha nevét hallják.
Az „Irány Colorado!” (City Slickers) marha-hajtó kalandjában gyakorlatilag a saját kemény, erős egyéniségét játssza el a vásznon.
Jack Palance (eredeti neve: Vladimir Palaniuk), 1919 február 18-án született a pennsylvaniai Lattimerben, ukrán emigránsok gyermekeként.
Fiatal korában dolgozott szakácsként, rádiószerelőként, bányászként és ökölvívóként.
Teljes neve Walter Jack Palance, hivatásos bokszólóként a Jack Brazzo nevet használta.
Ökölvívó karrierjének a II. világháború kitörése vetett véget, amikor megkapta behívóját a légierőbe. A háborút kitüntetésekkel és sebesülésekkel zárta.
Markáns arcvonásait a boksz mellett annak is köszönheti, hogy 1942-ben Tucsonnál egy gyakorlatozó repülés során kigyulladt a gépe, és mire sikerült őt kiemelni a roncsból az arca erősen megégett, amit később műtétek sorával hoztak rendbe.
A korábban Észak-Karolinában megkezdett tanulmányait 1949-ben a Standford Egyetem dráma szakán fejezte be.
Ugyanebben az évben házasságot kötött Virginia Baker Greenpeace-aktivistával, később két lányuk –Holly(1950), Brooke (1952) - és egy fiúk – Cody(1955) született.
Ekkor már színpadi produkciókban is kapott szerepeket, például az Elia Kazan rendezte „A vágy villamosa”-ban, ahol Marlon Brando állandó helyettese volt.
Brando, aki sportos beállítottságú, edzett külsejű volt (ezt számos hölgyrajongója is megerősítheti!), felszerelt egy homokzsákot a színház kazánházában és hívta Jack-et, hogy edzzen vele. Egyik este történt, hogy Jack egy nagy ütést akart bevinni a homokzsákra, de nem találta el, és az ütés egyenesen Brando orrán landolt. Az akkor már sztárnak számító színészt kórházba kellett vinni, és Palance, a helyettesítő színész, Brando helyére beugorva megcsinálta élete nagy debütálását. Palance szerint ez segítette hozzá a 20th Century-Fox-szal kötött szerződéséhez.
Gengszterként kezdte a vásznon, s mivel megjelenése erre predesztinálta, később is inkább rosszembereket, erőszakos, negatív figurákat személyesített meg. Mexikói és európai produkciókban is gyakran foglalkoztatták.
Első filmjét Elia Kazannal forgatta „Pánik az utcákon” címmel. Ebben a drámában még a Walter Jack Palance név szerepelt a stáblistán. Partnere Richard Widmark volt. Ezután következett a
„Hirtelen félelelem” (Sudden Fear) Joan Crawforddal, ebben Lester Blaine színészt alakítja, amiért első Oscar-jelölését kapta, majd következett a George Stevens rendezte
„Idegen a vadnyugaton” (Shane), melyben Alan Ladd mellett Jack Wilson revolverhőst alakította - még szintén Walter előnévvel a plakátokon, s az újabb Oscar-jelölés bizonyította, hogy színészi képességeit a kritikusok is elismerték.
A „Nyílhegy”-ben (Arrowhead) Toriano, az apacs törzsfőnök; a „Pogányok jele” című filmben (Sign of the Pagan) Attila, a hun; Robert Aldrich drámájában – „A nagy kés” (The Big Knife) - Charles Castle, a (Rod Steiger által) megzsarolt sikeres színész; egy másik Aldrich-filmben a
„Roham”-ban (Attack) Joe Costa hadnagy - Lee Marvin oldalán, „A magányos ember”-ben (The Lonely Man) Anthony Perkins apját alakította, majd újabb Aldrich-dráma következett „Tíz másodpercre a haláltól
Közben televíziós munkákat is vállalt, nem is eredménytelenül:
A „Playhouse 90” a kor sikeres sorozata volt, olyan epizódrendezőkkel, mint John Frankenheimer, Franklin J. Schaffner, Arthur Hiller, Arthur Penn, George Roy Hill vagy Sidney Lumet. A széria 134 részt ért meg, melyekből Jack Palance mindössze háromban szerepelt, ám ennyi megjelenés is elég volt neki ahhoz, hogy 1957-ben kiérdemelje az Emmy-díjat.
Aldrich egy újabb háborús drámájában vállalt főszerepet „Tíz másodpercre a pokoltól” (Ten Seconds to Hell), ezután mexikói és olasz filmekben szerepelt, illetve az „Austerlitz” című nagyszabású olasz –francia kooprodukcióban Claida Cardinale, Vittorio De Sica és Jean Marais társaságában. Feltűnt Anthony Quinn mellett a „Barabbas”-ban, majd következett az 1963-ban Jean-Luc Godard rendezte Alberto Moravia regénye alapján készült
„Megvetés” (Le Mépris), amiben Palance alakította Jeremy Prokosch producert, aki meglehetősen jó ízlésről tesz tanúbizonyságot, hiszen a főszereplő forgatókönyvíró csinos feleségére hajt,
akit az akkor 29 éves, szépsége teljében lévő Brigitte Bardot testesített meg.
A francia vonalat folytatva 1965-ben Delonnal játszott együtt a „Volt egyszer egy tolvaj”-ban.
Palance meglehetősen rossz hírű színész volt, a hirtelen természete miatt, és a szerepeivel való teljes azonosulás (Method-stílus) miatt sem rajongtak érte mindenütt.
Az 1966-os „Szerencsevadászok” (The Professionals) egyik verekedési jelenetében olyannyira élethűen sikerült imitálnia a bunyót, hogy gyanútlan partnerét, Burt Lancastert teljes erővel állon vágta. Burt, aki maga is kemény fickó hírében állt, dühében egy hatalmas gyomrossal válaszolt, amelytől Palance öklendezni kezdett.
1966 a magánéletében sem hozott sok jót, elvált feleségétől.
1969-ben Che Guevara életéről Richard Fleischer készített ironikus filmet - „Che!” -melyben Omar Sharif volt a címszereplő, és Jack Palance játszotta Fidel Castrót.
1970-ben még egy közös filmet forgatott Lee Marvinnel, ezúttal nem katonákat, hanem cowboyokat játszottak - Az utolsó cowboy (Monte Walsh). 1972-ben „Vadnyugati Casanova” (Si puo fare Amigo) Bud Spencerrel, és „Chato földje” (Chato s Land) Charles Bronsonnal.
1973-ban Stanley Kramer „Oklahoma olaja” (Oklahoma Crude) mozijában láthattuk Faye Dunaway és George C. Scott társaságában. Ezután egymásután háromszor is együtt forgathatott a szintén dekoratív Ursula Andress-szel „Az ápolónő” (L Infermiera) az „Afrika Expressz” (Africa Express) és a „Szafari Expressz” (Safari Express) című filmekben.
A nyolcvanas évek elején Donald Pleasence és Martin Landau társaságában rémisztgette Palance a nézőket, az „Egyedül a sötétben” (Alone in the Dark) című horrorban, míg
1987-ben a „Bagdad Café” (Out of Rosenheim) következett.
A filmográfiában most értünk el a korábban sorolt újkori közönség filmekhez, azaz az 1988-as „A vadnyugat fiai” (Young Guns), és a következő évben forgatott
Batman, illetve „Tango & Cash” sikerfilmekhez. Jack Palance nevét a fiatal generáció is megtanulta, és népszerűsége újból magasba ívelt.
A Star Trek mozifilmek producerei a hatodik, és egyben a klasszikus szereplőgárdával forgatott utolsó történetben szereplő klingon tábornok megformálására Jack Palance-t szemelték ki, de egyeztetési problémák miatt végül Shatner régi cimborája Christopher Plummer kapta Chang tábornok szerepét „A nem ismert tartomány” címmel ellátott Trek-filmben.
Jack Palance pedig az Irány Colorado! (City Slickers) kaland-vígjátékban önmagát alakítva, a marhacsordát hajtó városi puhányokat (Billy Crystal, Daniel Stern és az azóta már sajnos szintén elhunyt Bruno Kirby) irányító és azokat állandó rettegésben tartó vén martalóc,
Curly Washburn eljátszásáért megkapta első Golden Globe-jelölését, s ha már így alakult haza is vitte a díjat.
37 év után a harmadik Oscar-jelölés is megérett számára, és ezúttal végre az ő nevét húzták ki a borítékból. Az Oscar-gálák legfeledhetetlenebb pillanatai közé sorolható az a világot bejárt jelenet, amikor Palance - bizonyítván, hogy ő aztán valóban kemény fából faragott fickó - hirtelen lement padlómagasságba, és a köpni-nyelni nem tudó illusztris vendégsereg előtt a maga 73 évével olyan egykezes fekvőtámaszozásba kezdett, ami bármelyik kigyúrt fiatalnak is becsületére vált volna!
Utána, amikor megkérdezték őt erről a spontán mutatványról, rá jellemző stílusban azt felelte: „Nem tudom, mi a franc egyebet kellett volna csinálnom?!”
Ez a jelenet annyira emblematikussá vált, hogy az 1994-es "Hattyúhercegnő" című rajzfilmben, - melyben Palance kölcsönzi hangját a gonosz Lord Rothbart varázslónak, - a vicces kedvű animátorok révén a varázsló, dalának éneklése közben ugyancsak egykezes fekvőtámaszokat nyom.
Az Irány Colorado! anyagilag is sikeres volt, így Palance eljátszotta életének egyetlen mozi-folytatását is, ez volt az Irány Colorado 2 – Curly aranya (City Slickers II – The Legend of Curly’s Gold). Ezután volt még egy nemzetközileg jegyzett vígjátéka a
„Rendőrvicc” (Cops and Robbersons), melyben Chevy Chase játszotta a másik főszerepet, de utána már csak egy Marco Polo-film és
élete utolsó moziszerepe, egy Kincses sziget-feldolgozás került a hosszúra nyúlt filmarchívumába.
Nehezen tette túl magát fia, Cody halálán is, akit 1998-ban, 43 évesen a rák győzött le. Hátralévő idejében már csak néhány tévéfilmben vállalt el feladatot. Utolsó éveiben egy kaliforniai farmon élt, és egy másik farmot is fenntartott a pennsylvaniai Hazletonban.
Fiatalabbik lánya, Brooke feleségül ment Michael Wilding Jr.-hoz, Elizabeth Taylor fiához.
Bár a forgatások már megerőltetőek voltak az idős színész számára, azért még egy fotó erejéig ismét megmutatta legyűrhetetlen erejét, a 2004-ben rendezett második világháborús veteránok összejövetelén, ahol 85 évesen fekvőtámaszozott.
Jack Palance 87 évet élt, halálával egy legendás nemzedék talán utolsó képviselője távozott.
Nyugodjék békében!
