Olyannak tűnök, mint amilyen a kedvenc tóparti pókunk: ő háttal lefele ereszkedik a szilfáról, én a svéd fővárosban fogalmazom magyar nyelven az emlékeim egy letűnt világról, s megérteni próbálom ugyanakkor a zavaros jelent. Mégsem én lengek fejjel lefelé, az csak a látszat. A világ álltótágast. Így értelmezem én a Mälar-parton.
