A TITANIC sztorija:
A világ legnagyobb utasszállítójának tragédiája évtizedek óta foglalkoztatja az embereket. Sokan hiszik azt, hogy mesés kincsek rejtőznek a mélyben, melyek csak egy rámenős kincsvadászra várnak. Ilyen a Bill Paxton játszotta karakter. Aztán színre lép egy kedves öreg dédike, aki egészen más megvilágításba helyezi a hajó legendáját. A világ máig (!!) egyik legnagyobb, elsüllyeszthetelennek tartott luxushajója a vágyakat és reményeket jelentette sok utas számára. A katasztrófa életek százait vette el, sorsokat változtatott meg, családokat tépett szét, szerelmeknek vetett véget. A gigantikus tragédia felidézése arra szolgál, hogy a méretek és számok mögött meglássuk az embereket, emberi sorsokat, s átérezzük, mit is jelenthetett szembenézni több ezer utasnak a halállal, pusztán azért, mert az óriáshajó figyelmen kívül hagyta a jégveszélyt, s elsüllyeszthetetlenségében bízva nem volt elegendő mentőcsónakja. (Hajmeresztő, de igaz: a Titanic tragédiájáig nem az utasok száma, hanem a hajó paraméterei alapján kellett mentőcsónakokal felszerelkezni, tehát hivatalosan a White Star Line nem hibázott a kevés mentőcsónakkal, tehát nem felelős emberek százainak halálért!) Az öreg dédi bohó ifjú énje döbbent rá akkor arra, hogy ember és ember között bizony vannak különbségek, s veszélyhelyzetben mutatkozik meg mindenkinek a valódi énje. Az se nem Cameron, se nem a dédi, se nem a „gyurga” Caprio hibája, hogy az önfeláldozó szerelem már csak a filmekben létezik, az életben nem, s giccsesnek érezzük, ha ilyesmit látunk. Teljes joggal: a mai lányoknak (tisztelet a kivételnek) már nem kell művészeti ürügy, hogy bárki előtt pucérra vetkőzzenek, s a mai fiúk is akkor legények a talpukon, ha már az ismeretség első 5 percében megtöcskölik a leányzót… 