Volt egyszer egy Betonszféra. Ez a mese ugyanakkor mégsem a régmúltban játszódik, de nem is a jövőben. Hiszen az elveszett utópia lenyomata máig itt lappang az arctalan hatalmak által tervezett tudattalanunkban. Szabó Márton István második verseskötete ezt az utóéletet próbálja feltárni egyfajta lírai archeológia keretében. Hogy az épített környezet mennyiben élővilág az ember számára, hogy milyen módon ülepedik le az emlékezet a beton médiumában, és hogy mit hagy örökül az elveszett jövő egy új, digitális nemzedék számára. Mert a technotörzsfejlődés utolsó himnusza a Betonszféra-zenéje.
