Ebben nem osztom a véleményed. Szerintem a Jancsó-filmek kb. a 80-as évekig kifejezetten érdekesek, sőt, jók voltak, formailag és tartalmilag egyaránt. Valószínűleg nemzetközi viszonylatban is azért figyeltek fel Jancsóra, mert világviszonylatban is az elsők között volt, aki sokat bízott a szereplők közötti metakommunikáció megjelenítésére: arra, hogy a szereplők hogyan mozognak egymáshoz képest, egyáltalán, ki milyen közel áll a másikhoz stb. stb. (Ez a módszer persze egy idő után modorossá válhat, és vált is.) Érdekes formai megoldásai (pl. a meztelenség nála többnyire a kiszolgáltatottság szimbóluma, olykor a szabadság jelképe) az akkori idők kultúrpolitikai irányvonalához képest szokatlanul merész gondolati tartalmakkal, szabadság és zsarnokság viszonyának boncolgatásával járt együtt. Elsőként merte szóba hozni, hogy nemcsak fehérterror, de vörösterror is volt, sőt létezett is még akkor! Nagyjából a MAGYAR RAPSZÓDIÁ-tól kezdve uralkodott el a filmjein (véleményem szerint) a formai kényszer: amikor a néző (én legalábbis) azt érezte, hogy a "puszta, füst, meztelen nő, csendőr stb." féle állandó kellékekhez próbálnak valamit hozzáköríteni. De nem Jancsó az egyetlen a filmtörténetben, aki saját formanyelvének fogságába esett. Az, hogy vannak gyengébb, sőt rossz filmjei is, úgy gondolom mit sem von le nagy művei (SZEGÉNYLEGÉNYEK? CSILLAGOSOK, KATONÁK, FÉNYES SZELEK, MÉG KÉR A NÉP, SZERELMEM? ELEKTRA, A PACIFISTA stb.) értékéből...