belefutottam három korabeli kritikába. megdöbbentő, mennyire félreértették a premierkor ezt a remekművet. a véleményeket olvasva nem tartom valószínűnek, hogy a három úriember véleménye azóta változott.
"A háború - már, ha ez alatt az ellenfél javainak, birtokainak és nem utolsó sorban élettartamának drasztikus csökkentése érdekében kifejtett igyekezetet kell érteni - vitán felül rossz és üldözendő dolog. Ha mégis igaznak bizonyulna az a feltevés, hogy értelmes lények lakják a Marsot, és esetleg ezek a szerzetek meglátogatnák bolygónkat, bizonyára a háború volna az egyik legképtelenebb jelenség, amivel itt szembesülnének. Valószínűleg elképedten látnák, hogy az emberek egymást taposva loholnak egy pénznek nevezett, felszentelt papírdarab után, amit aztán mindenféle értelmetlen dolgokra és szolgáltatásokra cserélnek. Ezenkívül - mielőtt túl messzire kalandoznánk a tárgytól, vágjuk rövidre - számtalan további furcsaságba botlanának, de minden bizonnyal azt értenék a legkevésbé, hogy A ember - hátrahagyva családot, lakóhelyet, munkát...- miért akarja kinyírni a számára totálisan ismeretlen B embert, ráadásul úgy, hogy ehhez semmiféle személyes érdeke nem fűződik.
A kollektív borzalmat leginkább néhány személyes tragédián keresztül szokás bemutatni, és ezen a jól bevált módszeren a film alkotói sem kívántak változtatni. A II. világháborúban vagyunk, egy szakasznyi amerikai katonát kísérhetünk el egy húzós bevetésre a Csendes-óceán egyik, a japánok által ádázul őrzött szigetére. Terrence Malick rendező a tökéletesre fényképezett egzotikus tájképek és az eszelős borzalmak szembeállításának némiképp szájbarágós eszközével operál. Szimpatikus az igyekezete, ahogy megpróbálja megmutatni a nagyüzemi öldöklés abszurditását. A gond csak annyi - és természetesen erről már nem a rendező tehet -, hogy ez a buzgalom néhány fesztiváldíjon és dollármillión kívül semmit nem eredményez. Háború továbbra is van, sőt lesz jövőre is!" /Nagy György, Open mag./
"Ritka kedvező alkalom, kivételes sansz retrospektívvel kezdeni egy filmrendező közel három évtizedes pályájáról szóló rövid cikket, de Terrence Malick pályafutása megengedi, mi több, követeli ezt. Nem mindennapi karrier az övé. Méltányolták ugyan tehetségét, amikor még dolgozott, igazán azonban akkor szerzett nevet magának, amikor nem csinált semmit, ekkor vált élő legendává. Első filmjét (Badlands) 1973-ban forgatta, a másodikat (Days of Heaven) öt évre rá. Aztán néma csend. Évekig készült ugyan harmadik munkájára, ebből azonban a producerekkel való problémái miatt - sohasem hagyta magát felkantározni - végül nem lett semmi. Még összerántott néhány forgatókönyvet másoknak (felejthető filmek készültek belőlük), aztán visszahúzódott texasi ranchára és a zen buddhizmusba. Csaknem másfél évtizedig nem lehetett hallani felole.
Hírneve persze nem a semmiből született. Badlands című (nálunk Sivár vidék címmel hozták ki videón jó tíz éve) lányrablós, ámokfutós fabulája a Bonnie és Clyde típusú történetek etalonja, imponáló belépő, amely a maga idejében akkorát szólt, hogy az némely kritikust - ez komoly - Orson Welles filmrendezői debütálására emlékeztette. Ha ez túlzás is, az tény, hogy a Badlands sémateremtő darab, utánzandó, másolandó mű lett, olyan film, amelyet a hasonló tematikában utazó opusoknak úgyszólván kötelező megidézniük.
A hollywoodi stúdióközi ipari kémkedés működését ismerve, várható volt, hogy akad majd egy stúdió, amelyik Spielberg Ryan közlegény...-ét nem hagyja annyiban, s nekiszalad egy újabb háborús eposznak. Terrence Malick harmadik, James Jones regénye nyomán készült rendezése Spielberg filmjének ellentétpárja lehet: a film a második világháború idején lefolyt, az amerikaiaknak a japánokkal a csendes-óceáni Salamon-szigetek birtoklásáért vívott csatája eseményeit dolgozza fel. A katarzist a paradicsomi szépségű tájon őseredeti ártatlanságukat őrző szigetlakók, illetve a háború poklát a helyszínre importáló katonák életmód- és mentalitásbeli különbözőségének megmutatása szülné. A tanulság revelatív és vaskos, egyetlen tőmondatban summázható: a háború káros az egészségre.
Ahhoz, hogy a rendező ezt elmondhassa, mérhetetlenül megnyújtja a filmidőt (az opus közel háromórás; "vannak pillanatok, amikor az órák hónapoknak, a napok éveknek tűnnek", hangzik el egy helyütt, milyen szép igazság is ez), Hollywoodban már csak nem gondolják másként: minél hosszabb egy film, annál mélyebb, láthattunk példát eleget. A Tangerine Dream hőskorszakára emlékeztető zenei aláfestés mellett rétegzett monológok hangzanak fel egyre, amelyekkel nem lenne semmi baj, ha nem a képeken látottakat igyekeznének görcsös akarással magyarázni. Ezen dől a dolog. Mintha a rendező elfelejtette volna, amit húsz évvel ezelőtt annyira tudott, uralkodni az anyagon. Narrátorok bevonásával Malick ugyanazt az elbeszélőtechnikát alkalmazza, amelyet első két munkájában is, az eredmény mégis egészen más. A Badlandsben és a Days of Heavenben a narrátor nem magyarázta, még csak nem is árnyalta a filmen látottakat, ellenkezőleg: szavai sajátosan ellenpontozták a képeket, ekképpen a film drámai súlyát növelték.
Amik itt is megvannak: az álomszép, valóban lenyűgöző erejű képek. Malicknek kameravezetés tekintetében nincs párja Hollywoodban. A képek némi kárpótlást nyújtanak. Ahogy egyik barátom megjegyezte a vetítés után, Az őrület határán fele ilyen rövidre vágva, feleennyi szövegeléssel akár bravúros mozi is lehetett volna. Így viszont nem az. A gondosan adjusztált mondatok közül az egyik gyöngyszem: "A háború nem nemesít. Kutyát csinál belőled. Megmérgezi a lelket." Mit lehet erre mondani? Malick filmje zseniális kudarc. Nem több, de nem is kevesebb." /Tosoki Gyula, Magyar Narancs/
"Egy kis Ryan közlegény, egy kis Hamburger Hill, szokásos amerikai szenvelgés arról, hogy vajon miért van annyi háború, valamint csaknem három órányi moralizálós unalom az öldöklésről, körülbelül ennyi a film. Kicsivel bővebben: közhely-gyűjtemény a II. Világháború ürügyén, és az sem segít rajta, hogy a környezet paradicsomi. A film viszont ketchup: ami a készítők keze ügyébe került, azt beleszecskázták. A történet elején egy aktív katonaszökevény pihenget a dél-tengeri szigeten, de aztán jönnek a társai és visszaviszik háborúzni. Az eposz rendkívül lassan gördül előre, kábé egy óra múlva partra is száll Guadalcanalon, hogy aztán a gyalogsággal bevegyen egy füves dombot. A japánok persze nem adják olcsón a Mitshubishi-magaslatot, kilőnek vagy két vagon lőszert a támadókra, meg a közönségre. A konfliktus, mint olyan, nem csak az ellenfelek között feszül, az US Armyn belül sincsen minden rendben. Nick Nolte egy darabig megmenti a filmet, mint abszolút alezredes, akinek nem számit, hogy hányan halnak az emberei közül, csak legyen már az övé az a darab szikla. A továbbiakban azonban kezd szétfolydogálni a történet, annyi problémát vetnek fel a szereplők, hogy nem is győzik megtalálni az összes helyes választ. Spielberg persze tudta a nyerő receptet: elég egyetlen, igaz, Oscar-díjas kérdés. Miután kellőképpen kiszenvelegte magát mindenki, a végkifejletben már csak olyan alapigazságokra "fussa", hogy a háborúban a jók általában a csonthülyék miatt halnak meg, azonfelül a széplelkűeknek még a CNN esti híradója sem való. Teljesen felesleges megnézni, olyan, mintha egy alapszintű moziműveltséget adó kiadványt ollóztak volna össze x darab filmből. A szereplők névsora csábító, de Nolten kívül a többieknek nem sok idő jutott: Travolta kábé nyolc, míg az isteni Clooney másfél percig látható. " /Király István, Index.west/
"A háború - már, ha ez alatt az ellenfél javainak, birtokainak és nem utolsó sorban élettartamának drasztikus csökkentése érdekében kifejtett igyekezetet kell érteni - vitán felül rossz és üldözendő dolog. Ha mégis igaznak bizonyulna az a feltevés, hogy értelmes lények lakják a Marsot, és esetleg ezek a szerzetek meglátogatnák bolygónkat, bizonyára a háború volna az egyik legképtelenebb jelenség, amivel itt szembesülnének. Valószínűleg elképedten látnák, hogy az emberek egymást taposva loholnak egy pénznek nevezett, felszentelt papírdarab után, amit aztán mindenféle értelmetlen dolgokra és szolgáltatásokra cserélnek. Ezenkívül - mielőtt túl messzire kalandoznánk a tárgytól, vágjuk rövidre - számtalan további furcsaságba botlanának, de minden bizonnyal azt értenék a legkevésbé, hogy A ember - hátrahagyva családot, lakóhelyet, munkát...- miért akarja kinyírni a számára totálisan ismeretlen B embert, ráadásul úgy, hogy ehhez semmiféle személyes érdeke nem fűződik.
A kollektív borzalmat leginkább néhány személyes tragédián keresztül szokás bemutatni, és ezen a jól bevált módszeren a film alkotói sem kívántak változtatni. A II. világháborúban vagyunk, egy szakasznyi amerikai katonát kísérhetünk el egy húzós bevetésre a Csendes-óceán egyik, a japánok által ádázul őrzött szigetére. Terrence Malick rendező a tökéletesre fényképezett egzotikus tájképek és az eszelős borzalmak szembeállításának némiképp szájbarágós eszközével operál. Szimpatikus az igyekezete, ahogy megpróbálja megmutatni a nagyüzemi öldöklés abszurditását. A gond csak annyi - és természetesen erről már nem a rendező tehet -, hogy ez a buzgalom néhány fesztiváldíjon és dollármillión kívül semmit nem eredményez. Háború továbbra is van, sőt lesz jövőre is!" /Nagy György, Open mag./
"Ritka kedvező alkalom, kivételes sansz retrospektívvel kezdeni egy filmrendező közel három évtizedes pályájáról szóló rövid cikket, de Terrence Malick pályafutása megengedi, mi több, követeli ezt. Nem mindennapi karrier az övé. Méltányolták ugyan tehetségét, amikor még dolgozott, igazán azonban akkor szerzett nevet magának, amikor nem csinált semmit, ekkor vált élő legendává. Első filmjét (Badlands) 1973-ban forgatta, a másodikat (Days of Heaven) öt évre rá. Aztán néma csend. Évekig készült ugyan harmadik munkájára, ebből azonban a producerekkel való problémái miatt - sohasem hagyta magát felkantározni - végül nem lett semmi. Még összerántott néhány forgatókönyvet másoknak (felejthető filmek készültek belőlük), aztán visszahúzódott texasi ranchára és a zen buddhizmusba. Csaknem másfél évtizedig nem lehetett hallani felole.
Hírneve persze nem a semmiből született. Badlands című (nálunk Sivár vidék címmel hozták ki videón jó tíz éve) lányrablós, ámokfutós fabulája a Bonnie és Clyde típusú történetek etalonja, imponáló belépő, amely a maga idejében akkorát szólt, hogy az némely kritikust - ez komoly - Orson Welles filmrendezői debütálására emlékeztette. Ha ez túlzás is, az tény, hogy a Badlands sémateremtő darab, utánzandó, másolandó mű lett, olyan film, amelyet a hasonló tematikában utazó opusoknak úgyszólván kötelező megidézniük.
A hollywoodi stúdióközi ipari kémkedés működését ismerve, várható volt, hogy akad majd egy stúdió, amelyik Spielberg Ryan közlegény...-ét nem hagyja annyiban, s nekiszalad egy újabb háborús eposznak. Terrence Malick harmadik, James Jones regénye nyomán készült rendezése Spielberg filmjének ellentétpárja lehet: a film a második világháború idején lefolyt, az amerikaiaknak a japánokkal a csendes-óceáni Salamon-szigetek birtoklásáért vívott csatája eseményeit dolgozza fel. A katarzist a paradicsomi szépségű tájon őseredeti ártatlanságukat őrző szigetlakók, illetve a háború poklát a helyszínre importáló katonák életmód- és mentalitásbeli különbözőségének megmutatása szülné. A tanulság revelatív és vaskos, egyetlen tőmondatban summázható: a háború káros az egészségre.
Ahhoz, hogy a rendező ezt elmondhassa, mérhetetlenül megnyújtja a filmidőt (az opus közel háromórás; "vannak pillanatok, amikor az órák hónapoknak, a napok éveknek tűnnek", hangzik el egy helyütt, milyen szép igazság is ez), Hollywoodban már csak nem gondolják másként: minél hosszabb egy film, annál mélyebb, láthattunk példát eleget. A Tangerine Dream hőskorszakára emlékeztető zenei aláfestés mellett rétegzett monológok hangzanak fel egyre, amelyekkel nem lenne semmi baj, ha nem a képeken látottakat igyekeznének görcsös akarással magyarázni. Ezen dől a dolog. Mintha a rendező elfelejtette volna, amit húsz évvel ezelőtt annyira tudott, uralkodni az anyagon. Narrátorok bevonásával Malick ugyanazt az elbeszélőtechnikát alkalmazza, amelyet első két munkájában is, az eredmény mégis egészen más. A Badlandsben és a Days of Heavenben a narrátor nem magyarázta, még csak nem is árnyalta a filmen látottakat, ellenkezőleg: szavai sajátosan ellenpontozták a képeket, ekképpen a film drámai súlyát növelték.
Amik itt is megvannak: az álomszép, valóban lenyűgöző erejű képek. Malicknek kameravezetés tekintetében nincs párja Hollywoodban. A képek némi kárpótlást nyújtanak. Ahogy egyik barátom megjegyezte a vetítés után, Az őrület határán fele ilyen rövidre vágva, feleennyi szövegeléssel akár bravúros mozi is lehetett volna. Így viszont nem az. A gondosan adjusztált mondatok közül az egyik gyöngyszem: "A háború nem nemesít. Kutyát csinál belőled. Megmérgezi a lelket." Mit lehet erre mondani? Malick filmje zseniális kudarc. Nem több, de nem is kevesebb." /Tosoki Gyula, Magyar Narancs/
"Egy kis Ryan közlegény, egy kis Hamburger Hill, szokásos amerikai szenvelgés arról, hogy vajon miért van annyi háború, valamint csaknem három órányi moralizálós unalom az öldöklésről, körülbelül ennyi a film. Kicsivel bővebben: közhely-gyűjtemény a II. Világháború ürügyén, és az sem segít rajta, hogy a környezet paradicsomi. A film viszont ketchup: ami a készítők keze ügyébe került, azt beleszecskázták. A történet elején egy aktív katonaszökevény pihenget a dél-tengeri szigeten, de aztán jönnek a társai és visszaviszik háborúzni. Az eposz rendkívül lassan gördül előre, kábé egy óra múlva partra is száll Guadalcanalon, hogy aztán a gyalogsággal bevegyen egy füves dombot. A japánok persze nem adják olcsón a Mitshubishi-magaslatot, kilőnek vagy két vagon lőszert a támadókra, meg a közönségre. A konfliktus, mint olyan, nem csak az ellenfelek között feszül, az US Armyn belül sincsen minden rendben. Nick Nolte egy darabig megmenti a filmet, mint abszolút alezredes, akinek nem számit, hogy hányan halnak az emberei közül, csak legyen már az övé az a darab szikla. A továbbiakban azonban kezd szétfolydogálni a történet, annyi problémát vetnek fel a szereplők, hogy nem is győzik megtalálni az összes helyes választ. Spielberg persze tudta a nyerő receptet: elég egyetlen, igaz, Oscar-díjas kérdés. Miután kellőképpen kiszenvelegte magát mindenki, a végkifejletben már csak olyan alapigazságokra "fussa", hogy a háborúban a jók általában a csonthülyék miatt halnak meg, azonfelül a széplelkűeknek még a CNN esti híradója sem való. Teljesen felesleges megnézni, olyan, mintha egy alapszintű moziműveltséget adó kiadványt ollóztak volna össze x darab filmből. A szereplők névsora csábító, de Nolten kívül a többieknek nem sok idő jutott: Travolta kábé nyolc, míg az isteni Clooney másfél percig látható. " /Király István, Index.west/
0
