A kötet a munkára nevelés (politechnika) 1956 előtti magyarországi történetét kívánja bemutatni a szocialista pedagógia kontextusában. Az eszmei-ideológiai megalapozás ismertetése után a húszas évek orosz-szovjet kezdeményezései és a sztálini hatalomgyakorlás évtizedei következnek. Hazánkban a politechnikai történet 1945 után került az érdeklődés előterébe, 1949 után vált követendő mintává, amit Sztálin 1952-es, utolsó célkitűzése, a politechnika kötelezővé tétele támogatott meg. Az általános és középiskolák mellett az egyetemekre is kiterjeszteni szándékozták a munkára nevelést, erkölcsi, jellemfejlesztő és munkaerőpiaci-népgazdasági célokkal. A szovjet példa és az ideológiai támogatás ellenére 1952 és 1956 között nem sikerült nálunk bevezetni a munkára nevelést: a tárgyalt korszak végére sem tudták megfogalmazni a döntéshozók, hogy mik lettek volna a politechnika céljai, s miként kellett volna ezeket megvalósítani. A téma egyik fontos tanulsága, hogy a monolit hatalomgyakorlás felszíne mögött milyen konfliktusok, hatalmi csoportok húzódtak meg; illetve, hogy a pedagógia művelői és a szakminisztérium apparátusa milyen keretek között volt képes definiálni saját érdekeit. A munkára nevelést a hidegháború nemzetközi hátterében is szemlélhetjük, melyben az USA és a Szovjetunió a gazdasági, katonai és technológiai vetélkedés mellett oktatási versenyt is folytatott - ennek a következményei Hruscsov nagyívű terveinek meghirdetése után, 1958-at követően váltak teljeskörűen érzékelhetővé. Ez azonban már a következő könyvem témája.
