Tomb Raider
Játékos pályafutásomat már lassan két évtizede kíséri ez a hölgy, és noha ennek a kapcsolatnak megvoltak a maga hullámvölgyei (az Angel of Darknesst egyedüliként nem játszottam végig, annyira pocsék és bugos volt, az Anniversary kentaurjain pedig csak egy netről letöltött állással tudtam továbbjutni), stílusváltásai, grafikus átalakításai és meglepetései (örök favoritom a Midas szobor), de az biztos volt, hogy nálam egy esélyre mindig "jó a csaj". Mivel volt két mozifilm is belőle (meg aki nem tudná, több tévéfilm is), meg a Relic Hunter sem tagadhatná le, hogy ki volt a "szülőanyja", így aztán gondolom, Lara Croftot, az arisztokrata kincsvadászt nem kell bemutatni, ahogy azt sem, hogy "kedvenc" elfoglaltsága, hogy mindenféle ősi rejtélyekre derít fényt még ősibb ereklyék után kutatva, miközben a hasonló célokkal rendelkező riválisok támadásait próbálja kivédeni. Ezúttal viszont -amúgy másodszor- a sorozat Lara karrierjének kezdeti éveiből merít, még azelőttről, hogy a zöld top, a mellnövelő "műtét" és a két pisztoly a sírrablás elengedhetetlen kellékévé vált volna.
Lara ebben a történetben még alig fejezte be a fősulit, és bár érdeklődik a régészkedés iránt, de a leletekre csak a múlt darabkáinak összegyűjtéseként tekint, nem az apjától hallott mitikus történetek bizonyítékaiként. A mostani expedíciónak is azért lett a tagja, mert az egyik barátnője megkérte rá, és a cél, hogy felkutassanak egy hajdan virágzó, majd rejtélyes módon a történelemkönyvekből nyom nélkül eltűnő távol-keleti királyságot, Yamatai szigetét. Az utolsó feljegyzések, amikben Yamatai említésre kerül Himikoról, a Napkirálynőről szólnak, aki gazdagságot hozott országának, a legenda szerint azzal, hogy képes volt uralma alá hajtani az időjárást. A kutatás közben Lara javaslatára eljutnak a Sárkány-háromszögbe (a Bermuda-háromszög keleti megfelelője), ahol egy viharban hajótörést szenvednek, de szerencsére mindannyian partra tudnak evickélni a közeli szigeten. Ez azonban a problémáknak csak a kezdete: a sziget nem lakatlan, egészen pontosan a korábbi hajótöröttekből verbuválódott szekta él rajta, akik megtámadják, leütik és elrabolják a túlélőket. Lara egy áldozati kamrában tér magához, ahol mint egy pókhálóban fellógatva várhatná a halált, de végül némi szerencse folytán sikerül megszöknie. A cél innentől már nem a kincsvadászat, hanem a többiek megkeresése és a sziget mielőbbi elhagyása... már csak azért is, mert ahogy Lara fokozatosan rájön, a korábbi cél teljesült: megtalálták Yamatait... csak hát az sokkal veszélyesebb hely lett az elmúlt évszázadok alatt, mint ahogy számítottak rá.
Az elején rögtön érdemes tisztázni: ez nem egy klasszikus értelemben vett Tomb Raider; két okból sem.
Az egyik Lara korából és helyzetéből következik: ez a játék nem a Tomb Raider, hanem az, ami lehetővé teszi, hogy a Tomb Raider majd létrejöjjön. Bár kisebb, opcionális feladatok képében a sírrablás, a logikai feladatok és a mászós-ugrálós részek szinte az elejétől jelen vannak, de csak elvétve. Lara kezdetben még rosszabb helyzetben van, mint Vuk, mert nem csak kicsi és éhes, hanem még fázik is, meg tele van sebekkel, zúzódásokkal, és az idő előrehaladtával csak egyre többel. Az idő jelentős része a túlélésről szól, már eleve onnantól, hogy élelmet kell találni, fegyvert szerezni a környék két- és négy lábon járó vadállatainak többszörös túlereje ellen, aztán esetenként gyógyszert és kötszert a fertőzések elkerüléséért, és csak mindezek után lehet arra gondolni, hogy akkor Lara találjon módszert a külvilággal való kapcsolatteremtésre és az esetleges menekülésre. Ez annak a fejlődéstörténete, ahogy egy huszonéves csitri nemcsak megtalálja az első kincsesládikát meg megmássza az első sziklafalat, hanem megöli az első embert, halálos veszély elől megmenti az első csapattársát, vagy éppen azt kénytelen tehetetlenül végignézni, ahogy az egyik csapattársa az életét adja azért, hogy ő megmenekülhessen. Ezek a kényszerhelyzetek és veszélyek keményítik meg annyira, hogy az "I hate tombs!" mondattól eljuthasson, sőt, el akarjon jutni későbbi kalandjaiig, és amúgy teljesen jogosan ennek az útnak a játékban is kifejezésre kell jutnia.
A másik ok játéktechnikai: a Tomb Raiderben megszokott lineáris történetvezetés, a játék-átvezető-játék-átvezető-játék monoton váltakozása manapság egyszerűen nem eladható. Lara trónja olyan sokáig volt kiadó az Underworld után, hogy azalatt a közönség új királyt választott Nathan Drake és az Unc_harted képében (itt előrébb lehet olvasni azokról is), és ez egy csomó, a későbbiekben elvárt játékelemet hozott magával. Ez a Tomb Raider megörökölte a filmszerűséget, a nagy mennyiségű akciót, a rengeteg gyűjtögethető bizbaszt (mindig is voltak rejtett tárgyak a sorozatban, de nem ennyi és nem ilyenek), a QTE-k sokaságát... és egyébként a teljes értelmetlenség egyik jeleként a II. világháborús kötődést (Yamatai támaszpont volt akkoriban, de hogy hogyan lehetett az, azt "elfelejtették" megmagyarázni). Így aztán Lara "kénytelen" egy kicsit Drake hátára kapaszkodva visszaépíteni a saját hírnevét...
...de amíg ezt ilyen minőségben teszi, addig nincs baj. Pár esetlen animációt, egy-két beakadást és a kifejezetten bénára sikerült vízben mozgást (Lara effektíve képtelen térdmagasságnál mélyebb vízből kimászni) leszámítva a játék abszolút remek darab. Izgalmas, nagyon ritkán vannak egyáltalán csak lassabb szakaszok is, mert például jó ritmusban váltogatja a játékelemeket és a helyszínek stílusát és eredetét is (azért megvan a hangulata, ahogy egy rádiótoronyra felmászás után Lara romos pagodákat derít fel). Közben lehetőséget biztosít a fejlődésre, és jól érzékelteti is azzal, ahogy a megszerzett tárgyak és fegyverek teszik lehetővé a már bejárt helyszínek aprólékosabb felderítését, egy újabb krónikalap vagy napló összegyűjtését. Amivel mindenképpen több az Unc_hartednél, hogy szerepjátékos elemeket is bevállal, a feladatok teljesítésével szerzett tapasztalati pontokért új (de szerencsére nem nélkülözhetetlen) képességek tanulhatók, az összegyűjtött lomokból pedig új fegyverkiegészítők építhetők. Ugyanígy szabadon alkalmazható könnyítés azoknak, akiket nem vonz a sziget aprólékos végigtúrása, a továbbjutás lehetőségén vagy a feladványok megoldásán agyalás, de szeretnének villogni a jutalompontokkal, hogy egy gomb megnyomására szürkeárnyalatossá válik a táj, amiben minden érdekes/begyűjthető/mozgatható dolog aranyszínnel világít... bár innen már tényleg csak egy lépés, hogy egy játék végigjátssza önmagát, majd gratuláljon a "játékosnak".
Pedig kár lenne ezt a gépre bízni. Yamatai nem csak a sorozat új kezdete, hanem új csúcsa is; ennél soha ne legyen rosszabb, és akkor már jó lesz. Annyi felfedeznivalóval, veszedelemmel és kalanddal rendelkezik a sziget, amivel egyik korábbi darab sem, arról nem is beszélve, mennyire jó, ahogy a kis mozaikokból kialakul a kép a sziget múltjairól (igen, többes számban) és az események okairól. Ha legközelebb nem csak a finálé (a kolostor) lesz igazi Tomb Raider, hanem az egész, akkor gondolkodás nélkül meg fogom adni a hiányzó pontot is.
9/10
