„Godard pedig egy szélhámos mocskos gazember volt, akit agyon kellett volna verni, mielőtt az első filmjét rendezte!”
És nincs igaza a kedves vevőnek? :))
Egyébiránt szerintem a levél egyáltalán nem olyan vicces, mint amilyennek első látásra tűnik, sőt inkább elszomorító. Meglehetősen lehangoló képet fest ugyanis az átlagember filmes tájékozottságáról, és erről csak részben a levélíró tehet. Régi vesszőparipám, hogy Magyarországon nincs filmesztétikai oktatás, az átlagnézőt a látványcentrikus filmek egy ideje már annyira leszoktatták a gondolkodásról, hogy már egy nem is túl bonyolult filmmel sem tud mit kezdeni. Ha pedig egy hollywoodi szuperprodukcióban esetleg a látvány mellett akad valami (gondosan szájba rágott) gondolati tartalom, az e néző számára már a magas művészet netovábbja. Amit nem ért, az szerinte hülyeség, fölösleges celluloidpazarlás. Azt tudja, azt ismeri és szereti, amit a média elé önt: szappanoperákat, valóságshow-t, mulatós zenét, akciót és horrort válogatás nélkül, mindent, amin nem kell gondolkodni. Tehet ő erről? Részben igen, hiszen a mai világban szabadon tájékozódhatna, mégsem egészen ő a hibás, hiszen ízlését, érdeklődését gyerekkorától kezdve kellett volna formálni: iskolának, szülőnek, tömegtájékoztatásnak. Az én korosztályom például tisztában volt még azzal, hogy ki az a Godard, Bunuel, Fellini, Antonioni etc. etc., és ha nem is szerette őket, de előre tudta, hogy nagyjából milyen filmet várhat tőlük. Napjaink filmvilágban járatlan átlagembere számára többnyire a borító, a tartalomleírás, jó esetben a színészek jelenthetnek tájékozódási pontot, ha filmet választ tékában vagy üzletben. Csak hát ugye például a korai Belmondo, a francia új hullám Belmondója egyáltalán nem azonos azzal a szimpatikus lókötővel, akinek elsősorban a mai magyar közönség ismeri őt, hiszen a tévécsatornák és DVD-forgalmazók az ilyen típusú filmjeit forgalmazzák elsősorban. (Ráadásul az ominózus Godard-film ismertetője is a sztár populáris filmjeivel példálózik: Az arany bűvöletében, A profi, Két apának mennyi a fele?) Aki tehát ezt a Belmondo-képet várja, az nyilván nagyot fog csalódni, mint mondjuk bő 30 évvel ezelőtt A PACIFISTA című olasz Jancsó-film külhoni nézői, akik a főszereplő Monica Vitti miatt egy kacagtató vígjátékra számítottak (Vitti akkoriban már inkább komika volt), ezért hidegzuhanyként érte őket, hogy a művésznő több év után újra a drámai műfajjal próbálkozott. Meg is bukott vele, pedig a film nem rossz, sőt Vitti se volt rossz benne.
S itt a műfaj kérdése is, hiszen az sem egyértelmű támpont. Vígjáték és vígjáték között nagy a különbség. A mai köztudatban a vígjáték vagy a tinifilmek esetenként gusztustalan, testnedvek és testváladékok körül forgó, fingós-böfögős poénjait, vagy Jim Carrey és tsai grimaszolásait jelentik, melyekhez képest például a bunueli humor egészen más, kevésbé harsány, értői számára viszont igencsak szórakoztató. Maradna még a tartalomleírás, mint tájékozódási pont, de oldalakon keresztül lehetne sorolni azokat a kiadványokat, melyeknek tartalomismertetőjéből nem könnyű ráismerni magára az adott filmre. Lehet, hogy a néző helyében én nem vagy nem így írtam volna meg az ominózus levelet, de bizonyos szintig meg tudom érteni őt. Az ő véleménye is egy vélemény, amit a maga szintjén meg is fogalmazott.
Ami a publikálást illeti, azok táborát erősítem, akik nem tartják szerencsés ötletnek a levél nyilvánosságra hozatalát. A magam szakmájában én is gyakran szembesülök különböző stílusban megfogalmazott vásárlói levelekkel. Tudni kell mindegyikből kiszűrni a lényeget, hiszen mindegyik levélíró jogosan várja el, hogy foglalkozzanak a problémájával, hallgassák meg a véleményét, még ha nem is mindig oxfordi stílusban fogalmazta azt meg. Semmi esetre sem tudok azonosulni azzal az eljárással, hogy névtelenül ugyan, de pellengérre állítsunk és köznevetség tárgyává tegyünk valakit pusztán azért, mert negatív véleményét csekély intelligenciaszintre utaló módon fogalmazta meg. Lehet, hogy a Kiadó célja nem ez volt, mégis leginkább ezt érte el. A nagyobb probléma azonban az, hogy ilyenkor az emberben óhatatlanul felmerül, hogy vajon nem részesülne-e ő is hasonló fogadtatásban, ha netán tollat ragadna, és egy olyan kiadó esetében, amely eddig elég sok problémás kiadvánnyal állt már elő, nem biztos, hogy a magánlevelek publikálása szerencsés imázsépítő módszer. Már pedig ezek a kételyek jogosan merülhetnek fel, hiszen nem is kell túl sokat visszakeresni e topikban, hogy olyan fórumozó hozzászólására találjunk, aki kifogásolja, hogy a Kiadóhoz intézett üzenetei válasz nélkül maradtak. Reméljük, nem azért, mert az ő levelein esetleg egy másik fórumon mulatnak.
