DooM 3
Sötét van. Egyedül vagyok. Legalábbis a tudatom ezt mondja, de nem merem levenni a szememet a monitorról, hogy hátranézzek. A fejemen fejhallgató, remegő ujjaim az egeret szorongatják. Távolról sikolyok és tompa puffanások szüntelenül, a recsegő rádión összefüggéstelen segélykérő üzenetek, és valami nyugtalanító morajlás. Valami, amit ember még nem hallott. Nem ismerem a helyet. Amikor megérkeztem, mindenki furcsa jelenségekről beszélt, és láttam a félelmet a szemekben. Alig negyed órával később elszabadult a pokol. Szó szerint. Az elmúlt egy órában sokmindent láttam és átéltem, és az is kész csoda, hogy életben maradtam, de az idegeim kezdik felmondani a szolgálatot. Már a legapróbb neszre is elönt a rémület, pedig valami azt súgja, hogy ez még csak a rémálom kezdete. Vonakodok továbbmenni, minden egyes ajtó egy újabb küzdelem a félelemmel. A lábaim nem akarnak megmozdulni, pedig tovább kell mennem. Ki kell jutnom innen valahogy! A sikolyokat még elviselem, a vér látványa sem okoz problémát. De ez a sötétség kikészít. Alig van világítás, mindenütt csak árnyékok, nálam pedig csak ez a nyamvadt zseblámpa van, amit nem tudok a fegyverrel együtt kézben tartani. Óvatosan benézek a mosdóba, hegyezem a fülemet, körbevilágítok a lámpával. Úgy tűnik tiszta, itt kifújhatom magamat. Odalépek a tükörhöz és akkor meglátom... még van annyi lélekjelenlétem, hogy letépem a fejemről a fejhallgatót, de a tekintetemet nem tudom elvenni, bármennyire is szeretném. Mindössze néhány másodperc, és vége, de nem bírok magamhoz térni. Közben egy Imp is a nyakamba ugrik, de én csak állok bénultan. Majd reszkető kézzel az ESC felé nyúlok - mára azt hiszem ennyi elég is volt. :]
Szal' szigrúan csak este, sötétben, fejhallgatóval és kellő hangerővel... ^_^