Útmutató a civilizációhoz (KÖNYV)

A második idézetre akkor már csak "röviden":

Hogy mi számít normálisnak az szubjektív (hiszen egy norma egy közösségi igényt testesít meg, ami közösségenként és az azokat alkotó egyénenként változhat), de természetes szerintem pusztán az, ami a természet más területein is megjelenik, azaz egyszerűen természetes környezetében, mesterséges behatás nélkül VAN. A kettőnek az elválási pontja pont az, amit írtál: a "normális" civilizációs környezetben, társadalmi vonatkozásban értelmezhető, a "természetes" viszont az ökoszisztéma feltételeiben. Mivel ezáltal a "természetes" és a "normális" elválik, ezért ha a kettőben eltérés van, akkor vagy a közösség alkalmazkodik a "természetes"-hez -ami azonban sok energia és "macera"- vagy a közösség hoz szabályt, például törvényt arra, hogy ami természetes, de nem normális, az büntetendő, ezzel kényszerítve az egyént a természetes helyett a normális viselkedésre. Történhet ez hallgatólagosan, kimondatlanul is, amikor egy viselkedésformára a közösség kiközösítéssel reagál (ezzel teremtve precedenst). A mesterséges behatás miatt azonban a rendszer torzul, kialakulnak a normális, de nem természetes viselkedési formák, amik belső feszültségekben, elfojtásokban jelennek meg... vagy éppen kizsákmányolásban. Ezek hosszú távon mindenképpen kimerüléshez vezetnek, akár tesihez, akár lelkihez, akár fizikaihoz, attól függően, hogy a szabály, ami torzít, az mit korlátoz.

Az ökológiai problémákat így azok a viselkedésformák okozzák, amik normálisak, de nem természetesek, míg a civilizációs, a társadalmi együttélés problémái a természetes, de nem normális viselkedésformákban gyökereznek, nagyon leegyszerűsítve.

Mindez szerintem segít az utolsó mondatban felvetett probléma okainak feltárásában. Amíg ugyanis olyan világnézetek dominálnak, és határozzák meg a civilizációs együttélés szabályait, amik az embert is az ökoszisztéma egy elemének tekintik, addig a "kölcsönös működőképesség" sokkal valószínűbb, mint egy olyan szemléletben, ami az embert az ökoszisztéma kitüntetett elemének, hovatovább a csúcsának tekinti. Mondjuk mert évszázadokon keresztül azt hirdeti, "Teremtsünk embert képmásunkra, magunkhoz hasonlóvá. Ők uralkodjanak a tenger halai, az ég madarai, a háziállatok, a mezei vadak és az összes csúszómászó fölött, amely a földön mozog.". Az "uralkodjanak" persze a "jogalkotó" szándéka szerint vélhetően nem azt jelentette, hogy "csináljon vele, amit akar", de azért a gyarló ember könnyen értheti így is... Ha egy norma megköveteli, de legalábbis ösztönöz arra, hogy az ember hagyja figyelmen kívül "a természet által diktált igazságokat, törvényszerűségeket és erényeket", esetleg azáltal, hogy ezekről nem tájékoztatja megfelelően vagy eleve a norma meghatározásánál, kialakulásánál eleve nem volt ismert, szóval akkor az ember csak úgy választhatja a természetességet a normalitással szemben, ha szembemegy a normával.

A "természetesség" azonban fizikai szinten mindenképpen alsó korlátot jelent, hiszen hiába akar egy civilizáció, és annak nyomán egy norma olyan rendszert fenntartani, amelyik mondjuk az olcsó erőforrásokra, olajra és a tiszta környezetre épül, ha az olaj elfogyott, a környezet pedig olyan mértékben károsodott, amihez az emberi test -érzékenysége okán- nem vagy csak részben tud alkalmazkodni, és károsodik, megbetegszik. Az a rendszer egyszerűen nem létezhet, nem maradhat fenn tartósan, mert nincsenek meg a fizikai alapjai.

*************************

Vagyis a megoldás az lenne, ha a "normalitás" igazodna a "természetességhez", de ahhoz meg az kéne, hogy elég sok ember legyen, akik képesek és hajlandóak a norma megváltozásáig széllel szemben hugyozni, esetleg harcolni a természetellenes norma ellen, például tájékoztatással.

De hát végül is ezért íródott ez a könyv, nem:)?

Hé, ne ilyen gyorsan:)! Szerintem hagyj egy pár napot, hogy leülepedjen az arra fogékonyakban az idézetek tartalma, aztán esetleg utána dobd be a következőt. Arról nem is beszélve, hogy én várhatóan a következő csomagommal, úgy egy-másfél hónap múlva jutok csak a könyvedhez, csak hogy legyen mit átrágnom az ünnepek alatt:).

Amiket ebben a szakaszban leírsz, azt nagyjából én is így látom, csak az elemei illeszkednek egy kicsit máshogy nálam. Egy dologban viszont markánsan különbözik a nézőpontunk: részemről egy eszme vagy egy társadalmi jelenség sosem önmagában, fogalomként fontos, hanem azokon az embereken keresztül, akik azt közvetítik, akik abban élnek. A jelenségek, eszmék igazából csak leképezései a társadalmi és/vagy technológiai átalakulásoknak, tulajdonképpen reakciók azokra. Lehet, hogy ez már folyománya a saját "egocentrikus" világképemnek, de szerintem így mind a problémák, mind az okok könnyebben azonosíthatók. A mondataidból viszont azt érzem, mintha nálad szegény emberek csak áldozatai, kívülálló elszenvedői lennének ezeknek a folyamatoknak, jelenségeknek, pedig pont az lenne az egyik legfontosabb felismerés, hogy ők maguk idézik ezeket elő éppúgy egyénileg, mind közösségileg.

Amikor például azt mondod, hogy "a liberális kapitalizmus által globalizált világunk", akkor azt mondom, hogy szerintem a globalizációért az egyre távolabbi úti célok egyre gyorsabban és egyre hatékonyabban, egyre többek számára elérhetőségének igénye és az ezt tevő dolgok "felelősek", vagyis mondjuk az emberi kíváncsiság és a mohóság, technológiai oldalról meg az, hogy egyre nagyobb tömegeket egyre biztonságosabban mozgatni képes szállítójárművek állnak rendelkezésre... de azokra is azért, mert emberi oldalról igény van rájuk. Amikor a globalizáció "uniformizáló, a kulturális és egyedi sajátosságokat fokozatosan eltüntető" hatását veszed hozzá, akkor azt mondom, hogy a kinyílt világgal, a tudásbőséggel, hogy távoli kultúrák is megismerhetővé, megélhetővé váltak, úgy csökkent a jelentősége az élettér kultúrájának... de senki számára nem tiltott, hogy azt fontosabbnak tekintse, őrizze a hagyományait, "egyszerűen" általános igény nincs rá. Amikor pedig "az énközpontúság, ami tendenciózusan megosztja az embereket" kerül szóba, akkor azt mondom, hogy ebben a vonatkozásban szerintem a tyúk volt előbb, vagyis a megosztottság teremti meg a lehetőségét az énközpontúságnak... de az egyén kiszolgáltatottságának is.

Azzal ugyanis, hogy a világ kitárult, a különböző területeken meglevő tudás pedig egyre szélesebb rétegek számára vált megismerhetővé (az internet előtt azért emlékezzünk meg a földrajzi felfedezésekről, a könyvnyomtatásról és a közoktatás szerepéről), vagy éppen az energia, érték megszerezhetővé (pl.: gyarmatosítás, világkereskedelem), ennek során azok az életlehetőségek is bővültek, ahogy az emberek az életüket el tudják képzelni, a szükségleteik kielégítése mellett. Régen még azt írták a térképek fel nem fedezett részeire, hogy "Ezen a helyen sárkányok vannak!", manapság viszont ezek a "sárkányok" a Föld elenyésző területén "élnek" csak. Régebben a szűk közösségnek fontos szerepe volt abban, hogy az egyén életképessége megmaradjon, és ha lett is volna olyan, aki számára a közösség, a közösségben megszabott feladatai és kötelességei nem "feküdtek", kevesen vállalták a kockázatot, hogy elinduljanak az ismeretlenbe, a "sárkányok földjére", hogy hátha ott talán esetleg mégis életben tudnak maradni. A zárt határok, a kommunikációs problémák csak ezt az esélyt rontották volna még tovább. Inkább maradtak, tűrtek, alkalmazkodtak.

Ma viszont már pontosan lehet tudni, hogy a Föld jelentős részén az emberek képesek élni, életben maradni, képesek akár jól és boldogan élni, esetleg jobban és boldogabban élni (akár csak látszatra), mint ahogy az egyén azt a jelenlegi környezetében megéli. Ez a tudás, ill. a lehetőség az odautazásra, az ott való boldogulásra sokaknak éppen elegendő indok, hogy útra keljenek. Egyszerűen azért, mert a kockázatok által elérhető haszon, például a jobb élet reménye nagyobb, mint az a kényelmetlenség, amit az alkalmazkodás jelentene. Mivel pedig nem kell alkalmazkodni, hiszen bármikor ki lehet lépni a meglevő közösségből, és egy másikban folytatni az életet, ezért veszítik el a korábbi sajátosságok, így akár a kulturálisak vagy a szűk társadalmiak is a jelentőségüket. A "közösség", amiből a jelenlegi ismereteink szerint (még) nem lehet kilépni, az az egyén, annak fizikai és egyéb korlátai. Ezen túl azonban minden ember gyakorlatilag ahhoz a közösséghez alkalmazkodik, azokhoz kapcsolódik, amelyekhez akar és képes. Sokak szerint a szabadság azért veszélyes, mert abban szabad csinálni a dolgokat; szerintem meg azért, mert szabad NEM csinálni a dolgokat, például szabad nem alkalmazkodni.

Ez a tendencia "csak" három dolgon bukik meg, de azokon kegyetlenül:
- Minél fontosabb egy egyén számára önmaga és minél kevésbé a közösség, amiben él, annál biztosabb, hogy pótmegoldásokat fog keresni, hogy mégiscsak érezze egy közösséghez való tartozás biztonságát. Az ember alapvetően társas lény, ezt ugye tudjuk, amire még a legnagyobb individualizmusban is szüksége van, és az effajta "hiánybetegségek" szoktak pótmegoldásokhoz, esetleg függőségekhez vezetni. Ilyenek a különböző klubok, szekták, egyesületek, amik például egy közös érdeklődési kör alapján alakulnak, mindezt úgy, hogy ennek a laza közösségnek a tagjai esetleg éppen a családi kötelékek "lazítása" miatt képeznek csoportot ("Addig sem nyaggat az asszony..."), miközben esetleg azokat sem ismerik, akikkel egy utcában vagy egy emeleten élnek... de megint azért, mert nem érzik szükségét, nem azért, mert valamely eszme ezt tiltja.
- A térbeli kockázatok helyett előtérbe kerülnek az időbeli kockázatok. Mivel nincs közösség, amelyikhez az egyén tartósan és beágyazottan kapcsolódik (pontosabban az individualizmusa mértékétől függően vannak, ahogy mindig is), ezért egyre nagyobb szerepe van a felhalmozásnak. Amikor az emberek megismernek, megtapasztalnak egy számukra jobbnak tartott életminőségi állapotot, onnantól ragaszkodnak hozzá, hogy az az állapot minél tovább fennmaradjon. Ebből képeznek a maguk és az általuk preferált (tehát választott!) közösség számára olyan tartalékot, amiből egy esetleges kedvezőtlen fordulat hatására a korábbi életminőséget legalább egy átmeneti időszakra fenntarthassák, vagyis ha nem is élnek egyre jobban, a legtöbb embernél az a minimum, hogy legalább ne éljen rosszabbul.
***(ide csak kiegészítésképpen szúrom be, hogy gyakorlatilag a fenti kettő okozza a "fogyasztói társadalomnak" csúfolt jelenséget, miközben mind a kettő olyan, ami az ember, sőt az állatvilág minden tagjának természetében benne van, de a technológia tette ilyen látványos mértékűvé... mert ez is része a globalizált tudásnak)
- Csakhogy mivel egyre több ember akar egyre jobban élni (vagy legalábbis egyre kevésbé rosszabbul), ehhez egyre több erőforrásra, nyersanyagra van szükség, ami viszont csak felélést és kizsákmányolást jelenthet. Előbb vagy utóbb, de egyszerűen fizikai törvényszerűség, hogy azok az anyagok és erőforrások, amire a mostani társadalmi és ideológiai berendezkedés ráépült, kimerüljenek. Ennek már "csak" mellékhatása, hogy a felhasználásuk közben milyen káros anyagok szabadulnak fel, és azok hol és mely más közösségeknek okoznak problémát. Ahogy egyszer olvastam: "Az emberek azért nem dobhatják el a szemetet, mert nincs olyan, hogy EL!". A "szemetet" legfeljebb a szőnyeg alá söpörni vagy a szomszédhoz átdobni lehet, illetve újrahasznosítani, de ez a tevékenység csak anyagnál működik, az energia mindörökre elveszett, átalakult. Nem véletlen viszont, hogy ezzel a "kimerüléssel" kapcsolatban a lassan melegedő vízben úszkáló békát szokták emlegetni, hiszen amíg az emberek csak fokozatosan szembesülnek ennek hatásaival, addig azt hiszik, hogy még van idejük az alkalmazkodásra, még megtehetik, hogy úgy élnek, ahogy eddig... aztán hirtelen azon veszik észre magukat, hogy már nincs idejük. Na, pont akkor lesz nagy valószínűséggel késő...

A legriasztóbb például nekem ebben az egészben -csak hogy egyet kiemeljek a sok riasztó közül- a spiritualizmus (ha már megemlítetted) és a fogyasztói társadalom kombinációja. Mivel ugye filmes oldalon vagyunk, hadd utaljak itt kiegészítésképpen az Ízek, imák, szerelmekre, ami egyszerre volt iszonytatóan sekélyes és rendelkezett kiváló szatirikus pillanatokkal. Abban tükröződött nekem legjobban a társadalom, amelyikben a spiritualizmusnak már nem valami belsővel vagy éppen felsőbbrendűvel való őszinte kapcsolat szempontjából volt jelentősége, része a mindennapoknak, hanem egyszerre vált célorientálttá, teljesítmény-központúvá és menekülési útvonallá. A mai emberek jó része ma már nem a korábbi félelemmel vegyes tisztelettel fordul ezek felé a dolgok felé, például az ismeretbővülés miatt (mert például tudjuk, hogy a kórságokat nem ártó szellem okozzák, hanem baktériumok és vírusok, ahogy azt is, hogy napfogyatkozás egyszerűen annyi, hogy a Hold eltakarja a Napot), hanem kipipálandó feladatnak tartják ezt, rosszabb esetben még halmozzák is, versenyeznek abban, hogy ki tud gyorsabban vagy jobban "megtisztulni". Fúj!

**************

Csak hogy megmaradjon a vezérfonal, egyelőre akkor ott tartok, hogy a megszerzett és átadott tudás megteremti a választás igényét, az a lehetőségét, ami pedig addig lazítja egy közösség kapcsolatait, amíg az gyakorlatilag szét nem esik. Ezért az emberek látszatközösségekkel építenek látszatkapcsolatot a közösséghez való tartozásuk igényét kielégítendő, plusz egyénileg kezdenek felhalmozni a jövőbeni negatív hatásokat ellensúlyozandó, miközben figyelmen kívül hagyhatónak gondolják saját fizikai világuk korlátait. Mivel pedig mindhárom hatalmas és végzetes tévedés, ezért a szétesés nem is a jelenben problémás, hanem majd akkor lesz az, amikor a megváltozó életkörülményekhez az ember már nem tud hely- és közösségváltozással "alkalmazkodni", és hiányozni fog az a tudása, ami egyszer, valamikor megvolt, de a széteséssel együtt elveszett számára.

Ez még mindig csak egy eleme, egy lánca a kirakósnak, ami logikailag, az általad említett elemekből bennem "hirtelenjében" így állt össze.

Mindezt úgy, hogy a "globalizáció", a "liberalizmus" és a "kapitalizmus" jellegű "szitokszavakat", bűnbakokat meg sem említettem... csak most:).

És íme a következő részlet, mely azzal kapcsolatos, hogy egy civilizált világban mi számít normálisnak vagy természetesnek:

"Miközben az, hogy mi számít normálisnak vagy természetesnek – vagy, ha úgy jobban tetszik, követendőnek, azaz egyfajta etalonnak –, kétségkívül szubjektív megítélés kérdése, távlatban gondolkodva és társadalmaink viszonyait, illetve civilizációnk és a földi ökoszisztéma kölcsönös működőképességének feltételeit figyelembe véve mégis igen jól körülhatárolható. Hiszen individuumként bolygónk, Napunk, élő és élettelen környezetünk erőforrásaitól függő létezésünk alatt legalább annyira a természet által szabott feltételekhez kell alkalmazkodnunk, mint amennyire az emberek mesterséges világában éppen uralkodó körülményekhez és tendenciákhoz igazodunk. Ennek ellenére annak eldöntésénél, hogy mi a normális, természetes, hasznos vagy értékes rendszerint konformista módon más emberekre, normákra hagyatkozunk, ahelyett, hogy legalább ugyanakkora részben az eredendő vagy a hosszú idők során meghonosított civilizációs értékekhez visszanyúlva, illetve maga a természet által diktált igazságokra, törvényszerűségekre, erényekre alapoznánk értékítéletünket."

Íme az első részlet a könyből:

"Az individuum szempontjából a fő problémát az egyéniség részleges vagy teljes feladása okozza, ami viszont elsősorban a liberális kapitalizmus által globalizált világunk uniformizáló, elgépiesítő, a kulturális és egyedi sajátosságokat – sőt még spirituális énünket is – fokozatosan eltüntető hatásának, illetve az általa meghonosított fogyasztói társadalomnak köszönhető. A jelenség azonban rendelkezik egy felettébb alattomos, sokak számára vonzó aspektussal: miközben az emberek különbözősége és egyedisége ellen hat, a felszínen mégis magát az egyént, annak szükségleteit, vágyait, illetve a közösséggel szembeni megkülönböztetett fontosságát helyezi a középpontba. Ezen látszatindividualizmus által okozott legnagyobb kár éppen az énközpontúság, ami tendenciózusan megosztja az embereket, arra sarkallva őket, hogy lényegében csak saját magukra, egymásra viszont nem vagy csak meglehetősen szelektív módon legyenek tekintettel.
Így lehetséges, hogy a geo-, majd a heliocentrikus világképet mára fokozatosan felváltotta az "egocentrikus világkép", mely a Föld vagy a Nap helyett immár önnön egónkat, azaz saját énünket állítja a világ középpontjába. Az egoizmus valójában olyan életelv, álláspont és szemléletmód, melynek kapcsán az egyén tevékenységét, viselkedését elsősorban saját, önös érdekei határozzák meg, a közösség, a társadalom és mindenki más érdekei elé helyezve azokat. Az énközpontúság megjelenése a magántulajdonon alapuló társadalmak kialakulására vezethető vissza, kiteljesedése azonban a kapitalizmus térhódításának idejére tehető, mely hatványozottan az anyagi javak birtoklását szorgalmazta. Innen pedig már egyenes út vezetett a végletekig fogyasztásorientált, globalizált világunk fejlettebb társadalmaira jellemző egoizmus uralkodóvá válásához, melyben a modern technológiák alkalmazása csak még inkább felgyorsította a folyamatot."

Úgy látszik, egyelőre nem igazán indult vita a könyvvel kapcsolatban... De sebaj, attól még lehet tartani permanens fogadóórát:)

Úgy döntöttem, időnként közlök egy-egy rövid részletet a könyből, szigorúan ügyelve arra, hogy ne legyen túl hosszú egy-egy idézet. Hátha mégis érdekel valakit a dolog... De ha mégsem, akkor jól elszórakoztatom saját magamat:D

És igen, végre fent van a szerzői kritikám:)

Tudom, lehetne valamivel hosszabb és tartalmasabb is, de azért átjön, amit mondani akartam, ugye?

Na jó, akkor talán kezdjük a(z) (ön)kritikával;)

Ez tök jó:)! Olyan még úgysem nagyon volt a fórum történetében, hogy egy mű szerzője maga tartson permanens fogadóórát:)!