"Reakciós vagyok, de olyan reakciós, akinek nézeteitől még az anarchisták is elborzadnának" - vallotta Albert Caraco (1919-1971), a keresztény morál, egyúttal a felvilágosodás értékeinek szélsőséges tagadója. A francia nyelven alkotó Caraco, akit egyetlen nemzet sem mondhat magáénak, Konstantinápolyban született, szefárd zsidó szülők egyetlen gyermekeként; tanulmányait Prágában, Berlinben, Bécsben és Párizsban végezte. A nácizmus elől Dél-Amerikába menekülő család 1946-ban tért vissza Európába, ami a korábban vallásos ihletésű művekkel kísérletező Caraco ember- és világképét radikálisan megváltoztatta, a holokauszt pusztításával szembesülve ugyanis mindenféle humanizmusból kiábrándult: rögeszméjévé vált az emberi faj csődje, a világ kárhozatra ítéltsége, olyannyira, hogy katolizálását megbánva - afféle modern gnosztikusként - az élet létjogosultságát is kétségbe vonta. Caraco, családja vagyonának köszönhetően, sohasem dolgozott, emberi kapcsolatai - leszámítva néhány prostituáltat - alig-alig voltak: teljes magányban, saját szavaival "civil szerzetesként" tengette életét, megszállottan írva az önéletrajzi esszé és a filozófiai pamflet elemeit ötvöző műveit. Posztumusz megjelent könyve, A káosz breviáriuma gondolkodásának egyfajta alapvetése: miközben a modernitás, a technikai civilizáció és a tömegtársadalom engesztelhetetlen ellenségeként mindent pártol, ami bomlasztja a fennálló erkölcsöket, a vallásokkal, ideológiákkal és a hatalommal szemben érzett gyűlöletét mégis a "barbárok" megvetésével, kíméletlen elitizmussal egyesíti. Ahogy Nietzsche is kétféle nihilizmust különböztetett meg, úgy rendpárti provokátorként Caraco is kétféle káoszról beszél: arról, amelyikben élünk, s amelyet "rendnek" nevezünk, és arról a kozmikus katasztrófáról, amely ez előbbit elsöpörve elhozza majd a - fogalmaink szerint - legkegyetlenebb világot. Botrányos következtetései embertelenek, mivel az emberről szerzett tapasztalatokból születtek. Ő reménykedett mindabban, amitől mi rettegünk, gigantikus túlzások által szembesítve minket hagyományaink és utópiáink emberellenességével, vagyis hogy antropológiailag vagyunk képtelenek magasztos eszményeink mentén alakítani az életet. Egyedül emberhez méltó magatartásnak a halállal való szembenézést tartotta, így - fogadalmához híven - az apja halála után felakasztotta magát. Caraco nemcsak kora prófétájának tekintette magát, hanem - akárcsak Cioran, akihez leggyakrabban hasonlítják - a klasszikus francia szellem örökösének is, írásait ezért egyszerre jellemzi az apokaliptikus szemléletből fakadó indulat, valamint a metsző tisztánlátás
