1975 márciusában az MSZMP XI. kongresszusán elmondott záróbeszédében Kádár János - nyugati tudósítókkal folytatott eszmecseréjére visszautalva - a következőképpen értékelte az 1956 óta eltelt időszakot.
A beszélgetés során szóba hoztam azokat a mendemondákat, amelyek szerint - megkeményedik - a párt vonala, meg hogy valami -új diktatúra- jön. Megnyugtattam őket: nem jön semmiféle új diktatúra, marad a régi, a proletárdiktatúra. (Derültség, taps.) Ennek mai gyakorlatát már körülbelül tizennyolc éve mindenki tapasztalhatja. Az emberek ismerik, látják és tudják, hogy ez nem rossz diktatúra. Szabadon lehet benne élni, alkotni, s becsületet szerezhet magának minden tisztességes ember.-
Kádár beszéde egy olyan élhető keretrendszer létezését sugallja, amelyen belül a -tisztességes ember- szabadon boldogulhat. Joggal tehetjük fel a kérdést, hogy tulajdonképpen mit jelentenek ezek a fogalmak egy öndefiníciója szerint diktatórikus rendszerben. És meddig is terjed a boldogulás szabadsága? E problémakört exponálják a kötet tanulmányai életpályákon, sorsokon, a mindennapok történetén keresztül.
