A katalán városok főterét évente egyszer, többnyire nyári napforduló táján, mindenek előtt zsúfolásig megtölti a castelleres a toronyépítők ünnepére egybegyűltek sokasága. Ennek mindjárt statikai szerepe is van, hiszen épp ez a váll-vállhoz feszülő, tömör alapzat viseli majd azt a széttartó, oldalirányú nyomást, amit a kőből rakott, valódi tornyoknál a támfalak és támpillérek vagy a kiszélesített alap hivatott elhordozni. Amint e fundus összeáll, a pallér rendszerint a polgármester jelet ad, mire a tér közepén válogatott férfiak és ifjak kapaszkodnak egymás vállára, hogy odafenn összefogódzva egy hat- nyolcemeletes, mindinkább elvékonyodó tornyot vagy obeliszket formáljanak. Nem akárhogy, persze szabályos nemzedék-rendben, sok százados koreográfia szerint: legalul a meglett, középkorú férfiak, föléjük az ifjak, majd a serdülők állnak, hogy végül a torony csúcsaként avagy villámhárítójaként már csak egyetlen vakmerő, hat-nyolc éves fiúcska hágjon a magasba. Az izgalom nőttön-nő, együtt az épülő toronnyal, mely időnként vészesen meginog, már-már eldőlni látszik, ám a tetőpont: ahogy a kisfiú vagy tizenhárom méter magasban jobbját az égnek emelve fölegyenesedik nos, ez valóban csúcs, igazi katalán katarzis, melyet még az sem csorbít, hogy az építmény ezek után sietve lebomlik, s egy újabb éven át, a következő toronyünnepig, már csak a látvány szédítő emléke marad belőle.
