Tegyük hozzá (bár már ezt is írtam), hogy "eredeti nyelven nézem" = angol nyelven nézem. Funes esetében már előjön, hogy "hűdejóaBalázsPéter", na meg azokat is egy kézen lehetne számolni, akik pl. az Életrevalókat franciául nézték, jót derülve Omar Sy folyamatos putanozásán, de említhetném A faun labirintusa narrátorát, Roberto Benigni "buongiorno principesszáját", Bruno Ganz megőrülését a bunkerben. Vagy vajon hányan látták csehül Az én kis falumat, bármelyik Mikkelsen-filmet dánul, vagy akármilyen kínai filmet "kínaiul"?
Utóbbi esetekben már nincs az az okoskodás, hogy "aszínészeredetihangjánálnincsjobb" meg "ezismennyireszervesrészeasztorinak", meg ,"apámmilyenjólnyomjaazakcentust" pedig például az Isten hozott az isten háta mögött című francia vígjáték elejétől végéig erre építi a poéngörgeteget. Szóval az eredetinyelvmajmolók nagy része simán elmehet a sunyiba, mert bőven megvannak azok a szituk, ahol szembeköpik saját mantrájukat.
A magam részéről a véleményem ugyanaz mint eddig: egy jó film minden nyelven jó, s hogy valóban "jó", azt az első találkozás élménye adja meg, legyen az eredeti vagy szinkron, tökmindegy. A bevésődés megtörténik, s onnantól már egyéne válogatja, hogy hajlandó-e az originál hatáson változtatni. Nekem vannak szinkronnal megkedvelt filmjeim, meg vannak eredeti nyelven megismert, s ahhoz ragaszkodó moziélményeim is. Nem létezik egységes recept se egyikre, se másikra, ezért tök felesleges ezen pörögni, egymást oltani.