E.R.dekesen alakult a viszonyom Crichton sorozatával. Amikor valamikor a JP környékén jött a hír, hogy lesz egy sorozat, akkor teljesen felspanolt a dolog. Egy korabeli Golden Globe-on láttam is egy bejátszást, amiben műtét közben a beültetendő szerv egy tepsiből vagy miből a padlóra esik, s ezt az orvosi team fapofával konstatálja. Egyszerre volt drámai is, meg röhejes. Na, gondoltam, ez nekem való, kissé elvont, de szórakoztató valami lesz. Amikor vetíteni kezdte a királyi tévé az első évad első részét, pillanatkapcsolóra töltött videóval álltam résen, s rögzítettem is mindent. Aztán valahogy nagyon elkámpicsorodtam, mert ez tökre nem az volt, amire számítottam. Egy szinte egy légtérből álló kórház, ahol fel-le rohangálnak emberek, a százméteres síkfutás közben lezavarnak egy bypass-beültetést, míg a másik kezükkel beadnak három beöntést, s két homloktörlés között élnek lelkiéletet... nagyon más, idegen volt az én CvahSovaBlazejStrosmayer kvartetthez szokott lelkemnek, fekete humor meg még nyomaiban sem volt jelen.
Azóta sem szerettem meg a sorozatot, túl lehangoló, rideg, meg mittomén az egész. Egy-két tetsző epizódba belefutottam, mint például, amikor egy kiskölök lenyelte a lakáskulcsot, aminek képe ott virított a röntgenen, meg egyebek, de még az ismertebb színészek sem tudtak a folyamatos emberi nyomorok nézésére rávenni.
Azóta már azt is tudom, hogy az elején említett bejátszás a padlóra hulló szervvel, nem ER, hanem Chicago Hope volt. Legalább a várost eltaláltam! :)