"Ha akarom, olyan vagyok, mint egy szőrpamacs vagy paróka vagy egyujjas kifordított bundakesztyű vagy szobafestőpemzli vagy papucs orrán pamutbojt."

Mottónak talán kicsit hosszú, de Pom Pom mindenki által ismert monológja tökéletesen illik ide. Ennek oka, hogy bizony a klasszikus horrorok, az erdőbeneltévedős-lassúbaltáselől-gyorsanmenekülős-mégismegjhalósok, amiket nem átallok folyton picsahorrornak titulálni és rövidíteni, bizony ilyenek. Tök mindegy, hogy tóbafulladt késelő, mesebeli szörnyek, mutánsok, élőhalottak vagy más, a nézőre frászt hozó rémségek bukkannak-e fel a filmben, de a "kaptafa" mégis ugyanaz, ugyanazokkal a sablon szereplőkkel, ugyanazokkal a "váratlan" fordulatokkal, ugyanazokkal a csontig lerágott klisékkel. De ettől persze nem lesz automatikusan rossz vagy lebecsülendő egy ilyen film, hiszen a rettegést is hitelesre kell csinálni, a környezetnek is izzadnia kell magából a félelmet, és ehhez bizony kell a jó stáb és a jó színészek. Sőt, ezért a minőségi kockázatért vesszük meg sokadszorra, ezért a jól ismert borzongásért áldozunk rá időt és pénzt, még úgy is, hogy néha már a film elején meg tudjuk mondani, hogy a szereplők milyen sorrendben fognak elhalálozni, hiszen a sokadik picsahorrornál már ez sem megjósolhatatlan. Más a díszlet, más szereplők ijednek meg más szörnyektől, halnak másféle halált, de mindenki tudja, hogy igazából a jó öreg "horror Pom Pom" jelenik meg különböző formákban.

Ahogy történik ez jelen filmben is, hiszen az "öt fiatal kirándulni megy az erdőbe", mint alapmotívum, a karakterek sablon-vonásai (az elmaradhatatlan szőke, az idióta balfék, az izomagy és a többiek), aztán később a benzinkutas, a megérkezés sejtelmessége, a könnyed buli közepén felbukkanó rémek, a sikoltozva menekülés az erdőben, a vértől vörös csillanás egy késen, és így tovább. Mind-mind olyan elem és kellék, amit ennyi idő után már tulajdonképpen unni kéne, de a szívünk mélyén tudjuk, hogy ha nem lennének benne, akkor hiányoznának...

Csakhogy a film mégsem a klasszikus elemekkel indít, és ez amilyen zseniális húzás volt, annyira nehezen tudtam ráhangolódni a pocsék ütemérzék miatt. Ha az volt a cél, hogy azon lepődjek meg, hogy már nem fogok meglepődni semmin, mert a stáb a film harmadik másodpercében lelövi a trükköt, akkor jelentem, nem jött be, sőt! Amilyen izgalmassá és varázslatossá lehetett volna tenni a kulisszák mögé való betekintést, a tárlatvezetést minden horrorfilmek boszorkánykonyhájában, ha ez kellően fel van vezetve, annyira illuzióromboló tudott lenni rögtön az elején a két infantilis kretén, a hasonlóan barom kollégáik, és az egészet körbelengő izzadságszagú vicceskedés. Nem mondom, hogy nem röhögtem fel időnként, de ezúttal jobban szerettem volna nem röhögni, ha kevesebb a vígjátéki elem, főleg úgy, hogy legtöbbször a mosoly inkább kínos fintor volt. Pedig egy dolgot baromira jól kifejez ez az egész: azt, hogy a horrorfilm bizony tudatosan tervezett médiatermék... és innentől a horrorfilmek egy-egy hülyeségét látva biztos eszembe fog jutni, hogy a "háttérmunkások" éppen milyen gombokat nyomogathatnak, milyen szereket kotyvaszthatott és vethetett be a "vegyi osztály", vagy milyen kétségbeesetten rohangálnak a "köpenyesek", és próbálják az általuk kívánt mederben tartani a történetet, csak hogy a szereplők ne viselkedjenek annyira logikusan és életszerűen, mint kéne.

A végére pedig előkerül a horrorfilmek örök nagy kérdése, a "Miért?"... de bár inkább ne kerülne! Sokat nem is mondanék róla, mert nem szeretném, ha az utolsó öt perc a szükségesnél jobban megkeserítené az előtte levő nyolcvanat.

A DVD tartalmazza a filmet (lassan már ezt is meg kell köszönni a kiadóknak), részemről a kép és a hang megfelelő volt, extra pedig ebben az árkategóriában "természetesen" már nincs (amúgy se nagyon). Sajnos szinkronnal néztem, így egy poént előre lelőttem magamnak; ha a meglepetésre játszotok, nézzétek inkább eredeti nyelven.

Röviden: Amikor az első előzetest megláttam, totál belelkesültem, hogy egy zseni elegyítette a picsahorrorokat a Kockával. A film tükrében ez a lelkesedés talán túlzó volt, de a Ház az erdő mélyén mindenképpen egyedi szórakozás, de csak azoknak, akik amúgy is ismerik és szeretik a picsahorrorokat.

rrorként nem működik, mert nem félelmetes (de még csak nem is igazán nyomasztó).
Drámaként, thrillerként sem működik, mert nem elég emberi, nem igazán hiteles és egyáltalán nem mély, inkább súlytalan.
Vígjátékként nem működk, mert nem elég vicces.
Apokaliptikus sci-fi/fantasyként nem működik, mert ahhoz nem elég látványos ill. fantáziadús.
Alapvetően egyféle módon működik a film: a koncepciót, vagyis hogy "csináljunk egy horrorfilmet, ami nem is horrorfilm, sőt, sose tudja eldönteni a néző, hogy mit is lát, mert folyton újra stílust váltunk és ez jól meglepi majd újra és újra", na ezt teljesíti. Csakhogy ez önmagában nem erény: ez csak egy koncepció, ami egy viszonylag eredeti ötlet, és ami meglepősége okán hathatna frissként, ha ehhez egy jól kitalált, jól megírt és jól kivitelezett filmet készítenek.
Ám a megvalósítás sajnos álmatag, poros és erőtlen. A sztori bár végig csavaros, de annyira azért nem, hogy ez elterelje figyelmünket arról, hogyvalójában mekkora hülyeség. De persze, ezen lépjünk is túl, hisz egy film sem működik, ha a saját maga által felálított szabályokat nem fogadjuk el: ha egy jó meccset akarunk látni, ne a foci szabályait kérjük számon, hanem nézzük, mit hoznak ki belőle a csapatok. Sajnos itt a cselekmény önmaga világán belül is logikátlan, együgyű, és felszínes. Az erőszaknak mindenfajta "értelmét", hatását totálisan megsemmisíti az, hogy a cselekmény folyton egyre magasabbra dobálja a téteket, mígnem a(z emberi értelemmel) továbbfokozhatatlanig fokozza, ám anélkül, hogy korábban igazán izgulni tudtunk volna akár a kisebb "tétekért".

SPOILER:
(Mindemellett egészen piszlicsáré apróságokra is figyelmet pocsékol: komolyan van egy gomb arra is a vezérlőteremben, hogy a pincében a 78-ik kés nyeléből áram üsse meg a játékos kezét, hogy az eldobja? Vajon mire még?? Főleg tekintetbe véve azt a rengeteg kockát - nem beszélve a helyszín összetettségéről???)
SPOILER VÉGE

Olyan, mint egy amatőr játékossal pókerezni, akit nem is igazán érdekel a játék és leszarja, ha veszít, és csak dobálja befele értelmetlenül az egyre nagyobb téteket - egy idő után az egész értelmét veszti, nem tudsz mit kezdeni vele. Visszatérve a focis hasonlatra: itt nem a Barca és a Real csap össze, inkább a Felsőpakony 3 és a Piripócspuszta utánpótlás játszik másnaposan egy lötyögős tétnélküli meccset a vasárnapi falunapon. Valami történik (akad egy-két szép csel is), de azok sem veszik komolyan, akik csinálják. Vajon mit várnak tőlünk, nézőktől?
Ráadásul a látványvilág pont olyan, amin látszik, hogy mennyit is szoktak horrorfilmek költségvetésére adni (keveset), ugyanakkor vászonszétrepesztő blockbuster-hatást ambicionál. Ez ugyan már sikerült párszor például Emmerichnek vagy Blomkampnak, de Goddardnak és Whedonnak itt nem jött össze. A film kiállítása kifejezetten "alacsonyköltségvetéses", ami igazán csak azért probléma, mert emellett az egész koncepció soványnak és kevésnek tűnik. Amit egy jó csomagolás esetleg elfedne, azt itt a közepeske make-up felszínre hozza. Az egész film underpaid, underproduced benyomást kelt, és egyáltalán: nagyon-nagyon alacsonyra helyezi azt a lécet, amit meg kíván ugrani. Számomra még azt sem ugrotta meg, de a világszerte (és e helyütt is) elsöprően éltető fogadtatás szerint a legtöbbeknél igen - kérdés, hogy ez mennyire értékelendő eredmény.

Lehet itt rizsázni giallóról, j- és hammer-horrorról, no meg a spanyol vágtázó halottakról napestig, de a rémület igazi magnus opusai Amerikában születtek. A jó öreg slasher az, amely a legközelebb áll az arra fogékony réteghez, és jöjjön bármilyen trend, ez az a zsáner, amely újra és újra feltámad, hogy fáradhatatlanul szórja a vászonra közhelyeit, a néző pedig újra meg újra megeszi ezeket, mert meg kell ennie, hisz mi lenne a vérkeringéssel vérpezsdítő sikolyok és a karfán megfeszülő izmok nélkül? Mi késztetne minket arra, hogy ne duhajkodjunk, ha azt látjuk, hogy a felelőtlen szexért és a tivornyáért súlyos büntetés jár? Mi lenne belőlünk horror nélkül? Zombik, ember, kiszabott zombik.

De azt hiszem, innen nincs tovább: Drew Goddard és Joss Whedon közös produkciója beverte az utolsó szöget a horror koporsójába; eme film után egyszerűen nincs értelme tovább piszkálni a műfajt, ugyanis a szelleme elenyészett, rémei szanaszét futottak, rothadó kelyhe pedig végleg kiürült. Szóval csesszék meg.

A slasher élt... hány évet is? Ha a Psychotól számolom, akkor ötvenkettőt; de lehetne a Black Christmas is az első, vagy akár a Halloween: a vélemények megoszlanak, abban viszont nagy az egyetértés, hogy a Friday the 13th az egyik legemblematikusabb darab, és ha úgy vesszük, a The Cabin in the Woods pofátlanul majmolja eme 30+ éves film alaptételeit: öt fiatal - szexik és kanosak, drogosak és naivak - indul el egy tóparti házba, ahol aztán valami rémség szabadul rájuk, és akár itt abba is hagyhatnád az olvasást...

...de az élmény így nem lenne teljes, hisz a film már az első percében lelöki a sínről a Camp Hellbe tartó horrorvonatot, hisz látod, hogy ez a közhelyparádé valami játék, valami show, valami nagyobb dolog része... és itt azért én is megállok a hagyma hámozásánál.

Joss Whedont talán nem kell bemutatni, főleg annak nem, aki a The Avengers előtt is ismerte a nevét, de ha felütöd az IMDB-t Goddardnál, akkor találhatsz néhány ínycsiklandó dolgot a neve alatt: például a Cloverfieldet, amely új fényt vetett a várospusztító szörnyfilmekre, vagy ott van a Lost, amivel úgy vagyok, mint Wes Mantooth Ron Burgundyvel, azaz utálom, de közben tisztelem is, és talán ehhez a filmhez is ez a show áll a legközelebb: játszik veled, feldob egy csomó ismert ideát, majd szokatlanul, ha tetszik, öncélúan köti össze őket, de míg Lindelof rád bízza a kirakós befejezését, addig ez a produktum megadja a választ, s ez a válasz rendesen a földbe fog passzírozni, azt megígérhetem.

Mert az egy dolog, hogy a film egyik nyomvonala az unalomig kaszabolt horrorkliséket tologatja, és igazából arra is csak félgőzzel veszi a fáradságot, hogy viccelődjön velük, a másik nyomvonal pedig a Lost "nem vagyunk egyedül" érzését tolja pofátlan arroganciával, ám sem ez, sem az nem készíthet fel téged arra, ami az utolsó félórában vár. Egy olyan félóra, amely minden horrorrajongó számára elhozza a vérrel-béllel folyó Kánaánt.

És mi a helyzet a régi jó slasherrel, meg annak halálával? Ó, hát ez a film minden más zsánertestvérrel - legyen az amerikai, japán vagy ugandai - együtt megeszi azt reggelire. Undorító módon, teli szájjal vicsorogva. És ezért, de csak ezért a szemérmetlen megközelítésért nem kap maximális pontszámot ez a szemét mestermű.

Nagyrészt egyetértek R2D2 érveivel, kritikájával. Bár nekem a koncepció összességében tetszett, a további közhelyes jeleneteket, pl. evildead vagy bármilyen "tisztelgést" tragédiaként éltem meg. Elsősorban az zavart, hogy jó ideig fogalmam se volt a tudósok mi a bánatos fenével foglalkoznak, mi a céljuk. Összevissza mellébeszélnek, nehogy megtudjunk valamit. A film kategóriája elég hibrid. Vígjáték, horror, scifi, realityshow. A végeredmény felemás. Van aki isteníti és élete legjobb csattanóját élte át, van aki sokkot kapott a logikai baklövéseken és szidja mint a bokrot. Én valahol a kettő között vagyok. Örülök, ha egyáltalán megjelenik horror film. :(

Sajnos a DVD korong állómenüs, 2.0 magyar szinkronos, nulla extrás.

Ezt leszámítva bátran ajánlom a műfaj kedvelőinek, nekem valamilyen szinten bejött. Szavatossága sem annyira rossz, ha már összeilleszkedtek a végére a puzzle darabok, újból érdemes nekiesni. Ez sajnos csak közepes. Nagyobb tapasztalattal, több ötlet és hangulati elemekkel, jó érzékkel lehetett volna belőle többet kihozni. Ez van.

Annyira mondták, hogy milyen zseniális film a Transz... Hogy milyen csavaros, agyalós thriller… és én ezt megint nem láttam meg egy filmben. Szimplán csak egy okosan felépített - ámbár a fényképezéssel túlságosan művészivé és elvonttá tett – bűnözős (heist?) mozit, amihez hasonlót viszont nem is oly rég többet is láttunk már. Legutóbb pl. a Szemfényvesztőket…

Nincs különösebb bajom sem a filmmel, sem Danny Boyle-lal (ő az egyik kedvenc rendezőm), csupán csak arra próbáltam felhívni a figyelmet, hogy a hatalmas felhajtás ismét csak nem a valóságot takarja: pontosabban célszerű ezt a mozit is úgy megtekinteni, hogy a felfokozott elvárásokat kihagyjuk a számításból. Úgy egy egészen kellemes kis sztorit kapunk, ahol tényleg nem lehet bízni senkiben, s talán a végén a csavar is működhet (bár itt felmerül a kérdés, hogy a mai filmipar miért van annyira kihegyezve a csavarokra). Nézés közben nekem rögtön az Eredet ugrott be: míg ott az álom szintjei a valóság felborításának eszközei, itt ugyanezt a célt a hipnózisok szolgálják, több-kevesebb sikerrel. A felütés a narrációval, valamint a képrablással nagyon jó: megadja a film alaphangulatát. Az ember arra számít, lesz egy jó kis bankrablós/átverős film, aztán ahogy megyünk előre a történetben, ahogy bővül a szereplők köre, úgy válik egyre nyilvánvalóbbá, hogy gyakorlatilag senki és semmi nem az, mint aminek látszik: maga a film sem egészen az. Ezek a felismerések mindazonáltal megfelelő időpontokban vannak adagolva, szinte végig képesek fenntartani a feszkót, megfelelően előkészítve a film végi meglepetést. Szerkezetileg hibátlanul van felépítve az egész, a ködösítés, a félrevezetés működik: mindig csak annyit látunk, amitől épp bizonytalanságba maradunk, agyalva a megoldáson, vagy annak lehetőségein. A „ki a gyilkos” játékot ezúttal a „hol a kép” játék veszi át – végig azt gondolván, hogy az a legfontosabb. Ami nagyjából igaz is, megfűszerezve egy kis személyes indíttatással – no meg Dawson kisasszony borotvált szeméremdobjaival…

Igazából a bajom két dologgal van: az egyik, a fontosabb mindenképp a hipnózis vizualitása, azaz az utazások Simon agyába. Nagyon sokszor öncélúan művészieskedőnek láttam, sokszor éreztem, hogy csak és kizárólag azért vannak a jelenetek, hogy összezavarjanak. Mint pl. egy látványfilm, ami direkt sötétben játszódik… Ezáltal viszont a film „okos” éle számomra elveszett: a megvezetést még csak elviselem, hisz akkor tudnak becsapni, de a ködösítés a transzok által itt inkább csak egyfajta zavaró tényező, ha az nem lenne, akár nyilvánvaló is lehetne az egész. Többször volt úgy, hogy nevezett jelenetnek semmi jelentősége nem volt, csupán azt a célt szolgálta, hogy elterelje a figyelmet a valóságról. És itt még csak nem is a szőrös/szőrtelen pinára gondolok (annak végképp nem volt értelme) – hanem mondjuk a sárgás üvegfal mögötti sziluettek elintézésére. Egyszerűen a Transz rejtélyessége, kiszámíthatatlansága abból fakad, hogy egy viszonylag egyszerű átveréses sztorit sűrű füstfelhőbe csomagoltak. Ha nem lenne ez a füstfelhő, talán az egész kevésbé működne. Vannak filmek, amik ennél okosabban bánnak a rejtélyekkel, ilyen az Eredet, a Tökéletes trükk, a Sherlock Holmes mozik, vagy a Triangle: ezekben látsz mindent és mégsem tudod, mi van…
A másik – apróság - számomra a meglepetésnek szánt „csavar” volt. Kb. a film kétharmadánál sejtettem, ki kicsoda, úgyhogy engem nem taglózott le a történet ilyen irányú fordulta. A piros autós jelenetek voltak a kulcsok, abból gyakorlatilag össze lehetett rakni a képet. No persze ettől még jó az ötlet, a minden elsöprő csavar – maximum néhány embernél nem működik. Figyelembe véve egyébként, milyen kevesen néznek egyáltalán filmeket, náluk akár még ütős is lehet.

A főszereplőket eddig is bírtam, ezután is fogom – Dawsont naná! -, a film hangulatát, képi világát viszont erősen befolyásolja a sok hipnotikus állapot: nekem ez kicsit sok volt: úgy érzem, feleslegesen nehezítették vele a történetet. Tény, hogy ettől különleges mozi lett a Transz, egy vitathatatlanul egyedi élmény, de ha ez nincs, attól a sztorija miatt csupán egy átlagosan jó film lett volna, kevesebb hype-al. Megkockáztatom, mégis több emberhez ért volna el, több ember értette volna meg elsőre is, – csupán a kultréteg hámlott volna le róla jóval hamarabb…

Én mindenestre valamikor megveszem (már csak Boyle-sor miatt is), de jelen esetben nem igazán sietek a vásárlással.

“Hogy átbasztak a reklámmal, ezzel az Amerika-lekvárral, Ezzel a műanyag élettel, ahol annyi ember tévedt el.
(…)
Ahol minden nő tökéletes és minden férfi izmos.(…)Meg az izomagyú Miki egér, aki bárkit megöl a kokainért.”

Annyira tudtam, hogy ez nekem nem fog bejönni… annyira biztos voltam benne, hogy az előzetesből fröcsögő nyál és cukorszirup, a szilikonos buta picsákkal meg a testépítő seggfejekkel nem lesz az én világom… és milyen igazam lett!!! Ha valaminek, ennek az egynek maradéktalanul tudok örülni a mozi kapcsán. Most persze felvetődhet a kérdés: Akkor mi a szarért nézted meg? Nos, tagadhatatlanul szerepet játszott benn a fórumozók lelkesedése, de ez az “igaz történet alapján” dolog is felkeltette az érdeklődésemet. Michel Bay ugyan nem különösebben kedvencem, de azt olvastam, hogy ez a legkomolyabb filmje, a színészgárda pedig impozáns volt – gondoltam olyan óriásit nem csalódhatok. Nem is: pontosan azt kaptam, amit vártam, talán csak egy icipicivel kevesebbet.

Az idézett Tankcsapda szöveg tökéletesen jelzi viszonyomat ehhez a világhoz (érdekes, ez is ’94-ből származik), így egyáltalán nem meglepő, hogy kifejezetten rühelltem azt a látványt, ami a filmben fogadott. Az a csillivilli Miami az agyatlan testépítőkkel, a medencés cicababákkal, tulajdonképp az egész szalon légköre nálam nem szeretem kategória - ehhez jött még a túlszínezett képi világ, a rengeteg felesleges lassítás, és már meg is volt a negatív alaphangom. Pedig a nyitó képsorok még tetszettek is: a falon hasizmozó Wahlberg látványa eredeti, poénos és hatásos, a gondom csak utána kezdődött. Kapunk három (bocsi, négy) számomra totál unszimpatikus főhőst – így a nemszeretem karakterek nem szeretem filmet eredményeztek, ismét -, akik valami önmegvalósító maszlag hatására őrült (ámbár ekkor még viszonylag ártalmatlan) ötletetet eszelnek ki anyagi gyarapodásuk elősegítésére. Az már csak hab a tortán, ahogy ezt teszik: egyrészt kétlem, hogy ennyire balfaszok lettek volna a valóságban, a komédia miatti kiszínezett jellemük viszont nekem nem jött be, másrészt meg nem is igazán tudtam mit kezdeni azzal az idióta alapszituval, hogy tulajdonképp senki nincs a filmben, akivel azonosulhatnék…

Magával a bűncselekménynel még csak elvoltam. Ha eltekintünk a valós vonatkozásaitól, talán még élvezni is lehetne, egy abnormális fekete komédiaként, majdnem egy Ravasz, Agy.. szintű idiotizmusnak, ahol gyakorlatilag mindenki síkhülye. Az áldozat, a tettesek, a rendőrség, a nők, mindenki. Az események “rosszra fordulása” után a fiúk tulajdonképp csak reagálnak a dolgokra, meglehetősen sután (picit olyannak érzem, mint mikor esik kifelé a kezedből egy pohár, kétszer-háromszor belekapsz, de a végén úgyis összetörik), de az ebből fakadó poénok nagyjából működtek, igaz, a trágárság szerintem túlspilázott volt, a lábujj meg a rossz emlékű Pirahnás kiköpött farkat juttatta eszembe. Néha azért felröhögtem, de inkább értetlenül bámultam azt a színes orgiát, ami mr. Bay tárt elém: azt nem mondom, hogy fájt, inkább csak úgy elvoltam vele. De már közben is azon gondolkodtam, miért is idegen tőlem ez a film, miért nem tudok rá úgy tekinteni, mint a nagy többség: egy szórakoztató sötét vígjátékként.

De csak valahol a legvégén jöttem rá igazából. Akkor, mikor mutatták a tényleges elkövetőket. Nos, ott jöttem rá, hogy a három főszereplő, azok korábbi előélete, az egész nyálas világ tette teljesen hiteltelenné számomra a mozit. Egyszerűen a triumvirátus túl jóképű, túl izmos, túl jól szituált volt a nevezett eseményekhez. Egyedül talán Rock hozta önmagát, a hülye izomagyat, de a többiek számomra mellényúlásnak tűntek. A valóságban az elkövetőknek számomra igenis bűnöző kinézetük van, erős latinamerikás/fekete beütéssel, a Wahlberg féle szépfiús megjelenítés sokat rontott a hitelességen - igaz, nagymértékben segítette a film dizájnját, ennek a kifordított értékrendű, fekete humorral átitattott agymenésnek a képi világát.

Azt hiszem, az év egyik legjobb filmje lehetett volna a témája miatt, ha egy valódi drámaként dolgozzák föl, hitelesebb színészekkel, komorabb, sötétebb hangulatban, humor nélkül. Igaz, ahhoz nem Michael Bay kellett volna, hanem mondjuk David Fincher. Mert ez az egész történet inkább szomorúan sokkoló, mint humoros – mint ahogy az is, hogy létezik Murderpedia a neten.

Nekem kimarad.

Filmről már írtam véleményt a moziváltozat megjelenésekor. Most jobban a bővített részekre és a kiadványra koncentrálok.
Először is ez a DVD kiadás gyönyörű a Gyűrűk Ura bővítettek óta nem volt ilyen szép kiadvány a kezemben. Kicsit a gerinc dizájnja elüt a nagy trilógiáétól, mondjuk ez mégiscsak egy másik "könyv".

Bővített részek hozzáadnak a teljes történethez, kivéve a Koboldkirály magánszámát, azt kicsit neccesen fogadtam de legalább a zenéje jó volt. Az első bővebb rész viszont nagyon kellemes, ahogyan a kicsi Bilbó fakardal tángálja Gandalfot, Völgyzugoly is kibővült szerintem előnyére. Kicsit kevésnek éreztem ezt a 13 perc bővítést, olyan 30 perc körüli idővel kibékültem volna.
Az extráknál kezdődik az igazi kincsesbarlang. Lemezenként egy teljes filmet nézhetünk végig, ha éppen egyben szeretnénk. Tele minden földi jóval és végig magyar felirattal.
Kérem szépen így kell DVD-t kiadni, telepakolva tartalommal egy csodálatos csomagolásban. Ha csak 1 filmet veszel 2013-ban akkor az a Hobbit Váratlan utazás bővített változata legyen.

Szerintem nem nem olyan rossz, mint ahogy beharangozták! Vagyis nekem kifejezeten tetszett! Jó volt Schwarzeneggert keményebb szerepben látni!

A világ egyik legjobb vígjátéka, aki csak teheti nézze meg, garantálom, hogy jól fogja magát érezni! Fergeteges poénok és nem várt jelenetek, szinte az egész film alatt csak a saját nevetésedet fogod hallani! Mellissa McCarthy bámulatos alakítása Oscar-díjat érdemel!:D

Ennek a filmnek főhőse, a titkosszolgálat két botcsinálta végzőse. Ben Zinque és William Le Menő, a két szupercsávó meg ultra nyerő, magukat legalábbis így adják elő.
Ha a történet túl tökéletlen az messze nem a véletlen. A Kémek krémje ugyanis, John Landis 1985-ös kémparódiája, a Kémek mint mi még fergetegesebb újrája. Ez a film azé annyira jó, mer főszerepet játszik benne a két tahó. Eric és Ramzy A pokoli torony balekjai, ebben a filmben is két főmaki.

Csakhogy a titkos löket, hogy a két szereplő még lököttebb lett, az Speer Dávid fordító érdeme, mert a filmet rímesen szinkronizálta le, úgy mint egy Frédi-Béni rajzfilmbe. Sőt, a poénokból több leeshet ha a dumát olvasva is lesed.
A kép hibátlan és éles ami több mint elégséges. Gond a hangos magyar szinkron lehet, de legalább a csumát lejjebb veheted. A térhatás is tuti úgyhogy nem kell pánikolni.
Extrákból is van egy rakás. Az előzetes a legnagyobb durranás.
Majd Eric és Ramzy, Ben és Le Menő alakítója félórás werkfilmben is tesz róla, hogy a valóságban se más, csak két ripacs komédiás.
Ajánlóból 6 is van, csak az nem hat meg túlzottan.
Viszont a 3 kihagyott jelenet, az, na az egész szupi lett.
Sajnos nem beszerezhető a kiadvány ami gyűjtőknek nagy hátrány. De ha a kiadót kiadásra ingerled és beszerzed, én mondom, szétröhögheted a beledet.

Ezt is látatlanban vettem meg.

A történet, a film, nekem maximálisan bejött. Igaz, harci jelenetbol nincs benne túl sok, de ez a történet nem is igényelte. Ha valaki ütos harcjelenetekre vágyik, nézze az Elit alakulatot.

Magával ragadó történetet láthatunk, és külön érdekesség, hogy egy bo háromnegyed órás doksiban is megismerhetjük az eseményeket.

A kép- és hangminoségre se lehet panasz, a DVD kivitele is átlagon felüli, megéri az árát.

Godot,te vagy nagyon rossz történelem könyvbol tanultál,vagy hiányos az adott témabeli tudásod.

Stauffenberg és társai soha nem voltak hithu nemzeti szocialisták.Valóban igaz,hogy kezdetben támogatták Hitlert,csakúgy mint az egész német nép,mivel a nyugati hatalmak által diktált igazságtalan jóvátételi követelések teljesítésébe,és a gazdasági világválságba teljesen belerokkant Németország.
1918 óta bizonytalanság jellemezte az államformát,puccsok tömkelege próbálta megdönteni a gyenge lábakon álló weimari köztársaságot.Társadalmilag, valamint gazdaságilag is jelentkezett számos probléma, a német nép kétségbe volt esve. (kicsit hasonlít a mai magyar helyzethez) Ám ekkor jött valaki,aki ígéretet tett az embereknek,leállítja a jóvátételi fizetéseket, fejlodo gazdaságot teremt,egy jóléti államot az egyszeru munkás és a régi nagybirtokos arisztokrácia számára is egyaránt.Megválasztása után programja olyan sikeres volt,hogy a New York Times 1934ben az év emberének választotta,nyílt antiszemitizmusa ellenére.Az emberek végre 16 évnyi megaláztatás után kezdték újra németnek érezni magukat,javult anyagi helyzetük,rengeteg új munkalehetoség nyílt számukra.Hitler a hadsereg körében is népszeru volt,mivel minden létezo támogatást megadott számukra katonai fejlesztés céljából.1939ig Németország világviszonylatban is az egyik legfejlettebb államnak minosült.Hódítási céljának a régi Poroszország területeinek visszaszerzését,valamint az osi német lovagrend mini államainak elfoglalását tuzte ki célul,mely széles támogatottságot élvezett szerte az országban.Ekkoriban még csak kevesen,köztük Ludwig Beck ismerték fel Hitlerben a világuralomra töro orültet.Stauffenberg valóban elismeroen beszélt a lengyel hadjáratról,mivel úgy érezte, hazáját jogosan megilleto területeket foglaltak vissza.A zsidók elleni szankciókkal azonban a kezdetektol fogva nem értett egyet,ezt a kristályéjszaka után nyomatékosan hangoztatta is.Az elso nyílt ellenállást a katonai vezérkar részérol a náci rezsim rémtettei váltották ki,lengyelek,zsidók,cigányok,valamint egyéb etnikai népcsoportok elleni gyilkosságok,faluk kiírtása,és még sorolhatnánk.Az egyértelmu fordulópont viszont az egész ország számára a Szovjetúnió megtámadása volt,ekkor eszméltek rá,hogy Hitler teljesen elvesztette józan ítéloképességét,valójában világuralomra tör.
Innentol válik ketté egyértelmuen hogy ki német hazafi,és ki fanatikus náci,mivel teljesen más véleménnyel voltak az eseményekrol. Stauffenberg ettol kezdve nyíltan Hitler ellen fordult,felettesei szándékosan küldték Észak-Afrikába,hogy megnyilvánulásai ne jutassák a népbíróság elé. Az USA elleni hadüzenet,és a partraszállás véglegesen megpecsételte az ország sorsát,a helyzet kilátástalanná vált.Az az érv egyértelmuen nem állja meg a helyét,hogy csak saját borük mentése érdekében akarták Hitlert meggyilkolni,vagy hogy egy új vezér személyében beteljesítsék a Német Birodalmat,és a náci eszméket. A filmben is elhangzik,megvárhatták volna szövetségeseket, kezeiket moshatták volna,mivel csak parancsokat hajtottak végre,nem vettek részt háborús bunökben,a népírtáshoz semmi köze nem volt a Wehrmacht-nak.
A terv valóban egy puccs volt, mivel az ország irányítását az arisztokrácia kezében akarták tartani,megbízható és tapasztalt emberek vezénylése alatt.Baloldali és kommunista eszméket,vezetést teljesen ki akarták zárni,illetve a szövetségek katonai csapatait sem kívánták az ország határain belül látni. ( nem volt alaptalan félelmük, mivel a diadalmas gyozelem után még 45 évig ott maradtak) Németországot német kézen szándékozták tartani,és nem egy megszálló idegen hatalom bábállamaként látni.
A háborút csak az orosz fronton akarták folytatni, mert világos volt számukra,hogy a Szovjetúniót egy Hitlernél is nagyobb orült irányítja,egy ilyen elmétol mindenképpen megkellett védeniük a hazájukat.
Röviden ennyit szerettem volna a témáról összefoglalni,megpróbáltam felvázolni az akkori körülményeket,és hogy lássuk,azok az emberek lelkiismeretbol cselekedtek hazájukért, nem önös érdekbol, külso nyomás vagy félelem hatására.

Mindig tudtam, hogy egy filmet az esetlegesen lemezen lévő extrák tesznek teljes élménnyé… és itt sem volt másképp. Persze sok okos érvelget itt a hiteltelenség mellett, no meg ismét megjelent aki úgy néz ki mégsem ad magára semmit sem, mert minden ilyen témájú filmet megnéz, hogy utána fröcsögő nyállal vegye védelmébe a huszadik század egyik legelmebetegebb diktátorát – ők azonban úgy néz ki, nem akarnak tudomást venni a filmkészítésről készült anyagról, illetve a közel 40 perces dokumentumfilmről, ami a lemezen található. Miért is baj az, ha egy nem német stáb csinál filmet egy német vonatkozású eseményről? Ugyanúgy utánajárhatnak mindennek, kívülállóként még tárgyilagosabbak is lehetnek..

Amikor először láttam ezt a filmet, csak szimplán egy baromi jó thrillernek gondoltam. Egy olyan remekül megírt filmnek, aminek bár tudjuk a végét, mégis az utolsó percig a fotelbe/mozi székbe szögez. Izgalmas, remek forgatókönyv, remek színészek remek játékával. Hitelesen, hihetően. Én nem agyaltam, hogy ez most így volt-e. Ha filmet nézek, nem érdekel. Lényeg, hogy élvezzem és elhiggyem. Ez itt sikerült. És az sem jutott eszembe, hogy itt bárki meleg lenne – biztos, nekem sincs a szememen ilyen szurő, akárcsak TM-nek. Meg szemellenző sincs, hogy egy nyilvánvalóan tehetséges rendező filmjeit ezzel megbélyegezzek.. De hát nem vagyunk egyformák..

Másodszor nézve, az extrák tudatában azonban más dolgok is előjöttek a film után: a legfontosabb üzenete a filmnek, miszerint hogy nem volt minden német náci, csak ilyen formában érhetett el széles tömegeket. Ha ez nem így (hollywoodi) módon készül, lehet, hogy hitelesebbnek tűnne, meg drámaibb lenne, de a kutyát nem érdekelné – mint ahogy a korábbi három feldolgozásról én sem nagyon hallottam eddig. Ez így valóban mutathat/taníthat valamit a világnak, Cruise és Singer miatt vélhetően sokan megnézik. És jó ez így. Amúgy meg az aprólékos háttérmunka, ami a film készítésével járt, az eredeti helyszínekhez ragaszkodás, a hasonlóság keresése a valós és a filmbéli karakterek között messze túlmutat egy kasszasikertervű mozi készítésén. Nem csak a bevétel volt a cél. Emlék, tisztelet, tanulság is.

Remek kis mozi lett a Valkűr, ami épp attól jó, hogy nem akar művészieskedoen drámai lenni. Szélesebb tömegeknek készült, erősebb benne az akció/thriller vonal, kevesebb a dráma, de a mondanivaló így jön át érthetőbben. A látvány, a hangulat mind ezt erősíti – így egy többször nézhető darab. S többedszerre már elgondolkodhatsz azon is, hogy hogyhogy csak néhány tucat ember mert szembeszállni azzal az őrült festővel, meg hogy milyen nüánszokon múlt a siker. Milyen nüánszokon múlt a történelem..

Igazából a film nézése közben csak két dolog hiányzott: a német hang – sokkal ütősebb lett volna vele -, meg Bruno Ganz – nála jobb Hitlert még nem láttam vásznon (pontosabban szívesen néztem volna az egész Bukás gárdáját) Két apróság, ami feltehette volna az i-re a pontot. De ettől még számomra hibátlan a film.

A DVD is majdnem az. Szokásos vékony gagyi tok, de belső borítóval. Kép rendben, a hang viszont nem tetszett: túl hangos volt az effekt a párbeszédekhez képest (angolul). A két doksi kimondottan jó, értelmet ad a filmnek.

Bob meg Jim DVD-it viszont kezdem unni az elejéről…

Kosárba!

"… Tudja, hogy ér véget ez a háború, hadnagy? A képet leakasztják a szögről, a rajta lévő férfit pedig felakasztják."

Manapság amikor már a gyerekek is a tévében sugárzott vasárnap délelőtti horror meséken edződve nőnek fel, a borzongásra immunissá vált nézőt igen nehéz a vásznon pergő eseményekkel megrémíszteni. Pedig ha az 1979-ben Ridley Scott rendező vezényletével készült Alien előtt mutatnák be a Prometheus előzményfilmet, a nézőközönség bizony nem úszná meg tömeghisztéria nélkül.
A Prometheus alkotói ezért úgy gondolták, ha a péniszfejű szörnnyel tovább riogatni már nem tudnak, akkor annak eredet történetére helyezik a hangsúlyt. Ugyanis az Alien 1. és 2. rész rém sikolyai egészen bizonyosan némán elhaltak volna űrben és időben egyaránt ha az egyébként unalmas Alien 3. és idegesítően monokróm színvilágú és undorítóan gyomorforgató Alien 4. része nem emlegette volna fel, méghozzá nagyon is ügyesen, az emberi kapzsiság és felelőtlenség szimbólumaként újra meg újra feltűnő globális méretű pénzéhes nagyvállalatot ami gátlástalanul próbálta meg géntechnológiai fegyverként felhasználni az idegen szörnyeket.

A Prometheus egy ötletes forgatókönnyvel nemcsak megválaszolja a korábbi Alien filmek által felvetődött kérdéseket-hiszen milyen csavaros megoldás, hogy a mutálódni képes, tökéletes gyilkoló lényeket amiket az Alien sorozat minden részében annyira mohón meg akart szerezni egy profit éhes, felelőtlen nagyvállalat, azt pontosan az emberiség eltörlésére kísérletezték ki?-de gondolatébresztő jeleneteivel Ridley Scott egy korábbi sci-fi rendezése, a Szárnyas fejvadász témáját is érinti s ezzel egyszersmind felteszi az i betüre a pontot. Törvényszerű-e, hogy a fejlettebb technologiai színvonallal rendelkező intelligens lények, erkölcsi szempontból különbek mint a tevékenységük miatt létrejött teremtményeik?
A filmben a felsőbbrendűnek hitt földönkívüli Mérnök "alkotó", de még az ember alkotta androidja is egyformán felelőtlenül kísérletezik az istenített tudománnyal.
Környezetromboló napjainkban mikor az ember által pont az oly nagyra tartott tudományos technológia miatt már a Napból érkező halálos radioaktív sugárzás is akadálytalanul zúdul a nyakunba a Földünket körülölelő ózónpajzs megszünése miatt, az istenített tudományos technológia által önmagát kipusztító emberiség elgondolkodtató mondanivalója még aktuálisabb mint valaha.

Sajnos azonban ennek a kiváló alapanyagból készült szellemi tápláléknak a fogyasztását nagyon megkeseríti néhány kidolgozatlan jelenet és szereplő karaktere. Kár, mert a film élményszintje lehetne 100 %-os is, így viszont csak 70. Egyedül a Prometheus nevű űrhajó két lábbal a földön álló és nagyon emberi kapitánya, egy az emberi fajra féltékenyen irígykedő és a tudásszomja csillapítására mindenre kész android valamint a mindenható nagyvállalatot képviselő, apjával rivalizáló, a kapitány iránti szexuális vonzalmait burkoltan megnyilvánító főnöknő karakterei kaptak mélyebb kidolgozást. Bár ez utóbbi dramaturgiai szempontból egyáltalán nem lényeges a fő cselekmény szál alátámasztása érdekében, de azért mindenképpen gazdagabbá teszi a filmet.
Habár a Prometheus nem lett se kultfilm se mérföldkő csak egy elkapkodott sci-fi amiben a logikai réseket dübörgő hangeffektekkel akartak kitömködni. Mindez grandiózus zenei aláfestéssel és látványvilággal párosítva valamint olyan szellemi tartalommal megkoronázva amik egy társas összejövetelen való megtekintés után még éjszakákba nyúló izgalmas és tartalmas beszélgetéseket eredményezhetnek már képes elvinni hátán a filmet. Hát nem elég indok ez a Prometheusz síma dvd kiadvány beszerzésére?
Lehet, hogy nem.

Sajnos a dvd kiadás sovány extra tartalma nem ad egyértelmű kielégítő válaszokat arra, hogy a film elején látott felsőbbrendűnek hitt mérnökök űrhajója vajon miféle rosszban sántikál a Földön. Csak arra jó, hogy miután valaki bezsákolja a dvd-t utána rájöjjön, hogy frusztrált kíváncsiságát csak valamely blu ray kiadáson levő bőséges extratartalom elégítheti ki és mielőbb-utóbb úgyis beszerzi azt is.
A film kép és hangminősége viszont. Az elsőosztályú angol és magyar hangsávra érdemes külön felhívni a figyelmet, hogy mindenki készítse fel mélysugárzóját, vagy ha teheti mindjárt szerezzen be kettőt is, mert egy nem biztos, hogy elég lesz a rengeteg izmos mélyfrekvenciával való megbírkózásra. Az android helytelen erkölcsi motivációira is sokszor erőteljes basszus hangok hívják fel a figyelmet. És nem csak erőteljes térhatást kapunk a pénzünkért, hanem mesterien kidolgozott részletgazdagságot is. Az emberi párbeszédek és apróbb effektek, még a legnagyobb hangorkán közepén is tisztán hallhatók a körülölelő csatornákból. A legjobb hang Oscar díja már borítékolható is.

A kép és hang átlagos,a sötét jelenetek olykor kifognak a formátumon,de különösebb gond nincs vele.A szinkron jóval gyengébb,mint az eredeti hang,nagyjából dupla hangerőt igényel a megtekintése.Ha igazán szeretnénk parázni,akkor érdemesebb eredeti hanggal nézni,úgy sokkal jobban átjönnek a tipikus rémísztgetések.Az extrában nem túl érdekes infókat kapunk a rendezőtől.Átlagos kiadvány,komolyabb hiba nélkül,a tavalyi év legsikeresebb horrorfilmje megérdemelt volna egy minőségibb DVD kiadást,vagy egy BD-t.

Ez a film kb. olyan, mint egy vonatszerencsétlenség, amire rázuhant egy Boeing, és mindezen végigtrappolt egy hasmenéses elefántcsorda! Nem tudsz nem odanézni, nem tudod nem végignézni, mert mindig kíváncsi vagy, mi lesz a következő, nem hiszed el, hogy ezek a színészek egy ilyen filmben...

Ettől viszont még nem lesz jó, bár érthető módon nem is az volt a cél. A legnagyobb baj, hogy nem véletlen, hogy a poénok nem a viccek elején szoktak lenni, így az első sokk után többször is unalmassá vált, hogy ugyanazt a témát nyújtják még tíz percig, hogy meglegyen az epizódos jelleg. Másrészt más körülmények között kézzel-lábbal tiltakoznék egy olyan film ellen, amiben egy nagy adag szar szétkenődik egy szélvédőn vagy amiben fanszőr hullik egy tányér levesbe. Még akkor is, ha egyébként igen kiválóan tart görbe tükrök Hollywoodnak és részben az egész világnak, a sablonosodó zsánerfilmeknek, a képmutatásnak, a polkorrektségnek meg az összes marhaságnak, amiből Hollywood, mint jelenség összeáll, és persze igazából az ezekre vevő, ezeken csámcsogó nézőknek is. Tiltakoznék, mert ciki lenne nem tiltakozni ellene, mert ez botrányos meg minden.

Vannak azért jobb fejezetek, de inkább csak attól a tehertől való megszabadulást láttam benne, hogy ezek a sztárok szerettek volna részt venni egy fingós-hányós Apatow-szerű vígjátékban, kitörve a rájuk aggatott skatulyákból, de a hírnevük miatt külön-külön nem tehették, így viszont egyszerre mégsem válhatnak kitaszítottá. És ez az a "belterjes buli"-jelleg, ami a Movie 43 esetében erősebb tudott lenni a szégyen- és undorérzetnél. Hogy ez a film egy buli, amivel ezek a tehetséges és jól fizetett filmesek bevontak egy kicsit a saját személyes és társasági dolgaikba. Hogy minden drámai szerep ellenére benne vannak a hülyeségben, hogy az otthoni házimozijuk magányában azért ők is röhögnek egy ízléstelen Sandler-viccen vagy egy Jackass-epizódon, hogy nekik is jól esik felszabadulni a média és pribékjei jelentette görcseikből, és hogy nézőként bevontak ebbe, az engem is a részesévé tett a bulinak. És ez jó érzés! Ahogy egy koleszos társaság is mondjuk azok anekdotázik, hogy "Te, Pista, emlékszel, amikor hótrészegen oldalba pisáltad a körzetiek kocsiját, aztán meg futva előlük eltaknyoltál a saját gatyádban?", vagy hogy "Az megvan még nektek, ahogy a Robi pörög a buszmegálló-tábla póznáján, és Jennifer Lopeztől énekli a Jenny from the Blockot?", úgy mostantól én is haverilag oldalba könyökölhetem virtuálisan teszemazt Gerard Butlert.

A Movie 43 mindezért nekem nem is film, hanem egy nyitott hollywoodi parti, amiből nem gazdagodtak meg a szesz- és drogkereskedők, ami után nem kell a hányást sikálni a kárpitból a takarítónőknek, ami után nem várja a sztárokat a címlapon egy óvatlan terpesztésből származó fotó saját nemi jellegeikről, és aminél igazából mindenki eldöntheti, hogy részese akar-e lenni ennek, vagy sem. Emlékeztető, hogy a sztár is ember, ha főszerepet játszik a Nyomorultak musical dollárszázmilliós adaptációjában is, akkor is, aki időnként szeret répát dugni az orrába a poén kedvéért. Ez egy "szívességfilm", gesztus a nézőktől a színészek felé, hogy az eddigi munkájukért "cserébe" elnézzük nekik az efféle bizarrabb "vágyaikat".

Röviden: Ez a film egyszerűen egy másik dimenzióban van, mint azok, amelyekre jól-rosszul rá tudom húzni az 1-től 10-ig skálát, de még akár a százalékost is (csak mert muszáj értékelni, azért lett a középút 5 pont). A Movie 43 pontszáma egy irracionális szám, mert maga a film is az. Valahogy inkább a fricskát, a hollywoodi öniróniát látom benne, mint hogy milyen ordenáré ez az egész, bár nagyon is az.

Elég régóta szemezgettem ezzel a filmmel, aztán rávettem magam a vásárlásra. Mivel sorban állnak a filmek itthon megtekintésre, eltelt pár hét mire a lejátszóba került. De ne került volna…

Őszintén szólva már a nyitójelenetet sem tudtam hová tenni, megvontam a vállam, gondoltam majd idővel a helyére kerül! Nem került…

A film sztorija érdekes témát boncolgat, főleg úgy, hogy a betekintést engedő politikai kör ráadásul nem az itthoni megvetett apparátus, hanem egy nagyobb, erősebb gazdaság háttérintézménye. A helyszín Franciaország, a főszereplőnk pedig nem más mint a közlekedési miniszter. A miniszter úr mindenhová 607-essel közlekedik, ami nekem meglepő volt egy ekkora ország tekintetében.

A politika számomra mindig is egy zárt, érthetetlen világ volt, ezért különös érdeklődéssel fordulok minden olyan film után (legyen az játékfilm, vagy dokumentumfilm) amely ebben a témában merül el. Jelen esetben talán túlságosan is elmerült a rendező mert a végére volt egy olyan érzésem, hogy ő maga sem igazán tudja mit akart ezzel a művel. Hová is akartunk kilyukadni? Sajnos nem tudom. Számomra a sztorinak se füle se farka nem volt. Történtek az események, de nem haladtunk semerre sem.

Igazából a történet annyira nem fogott meg, hogy a végére már arra se tudtam figyelni, hogy kiderült-e az állomások privatizálásának örök kérdése avagy a jótékony homályba veszett minden. Egy dolog ami szemet szúrt viszont (és el tudom képzelni, hogy ez a való életben ugyanígy működik), hogy a politikai elitben mindenkinek egy valami igazán fontos: a saját s*gge védelme. Ebből senki sem ad alább. Intrikák, hátsó szándékok, korrupció, van itt minden kérem szépen.

A sztori elbírt volna egy jobb direktort a székben aki talán kihozott volna az ötletből egy érdekes darabot.

A film megtekintését csak unatkozóknak vagy álmosan filmezőknek ajánlom. Ha valaki mégis végignézné mondja már meg nekem: Mi a fenétől borult fel az autó?

Na most ehhez meg a fenti "egyenlethez" mit lehet még hozzátenni?! Mit mondhatnék, amitől vonzóbbá tehetném ezt a filmet, vagy amivel kevésbé nagy marhaságnak tűnne? Utóbbihoz nincsenek ötleteim, az előbbivel azért megpróbálkozom :) .

Mert persze az alapötlet blőd, de attól még szimpatikus ezzel a 3+1 szerencsétlennel (három régi haver -akik egy kicsit távol sodródtak az évekkel egymástól- egészül ki egyikük kocka unokaöccsével), akiket megkeseredett, félrecsúszott életükben egy tragédia kovácsol össze, hogy aztán nem sokkal később egy váratlan lehetőséget kapjanak életük legjobb éjszakájának újraélésére... és esetleg megváltoztatására. Igazából ennyi, egy fejesugrás a rossz házasságokból és a döntések rossz következményeiből a 80-as évek féktelen síparadicsomi bulijába.

Mindezt szerencsére egész fogyaszthatóan és humorosan teszi a film, legfeljebb egy kicsit morbidra véve a figurát (mint a már említett tragédiánál), vagy éppen visszafogottan ordenáréra (a lehányt mókus után most már tényleg kénytelen vagyok új hollywoodi fétisre gyanakodni). A poénok egy része, a legtöbb természetesen a két korszak különbözőségéből adódik, mert mondjuk két évtizede még egy kicsit több kellett a "lájk"-nál egy kapcsolat beindításához, ahogy az időutazóknak meg az megdöbbentő, hogy valaki nemcsak tudja, mi az a walkman, de használja is. Ezen felül vannak vicces jelenetek a szereplők múltjának kissé másmilyen újraéléséből, a maradék meg jön a helyzet abszurditásából.

Érthető módon a húzóneveknek John Cusacknek meg a kb. három jelenetben felbukkanó, a rejtélyes és talányos gondnokot alakító Chevy Chase-nek kéne lennie... de nálam szinte ők voltak a legérdektelenebbek, mert a showt totál elrabolta Rob Corddry! Még csak idén kezdtem felfigyelni a fickóra, szerintem nagyon jó komikus, de itt még a karaktere is annyira tökéletesen seggfej, hogy talán minden percet végigvigyorogtam, amikor a képernyőn volt. Ő a történet kiindulópontja, az ő élete van a legmélyebb gödörben, mégis ő mondja a legjobb poénokat (egyet, Nick "hazatelefonálását" leszámítva), és tök jól áll neki a cinizmus meg a szarkazmus is, miközben neki ez az éjszaka nem is volt olyan kellemes élmény, lévén kétszer is összeverték... amit az események vonalához hűen újra is kell élnie.

Röviden: Lehet ez akármilyen baromság, szinte végig jól szórakoztam, és alig várom, hogy belecsobbanhassak a folytatásba.

Már a borítót olvasva is felszaladt a szemöldököm, elvégre a ketrecharcos-exrendőr még csak hagyján, de ez a zsenikislány vonal elég bizarrnak tűnt, viszont régen láttam vérbeli "B" kategóriás akciófilmet, ezeknél Statham mozijaira bizton lehet számítani, és ezek közül a Safe-re esett a választás.

Mivel ennek a stílusnak alapból megvannak a maga korlátai, így ezekkel nem is érdemes foglalkozni, és akkor a maradék negatívumokat a bevezetőben sorra is vettem. Vagyis azt, hogy az egész alapötlet marhaság. Statham karaktere, ez a Luke se kutyafüle, de benne legfeljebb a töménység zavaró, ahogy az összes 80-as évek beli akcióklisét megpróbálták egy szereplőbe szuszakolni (mondjuk a "tévedésből elvesztett meccs, ami után kiírtanak egy családot" dolog még ott is erős lett volna, az utána megvalósított "felügyeletről" nem is beszélve). Mei puszta létezése és felbukkanása viszont egy gigantikus kérdőjel: a matektanárát is lealázó, Kínából importált, kiskorú matekzseni, akit a triádok zsebszámológépes PDA-ként használnak, pedig az elektronikus változatnál azért pár fokkal feltűnőbb és "sérülékenyebb", és akkor még hozzájönnek a személyes problémák is... EZMIEZ?! Oké, tudom, már csak egy bánatos kölyökkutya kéne, és kész is lenne a tökéletes film, de engem azért csak megdöbbent, amikor valakinek ilyen messzire gurul a gyógyszere, még akkor is, ha persze, azt is értem, hogy nehéz ebben a műfajban újat, figyelemfelhívót hozni, ez meg legalább az. Az író-rendező Boaz Yakin amúgy meglepetésemre egészen érdekes filmográfiát és egyéb filmes múltat tudhat magáénak, amik közül többet szeretek...

...és igazából ezt is, mert a két főhős abszurditásán túl elégedett voltam a filmmel. Leginkább amiatt, hogy ezeket a karaktereket milyen izgalmas kapcsolati hálóba dobja bele. Bár az első fél óra másról sem szól, mint hogy gubancolódik a Mei-Luke-ruszkimaffia-triádok-korruptzsarukéstársaik ötösfogat, de még utána is akad egy-egy új szál, amik körbehurkolják az egészet. Ez néha zavaró, de általában tetszeni szokott, ha egy film csak "ablak" a szereplők életére, és nem azzal húzzák az időt, hogy mindent előre szájba akarnak rágni. Ilyenkor meg aztán pláne, amikor a bűnszervezetek jó mélyen turkálnak egymás zsebeiben, persze mindenfajta bizalom nélkül, évekre/évtizedekre visszamenően. A Safe csúcspontja nekem az a hatalmi/üzleti/politikai háló volt, amiben nem is az a kérdés, hogy rablók és pandúrok hátbaszúrják-e egymást, még csak nem is az, hogy mikor, hanem minderről még alkudozni is kezdenek, hogy akkor most markolatig szúrnak-e, vagy esetleg bizonyos jutalékok megemeléséért, bizonyos érdekeltségek átengedéséért csak öt centi mélyen. Ez az, amiért egy kicsivel több, mint egy sima alsó-középkategóriás akciófilm.

Mert az, még úgy is, hogy a műfajhoz képest egy kicsit kevés az akciójelenet, meg rövidek is, a már említett drámaiság érdekében, a Luke és Mei között kialakuló kötődésnek nagyobb teret hagyva, ami jó, csak egy ilyen filmet nem ezért kezdek el nézni. Van azért egy szépen koreografált bunyó a metróban, két-három nagyobb lövöldözés és autós üldözés, ahol szerencsére nem csak a kilőtt golyók meg a leamortizált kocsik száma a fontos, hanem a rendezőnek jó pár érdekesebb beállításra is futja (pl.: a visszapillantó tükrös).

Röviden: Az időnkénti érzelgősködés és a röhejes alapsztori ellenére is azt kell mondanom, hogy a Safe összességében egy jó hangulatú és stílusos akciófilm, Statham munkásságának egyáltalán nem válik szégyenére... még ha ez egyeseknek nem is jelent sokat :) .

Ritka, hogy egy sorozat részei között ekkora véleménykülönbség legyen nálam, főleg pozitív irányban. A Kick/Ass elsőre abba a zsákutcába futott bele, mint oly sokan, vagyis hogy az egyébként elméletben remek alapötletet, a kicsit gúnyolódó-morbid hangvételt és a hétköznapi hősök sztorit nem tudta a gyakorlatba átültetni. Hiába ütős egy mondattal is a kamerásmobil- és a közöny-kritika, hiába remek figura az apa-lánya igazságosztó erőszak-duó, és a lelke mélyén még Kick/Ass is, de sajnos túlsúlyban van a tinigeek-hangulat, Frank D´Amico időhúzó gengszterkedése és a Vörös Köd nevű szánalomhalmaz. A második részre igazából csak ezen az arányon változtattak, és ez is pont elégnek bizonyult.

Szerencsére maradt az egy pillanatig sem komolyan vehető, ripacskodós-képregényes stílus, a filozofálás a média torzulásairól és a közbiztonság visszásságairól, és mellé jött egy csomó olyan dolog, amit már korábban is hiányoltam. Említés -ha jól emlékszem, egy darab híradórészlet meg egy darab utánzó- szintjén került például eddig csak szóba Kick/Ass, mint jelenség, vagyis hogy Dave "munkásságát" hányan tekintik ösztönzésnek, hogy új alteregót alkotva maguknak segítsenek másokon, vagy éppen hányan találnak menedéket egy maszk mögött saját személyes tragédiáik elől. A dráma új műfaj ebben az elegyben, de jól áll neki.

A JF és benne Jim Carrey igazi plusz, főleg mert ahol a jófiúk csapatba verődnek, ott a rosszak érkezésére sem kell sokat várni, a Vörös Köd satnya lárvájából kibúvó "Muterbe/Ver" és gonosz csatlósai (Zdrasztvujtye, gyévocská!) pedig pont annyi vérfröcskölést, morbiditást és idétlenkedést adnak a filmhez, amennyit az jó szívvel elvisel. A Kick/Ass 2. tele szájjal röhögve gúnyolja ki és vágja gyomorszájon Hollywood összes szuperhősmoziját, amelyek vért izzadnak azon, hogy fenntartsák az illúziót, és a néző ne jelmezes színészek kalimpálását lássa. Ez meg nem pusztán bevállalja a "jelmezes színészek kalimpálását", de még ki is kacsint a "valóságra", a maszkon túli világra, ahol a vér az vér, a veszteség az veszteség, és ahol a "következményeket" nem tünteti el a digitális varázspálca, a félrenéző kamera és az amnézia. A film csúcsa volt nekem, hogy minden abszurditása és a kib*szott színpadiassága ellenére is negyed órára (a temetői jelenet és az azt követő üldözés idejére) képes volt valószerűbb lenni, mint az idén júniusig általam látott akciófilmek kábé összesen! Végig megmarad azon a sávon belül, amit ha nehezen is, de be lehet tudni szerencsének... qrvasok szerencsének. És nahát, így rögtön tudtam izgulni rajta, rögtön jött az akciófilmeknél régen tapasztalt érzelmi hatás, például egy kis beleborzongás a Ralph bácsinál tett látogatás rideg kegyetlenségébe vagy a szaporább légzésszám és pulzus!

Abban persze még lett volna mit javítani, hogy a történetszálak egy kicsit jobban összefonódjanak, hogy kevésbé legyen olyan érzete a nézőnek a film kétharmadában, mintha három különböző film snittjei keveredtek volna össze a vágóasztalon. Különösen igaz ez Hit Girl mellékvágányára, ezúttal ugyanis ő a soros, hogy a tinivilág kihívásaival szembenézzen egy kis Bajos csajok utánérzésben. Remek paródia ez is, csak Chloë Grace Moretz találhatta furcsának, hogy idén kétszer is kijutott neki ebből a "kiközösített középiskolás kiscsaj különleges képességekkel"-szerepből (a másik ugye a Carrie).

Ha pont ez utóbb említett szakaszból a "rókarudi" kimaradt volna (azt már azért kicsit soknak éreztem a fricskából, meg mostanában amúgy is feltűnően és zavaróan sok a hányás a filmekben), akkor talán járna a maradék pont is, mert a Kick/Ass 2. nekem emlékezetesen szórakoztató élmény volt, de így "csak"...