Úgy látom, a konzolok mellett/helyett ez inkább egy "Ki mivel játszik mostanában?"-topik, úgyhogy...
DRAGON AGE 2
Mivel második részeket az ember általában az első fényében értékel, álljon itt egy rövid összefoglaló az első részről. Ugyan nem az volt életem számítógépes szerepjátéka, de ott van valahol a dobogó környékén. Nincsenek szabadon bejárható terek (az egyes helyszíneket egy térképről lehet kiválasztani), emiatt pedig nincs folyamatos játékérzet (nincs folyamatos napszakváltás, az NPC-k is egyhelyben szobroznak az egész játék alatt), de ezzel a negatívumok sora nagyjából véget is ért. A pozitívumok közé a teljeskörűen és ötletesen felépített világ (a fantasy-sablonok nem kapnak akkora szerepet, főleg a varázslók helyzete volt érdekes (varázserejük gyakorlatilag potenciális támadási felület az asztrálsík démonjainak, így a világ jelentős része csak veszélyforrásnak tekinti őket)), az inkább csak a mellékküldetésekkel együtt kiteljesedő történet, a csapattársakkal való kapcsolat személyessége, és az összetett, izgalmas háttértörténetük tartozik. Utóbbi például úgy működik, hogy a játék során folyamatosan lehet beszélgetni velük, ők is beszélgetnek egymással, cselekedeteink, reakcióink pedig befolyásolják a fő karakterhez való viszonyukat, barátság, szerelem is szövődhet, vagy éppen ott is hagyhatják az egész kompániát (próbáljuk csak meg egy papnő mellett megszentségteleníteni vallásának egyik ereklyéjét...). Az a rész simán 9/10 volt, a DLC-kkel és az Éberdés kiegészítővel együtt 9,5/10.
A 2. rész dobozára simán rányomtathatták volna: "Az első részt nyomokban tartalmazza"... és nem azért, mert egyébként az első rész eseményei ténylegesen befolyásolják a másodikban tapasztalt dolgokat (noha elég súlytalanul), hanem azért mert egy csomó dolgot átalakítottak, leegyszerűsítettek, ami az elsőt érdekessé tette.
A világról túl sok érdekesség már nem derül ki. Hiányzik a felfedezés, az újdonság izgalma, ami ugyan kényszerű velejárója egy második résznek, de új népekkel, a régiek új vonásaival csak fel lehetett volna dobni. Ez főleg azért furcsa, mert a játékok alapjául szolgáló világ egy másik részén játszódik, aminek viszont alig van egyedi jellemzője. A történet önmaga csapdájában vergődik, merthogy az első részben megvolt a világmegmentés, így szokatlan módon nem egy háború, egy invázió megoldását, hanem annak kirobbanását lehet a második részben végigasszisztálni. Így aztán nincs is igazi főszál, annak küldetései inkább tűnnek mellékküldetésnek, a valódi mellékküldetések pedig arra szolgálnak, hogy a leendő háború két oldalát jobban megismerjük. Ráadásul nincs is meg az az érzés, hogy a döntések túlságosan befolyásolnák az eseményeket, ugyanúgy súlytalanok, mint a régi karakterek felbukkanása. A sorsfordító események megtörténtét csak látszólag lehet befolyásolni, de amúgy mindenképpen bekövetkeznek (ez speciel nem volt az első részben, így nem is okozott csalódást).
Vannak egészen érdekes küldetések (a személyesség és a drámaiság szerencsére megmaradt), azok eseményeire azonban rásüti az "unalom" bélyegét a helyszín. Igen, így, egyes számban. Amíg az előző rész egy komplett birodalomban játszódott, nagyobbacska labirintusokkal, egyedi helyszínekkel, a másodikban ez egy város (igaz, négy fő kerülettel), és egy-egy tengerpart, hegyvidék, bánya és labirintus. Attól az agyam dobtam el, hogy a kisebb helyszínek ugyanazok... nem hasonlók vagy egyformák, hanem tényleg ugyanazok, legfeljebb egyes szakaszait kinyithatatlan ajtókkal zárják le! Az összes nemesi kúria ugyanazzal az alaprajzzal rendelkezik, sőt, a kuplerájt is ugyanaz az építész tervezte, és a viskók is úgy néznek ki belülről, mint a tömbházi lakások. A helyszínek nagyságáról annyit, hogy egyetlen egy van, amin nem lehet két perc alatt keresztbe-kasul végigszaladni. Nem mintha akkora nosztalgiával gondolnék a régi idők spirálfüzetes térképrajzolgatásaira, de ez akkor is pofátlanul dedós. A harcoknál megmaradt a taktikai nézet (a valós idejű harc bármikor megállítható, hogy a csapattagoknak utasításokat adjunk), de nekem túl sok az akrobatika benne (még a varázslók is shaolin papokat megszégyenítő módon nyomják a botjukkal), a kombinálható varázslatok (pl.: ha az egyik varázslóval lefagyasztottunk valakit, a másik által megidézett sziklaököl szétzúzhatta) helyét pedig átvették a többkasztú kombinációk (mindegyik kaszt eltérő módon tudja elkábítani az ellenfeleket, melyek egy másik kaszt egy-egy speciális támadással ki tud használni, megtöbbszörözve annak normál sebzését).
Az egyszerűsítés második áldozata a tárgykezelés lett. Egy szerepjáték alapvető vonása, hogy az ember/törpe/tünde/akármi gyűjtögeti a legyőzött ellenfelektől és a labirintusokból a különböző felszerelési tárgyakat, és utána összekombinálja a saját felszerelését, esetleg a társaiét, ezzel is fejlődve, és tekintettel arra, hogy milyen feladatra készül (egy kereskedőhöz igyekezvén jóval nagyobb haszna van egy meggyőzőképességet növelő sapkának, mint ugyanennek egy 40 méteres sárkány tűzcsóvájával szemben állva). A DA2-ben a társakra már nem lehet ráadni a megtalált felszerelést (csak a fegyvereket és az ékszereket), ami két kellemetlen vonással jár: nem lehet őket igazán a leendő küldetéshez hangolni, a páncélok és ruhák kétharmada pedig automatikusan feleslegessé válik, hiszen azok viselése a játékoshoz, és azon felül annak kasztjához kötődik.
Apropó kötődés! Megszűnt a társakkal a tábortűz mellett dumálás lehetősége, és bár lehet velük privátban beszélni, azokból sem olyan drámai, sem olyan vicces háttértörténetek nem alakulnak ki, mint előtte (a kiegészítőben például kifejezetten jókat szórakoztam azon, ahogy az egyik varázsló a macskáját tutujgatta). Az új társak nekem nem voltak igazán szimpatikusak, így nem fordítottam rájuk akkora figyelmet, mint a régiekre. Ennek csúcspontja az volt (amiben a fejlesztő csapat pályatervezői hiányossága is ludas), hogy utólag megtudtam, az egyik lehetséges társsal nem is találkoztam, így az ő szála részemről teljesen kimaradt. Ugyanígy elég noname maga a főhős is, épp csak egy árnyalatnyival kevésbé, mint mondjuk a Gothic-szériában: az első részben végig kellett játszani egy rövid prológust, a háttértörténetet megalapozandó, itt meg csak apró utalások vannak a családfára vagy arra, hogy mit is csinált a főhős a játékbeli események előtt.
A savazás után azért úgy lenne tisztességes, ha kitérnék a pozitívumokra is... csak hát azok halvány utánzatai az első rész hasonló vonásainak, és már leírtam őket. A grafika tetszetős, az a kevés helyszín egészen jól néz ki. Egy dologban van látványos, pontosabban "jól hallható" fejlődés, merthogy az elsőben az irányított főhős néma volt (a szöveges listából kiválasztott párbeszéd-lehetőségeket már nem kommentálta a "saját" hangján), itt pedig a kiválasztott "emotikonoknak" megfelelően nyilvánul meg.
Röviden: Önmagában nekem 4/10 lenne, csak az első rész iránt érzett nosztalgia és a harmadikkal szembeni várakozások emelik ezt 6/10-re.
