Requiem
In memoriam Kaszás Attila
Nem félek a haláltól. Hiszen ismerem. Minduntalan őt látom. Társalgunk minden nap. Ő a nagy kalauz. Vonatára előbb vagy utóbb mindenki jegyet vált. Egytől egyig elutazunk a tájra, melyet jól csak ő ismer. Azt meséli – s közben csodálkozik, fejét csóválja -, az emberek félnek tőle.
- De miért? – kérdezem. - Mert félni akarnak – feleli - Nem értik, mi a vég, nem akarják tudni, hogy az utazáshoz hozzá tartozik a végállomás is. Ők soha nem akarnak megérkezni.
- Érdekes – válaszolom. - Vajon, ha tudnák, mikor jössz el értük, megnyugodnának? Hiszen lenne idejük felkészülni.
- Naív vagy – néz rám, és kedvesen mosolyog. - Az ember telhetetlen. Az idő falánk, de az ember még falánkabb. Ha tudják, mennyi idő áll rendelkezésükre, a végsőkig elodázzák teendőiket, és az utolsó pillanatig halogatják a cselekvést. Végül kétségbeesnek, és félkészen hagyják abba, amit épp csak elkezdtek, holott bőven jutott idejük rá. Jobb, ha nem ismerik a felhasználható időt, mert így nagyobb értékként gondolnak rá. - De ha fiatalon viszed őket a nagy utazásra, hogy élhetnek teljes életet? – teszem fel a számomra jogos kérdést. Pillantása mindent elárul. – A halál, akár csak az élet, olykor igazságtalan. Mindenkinek én sem kedvezhetek. Van, aki nem élhet soká. – De miért? – csattanok föl dühödten. Testem remeg, miközben őt figyelem. Kabátja lebeg a szélben, kalapja most sötét árnyékot vet arcára, mint ha egy fekete lyuk mélyére bámulnék.
- Nincs itt semmiféle miért. Ennek így kell lennie. Ne kérdezz okról. Olyan ez, akár az univerzum. Működik, mert ezzel igazolja önmagát. A cselekedetek okán nem érdemes rágódni. Ahogyan a halálon sem. Attól még bekövetkezik. – Kissé megnyugszom, ahogyan hallgatom. Kezére téved pillantásom, és észreveszek két ujja között valamit. Valami papír. Látja, hogy mit nézek. Felmutatja: A jegyed.
– Máris? De hisz még fiatal vagyok – próbálom meggyőzni. Mosolyogva néz rám. Csak néz. Mindent megértek. Sóhajtok egyet. De nem félek. Körbetekintek. Jól éreztem magam. Most pedig utazni fogunk.
– Induljunk. – indítványozom határozottan.
– Kérdezhetek valamit?
– Hát persze.
– Nem fog hiányozni mindez? – Arcomat fürkészi. De én állom pillantását, aztán a semmibe révedek.
- De igen.
- Mi fog hiányozni?
- A kérdések. Azt hiszem, a kíváncsiság. – még tanakodom, miközben kimondom mindezt.
- Mire vagy kíváncsi? Én elmondom, amit tudni akarsz. – Látom rajta, segíteni szeretne. De csak elnevetem magam. Meglepődik.
- Nem tudsz. Már megtetted. A többi az én feladatom, nem igaz? – ő is nevet, kettőnk kacaja elárasztja az örökkévalóságot.
- Mennünk kell. – fog kézen, és elindulunk. Még egyszer hátrapillantok. Úgy, ahogy eddig sosem tettem. Az életre nézek.
