Amiről te beszélsz, úgy hívják Leith motif, és Richard Wagner alkalmazta először. A lényege, hogy a hallgató/néző azonnal felismerjen egy-egy jellegzetes szereplőt, amint felcsendül az ő dallama. Williams ezt emelte át a Star Wars-ba zseniálisan, és ezt fokozta aztán tovább és tovább az újabb részekkel. Én nem hinném, hogy azok, akik a főtémákat kedvelik botfülűek lennének, hiszen mindig a főtémát, a főcímzenéket, ha úgy tetszik írják meg a legjobban, elvégre amennyiben olyan típusú filmzenéről van szó, ennek kell a film elején, a főcím alatt (ugyebár) szólnia, és megteremtenie a film atmoszféráját. Még ha nem is eredeti filmzene, de mi lenne a 2001. Űrodüsszeia Strauss Also Sprach Zarathustra-ja nélkül például? Vagy A Csillagok háborúja Williams főcímzenéje nélkül, és még sorolhatnám a végtelenségig. Ugyanakkor én magam, azaz olyasvalaki, aki már ezerszer meghallgatta Williams összes vezérmotívumát, természetesen elkezd érdeklődni a részletek iránt, amelyek Williams vagy Shore esetében például egy idő után legalább olyan élménnyel szolgálnak, mint a főtéma. Sőt, még ennél is továbbmegyek: én olyat is szoktam játszani néhány rengetegszer meghallgatott darabbal, hogy megpróbálom szétválasztani a különböző hangszereket, és mindig más szólamra figyelek, így a zeneszerző tehetségének újabb és újabb árnyalatait fedezhetem fel, és a zene mindig valami újat nyújt hosszú évek múltán is. John Williams legtöbb filmzenéje a témák (űropera, sci-fi, fantasy) folytán grandiózus, nagyzenekari művek, ahol szinte szétrobban a fülünk a sok hangjegytől. Emlékszem micsoda túláradó élmény volt a zenekartól és Williamstől 2 méterre ülve hallani mondjuk a Star Wars főtémáját, szinte szétrepült a koncertterem, olyan nagyszabású mű élőben. De ugyanezt éreztem, amikor Howard Shore vezényelte a Lord Of The Rings Symphonyt, ahol csak a három részre (nő, férfi, gyermek) osztott kórus volt 90 fő, és a különleges hangszerek (tyco dobok, fémlapok, egyebek) és a teljes zenekar játszott. Persze, hogy ehhez kell hangulat és néha valami csendes, visszafogott zenére vágyunk. Például Williams Stepmom című filmzenéje kifejezetten könnyed, szolíd muzsika, nagyon kellemes és halk. De én nagyon szeretem Philip Glass műveit, a The Hours az egyik abszolút kedvencem. A filmzene épp azért különleges zeneművészeti ág, mert legtöbbször a zene hallgatása alatt magunk előtt látjuk a filmet, a fejünkben vetítjük a jelenetet, és ettől olyan érzésünk támad (hadd utaljak ismét a Star Warsra, amit meg sem kell néznem, elég csak a zenét hallgatnom, és a fejemben pereg a film), mintha benne lennénk a történetben. A zene varázsa, hogy közvetlen, nem kell lefordítani, ugyanazt jelenti a világ minden táján, univerzális hatású. Még annyit a főtémákról: egy olyan dallamot, mint a Star Warsé, hihetetlen nehéz kitalálni. Próbáljunk csak meg írni egy ilyen néhány hangjegyből álló dallamot, amit utána dúdolni fogunk. Ehhez kell a zeneszerző tehetsége. Eszembe jut az Amadeus: "Salieri a papnak: És ezt ismeri: Pam-papam-papapapam, pam-papam-papapapam..."