*** Nem tudom, hogy történt. Nem értem. Én is figyeltem, Ripley is figyelt, de valami hiba csúszott a számításokba. A Queen valami úton reprodukálta önmagát – bár fogalmam sincs, hogy lehetett – s befészkelte magát. A hajó megsérült, a kapszula lezuhant, mi meg ott voltunk azon a bolygón. Fiorian Fury 161 – így hívták. De hisz az adatbázisom szerint ez egy börtönbolygó!!!
Az volt. A zuhanást csak Ripley élte túl, no meg megint egy facehugger. Gondoltam, hogy ebből aztán baj lesz – de gondolta ezt Ripley is. Már csak azért is, mert a környezet, ahova kerültünk, minden volt, csak nem ideális. Koszos, sötét, kegyetlen, ugyanilyen emberekkel megtömve, akik aztán nem ijednek meg saját árnyékuktól.. De az kevés volt. Én tudtam. Mint ahogy kevés volt a tengerészgyalogos különítmény a Hadley’s Hope-on, tudtam, hogy itt is kevés lesz. Akármilyen fenegyerekek is vannak bezárva ide. Pedig néhányuk még talán szimpatikus figura is volt: Clemens, a doki mindenképp, de Dillon, a vezetőjük is. A környezet meg? Hát nem droidnak való vidék, az biztos. Mintha baromira visszamentünk volna az időben – ennél sokkal modernebb körülmények között szoktam járni. A telep elhagyatottsága, törvényen kívülisége mindenestre minden sarkon érezhető volt. Érezhető volt, hogy ismét új Ura van az Univerzumnak, egy fiatal direktor, bizonyos Fincher. Ez ugyan rég volt, de ez az ember később sokra vitte – más világokban is sikerrel ténykedett.
Ugyanakkor teljesen úgy éreztem magam, mint az első Alien kalandomnál. Vissza a gyökerekhez. Mert itt is csak egy lény volt, nem is tudom már, miből kelt ki: kutyából vagy ökörből. A végeredmény azonban borzalmas volt: az első rész 7 fős legénysége helyett itt 26 fős közösséget irtott ki. Kegyetlen egy bestia volt ez is, talán kegyetlenebb, mint elődjei.. Nincs fegyver, nincs hadsereg. Csak a rabok meg a Halál. Az egy lény hajkurászása a szűk folyosókon tökéletesen megidézte a néhai Nostromo emlékét – egy droid meg ugyebár egyébként sem felejt. Csak ha törlik a memóriáját.
Azt azonban sokáig nem értettem, csak sejtettem, Ripleyt miért nem bántotta. Emlékezetes kép, mikor a nő arcához ér a dög – sok fényképet csináltam róla a memóriámnak. Néhányat fel is használtak poszternek a holoneten… Ekkor valahol már csodáltam a hadnagyot: Ripley harmadszor is felvette a harcot a lény ellen. S harmadszor is győzött. Nagyon jó és ötletes volt az elintézési mód, ahogy ki akarták nyírni a dögöt. Az a sok, rohanó kamera, mintha csak a lény szemszögéből néztük volna nagyon jó volt. Öngyilkos küldetés, de igazából egy ilyen kalandban úgysem kellett senkiért izgulni: tudtam, hogy a rabok csak áldozatok. Egyedül a hadnagyért kellett izgulni, hogy túlélje. Aztán mikor megjelent az a rohadt Cég, képviselőjükkel az élen, legszívesebben magam löktem volna bele őket az olvasztóba. Ripley döntése teljesen logikus és következetes volt – ha a droidok tudnának könnyezni, biztosan megkönnyeztem volna. Így azonban kalandom a hadnagy búcsújával véget is ért, a telep bezárásával én is kivonultam az Alienek univerzumából. Nem tudom, érdemes lesz-e valamikor visszatérnem, de a borzalom és izgalom, ami az utóbbi kalandok alatt ért, most mindenképp valami regenerálódást igényel. ***
Az Alien 3 BD-vel én maximálisan meg voltam elégedve. Bár Argento szerint a képet nem újították fel olyan mértékben, ahogy kellett volna, nekem nem volt vele bajom. Valahogy az egész képminőség illett a hangulathoz – még ha nem is volt teljesen szándékos. Ugyanakkor a hangnál itt éreztem először a valós, normális, ütős térhangzást, a hajkurászás az folyosókon meg egyszerűen csodás. Extra itt sincs sok: kétségkívül a legértékesebb dolog a film kétfajta változata. Nem vagyok meggyőződve róla, hogy a „bővített” mindenben jobb, de hosszabb és így tovább lehetünk az Alien-univerzumban. Ez mindenképp jó. S nekem ez a mozi teljesen egyenértékű a kultikus első résszel.
Kosárba!