Keresés
Vásárlói kritikák a következő termékről: Levelek Ivo Dzsimáról
Hege | 2013. 05. 04. 0:25
Biztos, hogy japán szemmel?
Először is leszögezném, hogy a Levelek Ivo Dzsimáról nagyon jó film. És megértem azt is, hogy miért tetszik sok embernek. A bukás című film kritikájánál is írtam már, hogy imádom a II. világháborút, mint témát és az ehhez kapcsolódó filmeket, könyveket, videojátékokat. És nagy elvárásokkal ültem ez elé a film elé is, mert olyan koncepcióval rukkolt elő, amivel még nem találkoztam Hollywood-i produkcióban. Lehet ez volt a baj. Mármint a túlzott elvárás.
Nem sok olyan film készült eddig, mely a vesztesek szemszögéből akarta bemutatni a világháborút. Most hirtelen a Vaskereszt és a Sztálingrád ugrik be és mindkettő kiváló film. Olyan film azonban amely az álom gyárban készült, tudtommal csak ez az egy van. Dicséret a koncepcióért a film rendezőjének! Arról nem is beszélve, hogy csak japán nyelven, japán szereplőkkel lett elkészítve.
Apropó rendező! Clint Eastwood, azóta már befutott mint filmrendező is. A milliódolláros bébi után készült el a két, világháborút feldolgozó filmje. A Dicsőség zászlaját még nem láttam, így nem akarok túlzott előítéletekbe bocsátkozni, de egy olyan film ami azt meséli el, hogyan tűzték ki az amerikai zászlót a Suribachi hegyre az nem sok jóval kecsegtet... Legalább is a számomra. A rendezés korrekt. Tetszik a film képi és szín világa is, archív film benyomást kelt, így hitelesnek látszik. A történet vezetés jól felépített, a forgatókönyv jól megírt, bár néha unalmas számomra (erről lentebb). Drámai pillant az van bőven! Igazi csavar fordulat az nincs, igaz ilyen filmbe nem is illik.
A színészek jól oldják meg a feladatukat. A két főszereplő Ken Watanabe és Kazunari Ninomiya nagyon jól játszanak nem beszélve a mellékszereplőkről. Azonban van egy kisebb probléma. Nekem nagyon hiteltelenek. Olyan érzésem, volt mintha mindenki úgy állt volna ehhez a filmhez, hogy: "Végre! Egy II. vh-s háborús film, mely a japánokról szól. Ez az! Mutassuk meg a világnak, hogy a felmenőink is emberek voltunk, nem csak katonák!" Erőltetnek tűnik néha de csak NÉHA! De akkor nagyon kellemetlen. Szinte lerí a filmről, hogy sajnálják, hogy belekeverték az USA-t a második világháborúba, de hát mi is csak emberek vagyunk.
Nekem ez a túlzások túlzása, megmondom miért. Az a katonai vezetés, mely a Japán agresszív terjeszkedési politikájáért felelős már az első világháború végén megjelent a Japán kormányba. A 20-as, 30-as években felnőtt, kiképzett fiatalok, katonák, tisztek olyan gondolkodás móddal rendelkeztek, melyet a film megjelenít, nagyon hitelesen, de ezt a viselkedésük már nem tükrözi. Egyszerűen nem tudom elképzelni, hogy egy katona aki a 20-as éveiben jár az csak azon álmodozik, hogy élve hazatért a feleségéhez egy olyan helyről, melyről mindenki tudja, hogy temető. Gyermeki naivság. Lehet, de ez a fiatal ember, úgy nőtt fel, hogy csak azt hallotta, hogy Japánok felsőbb rendűek és övéké lesz a legnagyobb csendes óceáni hatalom. Ezt én nem írom alá. Persze igen voltak emberek akik megadták magukat, de ők sem azért, mert haza akartak menni. Csak is azért, mert a túlélési ösztön azt diktálta, hogy ha nem adja meg magát éhen, szomjan hal. Tudom nem jártam ott, és senkinek sem kívánom, hogy ilyen helyzetbe kerüljön. De az eddig tudásom ezzel, nem egyeztethető össze. Igen az amerikaiknál igen, az oroszoknál is, sőt még a németeknél is. De a Japánoknál akiknek a harchoz való viszonyuk évszázadokig nyúlik vissza nem.
Ez azonban nem a legnagyobb baj, mert ez erősen szubjektív. A másik nagyobb bajom mint mondtam a forgatókönyv: unalmas! A bázis kiépítése számomra élvezhető, mert érdekel a harcászat, hadászat, de az egyszeri néző számára unalmas lehet. Utána meg a sok agonizálás, a szokásos emlékek az otthonról, a bajtársak viccelődései, az újoncok szekálása, mindet láttam már korábbról, csak másik filmben. Ja és a levelek felolvasása. Elhiszem, hogy remek forrás anyag egy történelmi kutatáshoz, de hogy a filmnek a forgatókönyve erre épüljön. El megyek egy levéltárba és utána nézzek azoknak a leveleknek, ha érdekel vagy csatolják, hozzá az extrákhoz és ott elolvasom. De szerintem ennek nincs itt a helye.
És őszintén szólva kevés benne a harci jelenet. Az eddigiekből úgy tűnik, hogy egy vérengző vadállat vagyok, de ez nem igaz. De itt nagyon hiányoztak. Már csak azért is, mert itt érhető igazán tetten az amerikai és japán katona közötti különbség, egyszersmind a nyugati, keresztény felfogás és a távol keleti taoizmusra épülő világnézetbeli eltérés is. Az amerikai katona taktikusan visszavonul, a japán katona pedig harcol ameddig lőszere ereje engedi. Itt mit látunk? Tömeges öngyilkosságokat, melyekre biztos volt példa, de szerintem egy japán katona ahelyett, hogy a gránáttal megöli magát, inkább megvárja, még közelébe ér egy ellenséges alakulat és csak akkor robbant. Az egész film drámainak akar hatni, de inkább csak az jön le, hogy szegény japánok ilyen "hülyék" voltak. Ahelyett hogy megöltek volna öt ellenséges katonát, megölték magukat. Nonszensz. És tudom, megtörtént események alapján készült. Akik ezt állítják, tőlük két kérdésem lenne: olvasták azokat a leveleket? Jelen volt bárki is az ominózus időpontban?
Más bajom őszintén szólva nincs a filmmel. De ez a két probléma nekem annyira fájó, hogy nagyon. Félre értés ne essék! Bárcsak minden háborús film ilyen szintet képviselne. Annyira jó pedig a koncepció, hogy bemutassák, milyen az ellenség lövész árkában lenni és bárcsak több ilyen nagy költségvetésű film készülne. De talán jobb lett volna a németek részéről kezdeni a bemutatást, mert a kultúrájuk és legfőbbként gondolkodás módjuk ezerszer közelebb áll a miénkhez mint a japánoké, melyet talán MI a nyugati kultúrkörben felnövő emberek soha az életben nem értünk meg.
A DVD egy Werkfilmet tartalmaz és előzetest. A kiadvány hang és kép minősége egészen kiváló. Tetszik nagyon a borítója is, eddig nem emeltem ki ilyet, de most egyszerűen muszáj volt. Azoknak ajánlanám elsősorban akik a klasszikus háborús filmeket szeretik, ahol kevés az akció, cserébe sok a dialógus és a filozofálgatás.
Összességében a film 7-es a kiadvány 8-as. Összesen 8-as.
Nem sok olyan film készült eddig, mely a vesztesek szemszögéből akarta bemutatni a világháborút. Most hirtelen a Vaskereszt és a Sztálingrád ugrik be és mindkettő kiváló film. Olyan film azonban amely az álom gyárban készült, tudtommal csak ez az egy van. Dicséret a koncepcióért a film rendezőjének! Arról nem is beszélve, hogy csak japán nyelven, japán szereplőkkel lett elkészítve.
Apropó rendező! Clint Eastwood, azóta már befutott mint filmrendező is. A milliódolláros bébi után készült el a két, világháborút feldolgozó filmje. A Dicsőség zászlaját még nem láttam, így nem akarok túlzott előítéletekbe bocsátkozni, de egy olyan film ami azt meséli el, hogyan tűzték ki az amerikai zászlót a Suribachi hegyre az nem sok jóval kecsegtet... Legalább is a számomra. A rendezés korrekt. Tetszik a film képi és szín világa is, archív film benyomást kelt, így hitelesnek látszik. A történet vezetés jól felépített, a forgatókönyv jól megírt, bár néha unalmas számomra (erről lentebb). Drámai pillant az van bőven! Igazi csavar fordulat az nincs, igaz ilyen filmbe nem is illik.
A színészek jól oldják meg a feladatukat. A két főszereplő Ken Watanabe és Kazunari Ninomiya nagyon jól játszanak nem beszélve a mellékszereplőkről. Azonban van egy kisebb probléma. Nekem nagyon hiteltelenek. Olyan érzésem, volt mintha mindenki úgy állt volna ehhez a filmhez, hogy: "Végre! Egy II. vh-s háborús film, mely a japánokról szól. Ez az! Mutassuk meg a világnak, hogy a felmenőink is emberek voltunk, nem csak katonák!" Erőltetnek tűnik néha de csak NÉHA! De akkor nagyon kellemetlen. Szinte lerí a filmről, hogy sajnálják, hogy belekeverték az USA-t a második világháborúba, de hát mi is csak emberek vagyunk.
Nekem ez a túlzások túlzása, megmondom miért. Az a katonai vezetés, mely a Japán agresszív terjeszkedési politikájáért felelős már az első világháború végén megjelent a Japán kormányba. A 20-as, 30-as években felnőtt, kiképzett fiatalok, katonák, tisztek olyan gondolkodás móddal rendelkeztek, melyet a film megjelenít, nagyon hitelesen, de ezt a viselkedésük már nem tükrözi. Egyszerűen nem tudom elképzelni, hogy egy katona aki a 20-as éveiben jár az csak azon álmodozik, hogy élve hazatért a feleségéhez egy olyan helyről, melyről mindenki tudja, hogy temető. Gyermeki naivság. Lehet, de ez a fiatal ember, úgy nőtt fel, hogy csak azt hallotta, hogy Japánok felsőbb rendűek és övéké lesz a legnagyobb csendes óceáni hatalom. Ezt én nem írom alá. Persze igen voltak emberek akik megadták magukat, de ők sem azért, mert haza akartak menni. Csak is azért, mert a túlélési ösztön azt diktálta, hogy ha nem adja meg magát éhen, szomjan hal. Tudom nem jártam ott, és senkinek sem kívánom, hogy ilyen helyzetbe kerüljön. De az eddig tudásom ezzel, nem egyeztethető össze. Igen az amerikaiknál igen, az oroszoknál is, sőt még a németeknél is. De a Japánoknál akiknek a harchoz való viszonyuk évszázadokig nyúlik vissza nem.
Ez azonban nem a legnagyobb baj, mert ez erősen szubjektív. A másik nagyobb bajom mint mondtam a forgatókönyv: unalmas! A bázis kiépítése számomra élvezhető, mert érdekel a harcászat, hadászat, de az egyszeri néző számára unalmas lehet. Utána meg a sok agonizálás, a szokásos emlékek az otthonról, a bajtársak viccelődései, az újoncok szekálása, mindet láttam már korábbról, csak másik filmben. Ja és a levelek felolvasása. Elhiszem, hogy remek forrás anyag egy történelmi kutatáshoz, de hogy a filmnek a forgatókönyve erre épüljön. El megyek egy levéltárba és utána nézzek azoknak a leveleknek, ha érdekel vagy csatolják, hozzá az extrákhoz és ott elolvasom. De szerintem ennek nincs itt a helye.
És őszintén szólva kevés benne a harci jelenet. Az eddigiekből úgy tűnik, hogy egy vérengző vadállat vagyok, de ez nem igaz. De itt nagyon hiányoztak. Már csak azért is, mert itt érhető igazán tetten az amerikai és japán katona közötti különbség, egyszersmind a nyugati, keresztény felfogás és a távol keleti taoizmusra épülő világnézetbeli eltérés is. Az amerikai katona taktikusan visszavonul, a japán katona pedig harcol ameddig lőszere ereje engedi. Itt mit látunk? Tömeges öngyilkosságokat, melyekre biztos volt példa, de szerintem egy japán katona ahelyett, hogy a gránáttal megöli magát, inkább megvárja, még közelébe ér egy ellenséges alakulat és csak akkor robbant. Az egész film drámainak akar hatni, de inkább csak az jön le, hogy szegény japánok ilyen "hülyék" voltak. Ahelyett hogy megöltek volna öt ellenséges katonát, megölték magukat. Nonszensz. És tudom, megtörtént események alapján készült. Akik ezt állítják, tőlük két kérdésem lenne: olvasták azokat a leveleket? Jelen volt bárki is az ominózus időpontban?
Más bajom őszintén szólva nincs a filmmel. De ez a két probléma nekem annyira fájó, hogy nagyon. Félre értés ne essék! Bárcsak minden háborús film ilyen szintet képviselne. Annyira jó pedig a koncepció, hogy bemutassák, milyen az ellenség lövész árkában lenni és bárcsak több ilyen nagy költségvetésű film készülne. De talán jobb lett volna a németek részéről kezdeni a bemutatást, mert a kultúrájuk és legfőbbként gondolkodás módjuk ezerszer közelebb áll a miénkhez mint a japánoké, melyet talán MI a nyugati kultúrkörben felnövő emberek soha az életben nem értünk meg.
A DVD egy Werkfilmet tartalmaz és előzetest. A kiadvány hang és kép minősége egészen kiváló. Tetszik nagyon a borítója is, eddig nem emeltem ki ilyet, de most egyszerűen muszáj volt. Azoknak ajánlanám elsősorban akik a klasszikus háborús filmeket szeretik, ahol kevés az akció, cserébe sok a dialógus és a filozofálgatás.
Összességében a film 7-es a kiadvány 8-as. Összesen 8-as.
Hasznosnak ítélted a kritikát? 0|0
L.M. | 2007. 08. 10. 1:00
Nekem megvan mind a két film (a díszdoboz nagyon megéri az árát), de személy szerint én a Leveleket tartom jobbnak. Nem kicsit, nagyon... Mivel tudom, hogy a másik film sokaknak szíve csücske, így azt nem is értékelném.
Általában az a véleményem, hogy mindig könnyebb objektíven megítélni egy másik nemzetet, mint a sajátunkat, és Eastwood itt hibázott. A Dicsoség... nyilván nagyon élvezetes az amerikaiaknak, a Levelek viszont minden, normálisan gondolkodó és érzo emberi lénynek komoly tanulságokkal szolgálhat. Az persze kicsit furcsának tunik, hogy a szereplok közül a két, amerikát megjárt parancsnok tunik a "legnormálisabbnak", amivel akár arra is utalhatnának, hogy lám az átlag japán hülye kamikaze, bezzeg akik beleszagoltak az amerikai álomba azok nem várják el az értelmetlen öngyilkosságot. De szerencsére remekül kiegyenlíti a felek közt az elítélheto jeleneteket: kicsi SPOILER: a japánok felkoncolnak egy amerikait, aztán egy sebesültet ellátnak, az amcsik meg lelonek két szerencsétlent akik megadták magukat, de a végén Saigo-t nem lövik agyon, hiába "tesz meg" érte mindent SPOILER vége. Az meg, külön tetszett, hogy nem foglal állást az öngyilkosság ügyben.
Idegennek: azt hiszem kicsit félreértette az utolsó jelenetet, a kis japán katona nem azért hadonászik a lapáttal, mert meg akarja támadni az amerikaikat, hanem azért mert meglátja az egyiknél Kuribayashi féltve orzött fegyverét.
Nem értem egyébként, hogy miért telik el három hét a két film megjelenése között, különösen, hogy a díszdoboz már régen kapható. Egyébként a kép és hang nekem tetszett, mégpedig azért, mert nagyon hatásos ez a szürkeség, óriási a különbég az amerikában játszódó "békebeli" és a sziget jelenetei között, amit nagyon jól érzékeltettek a színvilággal. Minimális zene és tiszta lövések, robbanások, jajgatások, ennek a filmnek szerintem nem is kellett volna több.
Ha valaki nem tud választani, hogy a két film közül melyiket vegye meg, én a Leveleket javasolnám, szerintem reálisabb képet kaphatunk errol a csatáról.
Általában az a véleményem, hogy mindig könnyebb objektíven megítélni egy másik nemzetet, mint a sajátunkat, és Eastwood itt hibázott. A Dicsoség... nyilván nagyon élvezetes az amerikaiaknak, a Levelek viszont minden, normálisan gondolkodó és érzo emberi lénynek komoly tanulságokkal szolgálhat. Az persze kicsit furcsának tunik, hogy a szereplok közül a két, amerikát megjárt parancsnok tunik a "legnormálisabbnak", amivel akár arra is utalhatnának, hogy lám az átlag japán hülye kamikaze, bezzeg akik beleszagoltak az amerikai álomba azok nem várják el az értelmetlen öngyilkosságot. De szerencsére remekül kiegyenlíti a felek közt az elítélheto jeleneteket: kicsi SPOILER: a japánok felkoncolnak egy amerikait, aztán egy sebesültet ellátnak, az amcsik meg lelonek két szerencsétlent akik megadták magukat, de a végén Saigo-t nem lövik agyon, hiába "tesz meg" érte mindent SPOILER vége. Az meg, külön tetszett, hogy nem foglal állást az öngyilkosság ügyben.
Idegennek: azt hiszem kicsit félreértette az utolsó jelenetet, a kis japán katona nem azért hadonászik a lapáttal, mert meg akarja támadni az amerikaikat, hanem azért mert meglátja az egyiknél Kuribayashi féltve orzött fegyverét.
Nem értem egyébként, hogy miért telik el három hét a két film megjelenése között, különösen, hogy a díszdoboz már régen kapható. Egyébként a kép és hang nekem tetszett, mégpedig azért, mert nagyon hatásos ez a szürkeség, óriási a különbég az amerikában játszódó "békebeli" és a sziget jelenetei között, amit nagyon jól érzékeltettek a színvilággal. Minimális zene és tiszta lövések, robbanások, jajgatások, ennek a filmnek szerintem nem is kellett volna több.
Ha valaki nem tud választani, hogy a két film közül melyiket vegye meg, én a Leveleket javasolnám, szerintem reálisabb képet kaphatunk errol a csatáról.
Hasznosnak ítélted a kritikát? 0|0
R2-D2 | 2007. 07. 28. 3:24
Nem eloször-és gyanítom nem utoljára- van homlokegyenest ellentétes véleményem a dvdextrás kritikával. De hát nem vagyunk egyformák, furcsa is lenne, ha mindenben egyetértenénk. Úgyhogy csak óvatosan vonjon le bárki bármi következtetést a kritikákból.. Természetesen az enyémbol is...
Ivo Dzsimáról, errol a japán kis szigetecskérol, szerintem soha nem hallottunk volna, ha nem ott zajlott volna a II. világháború egyik legvéresebb csatája, ami ráadásul az elso japán földön vívott csata volt. Még így is, sokunknak szerintem töriórán a legkisebb gondja is nagyobb volt annál, hogy ezzel foglakozzon. Meghát nem is nagyon emlegették.
Viszont Clint Eastwood -no meg a producere, Steven Spielberg- gondoskodott róla, hogy ezentúl örökké emlékezetünkbe véssük, hogy volt valamikor egy 40 napos harc, ahol 27000 fiatal katona-többségük még gyerek- halt meg. Mert a rendezo egy hiretelen ötlettol vezérelve leforgatott egy zseniális filmet, aminek olyan mélységei vannak, amik ha egyszer megérintenek, soha nem fogod kitörölni az emlékzetedbol képeit.
A Levelek Ivo Dzsimáról nem csak egy háborús film. Sokkal több annál. Az is volt a célja hogy átlépve a csatatér borzalmain, valami olyat nyújtson az elsosorban nem ázsiai nézoknek, amit talán még senki nem mutatott ily megrázóan. Nagyon sok rétege van, ami részben nézése közben, részben utána hámozódik le, mint egy gyümölcs héja. Egyszerre mutatja a japán hazafiasságot, a kamikaze életfelfogást, a legyozöttek öngyilkossági kényszerét, a számukra agresszor jenkik által véghezvitt mészárlással. Mert ez a csata mészárlás volt. És közben hiába tudjuk, hogy tanulmányaink szerint a rossz oldalt látjuk a vásznon, mégis teljesen azonosulni tudunk szinte bármelyik hos japán szereplovel. Bizony, a film szerint, meg az én értékrendem szerint is Ivo Dzsimán hosök voltak. Hosökként haltak meg.
Ebben a beleélésben hatalmas szerepe van a színészeknek (Ken Watanabe újfent szenzációs, de a kis japán srác is nagyon jó), no meg annak a rendezési, vágási munkának, hogy arra a két óra 20 percre a barlangokba varázsol téged a film.
Valóban, én is vártam néha az akciót, meg a Ryan szintu közelképeket a harctérrol. De aztán mikor a kézigránátos jelenetek voltak, jobban összeborzongtam, mint tíz leszakadt lábszárnál. Pedig nem mutatnak semmit.
Felesleges bármi szinten a Ryanhoz hasonlítani. Ezt legalábbis. Testvérét, a Dicsoség zászlaját már inkább, legalábbis a nézopont szempontjából. Ezt a filmet nem a mészárlás bemutatására készítették, hanem egy kultúra egy részének megismerésére, emléket állítva azoknak is, akik esetleg 60 évvel késobb csak a törikönyvek agresszoraiként élnek a köztudatban.
A DVD képe számomra tökéletes. Igazából nem tudom, mit kell egy képet szidni, mikor többen is kifejtették, hogy a DVD korlátait a nagyfelbontású megjelenítok mind elohozzák. Ennyi erovel a DVD mint formátum szar. Sima mezei TV-n tökéletes (a nagyközönségnek tökéletes). A film színvilága zseniálisan egészíti ki a lényeget: egy kopár szigeten eleve vesztésre ítélt társaság pusztulását. Illik hozzá a szürkés-rozsdabarnás színvilág.
A hang zseniális. Eszméletlen jó hangkeverés. Ha a barlangban vagy, a fejed fölött tompa puffanással robbannak a bombák, ha kint vagy, csontig hatol a gépfegyverek zaja. Minden hangszóró ki van használva. Tesztlemez. Egyébként külön öröm, hogy nem szinkronizálták le, mert sokat vesztett volna a film a varázsából. Ez japánokról szól és azt japán nyelven kell nézni..
Extra egy kb 20 perces dok.film. Nem sok.
Kosárba!
Ivo Dzsimáról, errol a japán kis szigetecskérol, szerintem soha nem hallottunk volna, ha nem ott zajlott volna a II. világháború egyik legvéresebb csatája, ami ráadásul az elso japán földön vívott csata volt. Még így is, sokunknak szerintem töriórán a legkisebb gondja is nagyobb volt annál, hogy ezzel foglakozzon. Meghát nem is nagyon emlegették.
Viszont Clint Eastwood -no meg a producere, Steven Spielberg- gondoskodott róla, hogy ezentúl örökké emlékezetünkbe véssük, hogy volt valamikor egy 40 napos harc, ahol 27000 fiatal katona-többségük még gyerek- halt meg. Mert a rendezo egy hiretelen ötlettol vezérelve leforgatott egy zseniális filmet, aminek olyan mélységei vannak, amik ha egyszer megérintenek, soha nem fogod kitörölni az emlékzetedbol képeit.
A Levelek Ivo Dzsimáról nem csak egy háborús film. Sokkal több annál. Az is volt a célja hogy átlépve a csatatér borzalmain, valami olyat nyújtson az elsosorban nem ázsiai nézoknek, amit talán még senki nem mutatott ily megrázóan. Nagyon sok rétege van, ami részben nézése közben, részben utána hámozódik le, mint egy gyümölcs héja. Egyszerre mutatja a japán hazafiasságot, a kamikaze életfelfogást, a legyozöttek öngyilkossági kényszerét, a számukra agresszor jenkik által véghezvitt mészárlással. Mert ez a csata mészárlás volt. És közben hiába tudjuk, hogy tanulmányaink szerint a rossz oldalt látjuk a vásznon, mégis teljesen azonosulni tudunk szinte bármelyik hos japán szereplovel. Bizony, a film szerint, meg az én értékrendem szerint is Ivo Dzsimán hosök voltak. Hosökként haltak meg.
Ebben a beleélésben hatalmas szerepe van a színészeknek (Ken Watanabe újfent szenzációs, de a kis japán srác is nagyon jó), no meg annak a rendezési, vágási munkának, hogy arra a két óra 20 percre a barlangokba varázsol téged a film.
Valóban, én is vártam néha az akciót, meg a Ryan szintu közelképeket a harctérrol. De aztán mikor a kézigránátos jelenetek voltak, jobban összeborzongtam, mint tíz leszakadt lábszárnál. Pedig nem mutatnak semmit.
Felesleges bármi szinten a Ryanhoz hasonlítani. Ezt legalábbis. Testvérét, a Dicsoség zászlaját már inkább, legalábbis a nézopont szempontjából. Ezt a filmet nem a mészárlás bemutatására készítették, hanem egy kultúra egy részének megismerésére, emléket állítva azoknak is, akik esetleg 60 évvel késobb csak a törikönyvek agresszoraiként élnek a köztudatban.
A DVD képe számomra tökéletes. Igazából nem tudom, mit kell egy képet szidni, mikor többen is kifejtették, hogy a DVD korlátait a nagyfelbontású megjelenítok mind elohozzák. Ennyi erovel a DVD mint formátum szar. Sima mezei TV-n tökéletes (a nagyközönségnek tökéletes). A film színvilága zseniálisan egészíti ki a lényeget: egy kopár szigeten eleve vesztésre ítélt társaság pusztulását. Illik hozzá a szürkés-rozsdabarnás színvilág.
A hang zseniális. Eszméletlen jó hangkeverés. Ha a barlangban vagy, a fejed fölött tompa puffanással robbannak a bombák, ha kint vagy, csontig hatol a gépfegyverek zaja. Minden hangszóró ki van használva. Tesztlemez. Egyébként külön öröm, hogy nem szinkronizálták le, mert sokat vesztett volna a film a varázsából. Ez japánokról szól és azt japán nyelven kell nézni..
Extra egy kb 20 perces dok.film. Nem sok.
Kosárba!
Hasznosnak ítélted a kritikát? 0|0
Idegen | 2007. 07. 17. 22:18
Clint Eastwodd, számomra, legkiforrottabb alkotása, és az egyik legjobb II. világháborús film ez, hiszen a legtöbb ilyen típusú filmmel ellentétben itt nincsenek nagy csaták, nincsenek hihetetlen dolgok (mint hogy 1 emberért elküldenek egy egész csapatot...), csak a katonák lelki világának boncolgatása, betekintés az életükbe, az értékrendjükbe, és a zenék szinte teljes hiánya miatt a sorsuk teljes átérzése, minden fegyver kattogása, és minden lövedék becsapódása növeli a háború hangulatot, és rettegésben tartják a katonákat, a nézoket pedig fokozott izgalmi állapotban.
A legjobban talán nem is a mufaj egyik leghíresebb alkotásához, a Ryan közlegény megmentéséhez tudnám hasonlítani, hanem az idei 300-hoz. Mind a két filmben egy kis létszámú "sereg" küzd a hazáért, halált megveto bátorsággal, de míg a 300-ban minden fekete és fehér, jó és gonosz (Perzsák vs. Spártaiak), Eastwood Oscar-díjas háborús drámájában mind a két karaktertípusból van mind a két oldalon. Gondoljunk csak arra a jelenetre mikor Takeichi elláttatja a sebesült amerikai katonát, a magát megadó két japán katonát pedig pár perc alatt le is lövik, aztán a film végén Saigo azt hiszi ot is meg akarják ölni az amerikaiak, ezért lapáttal támad rájuk, azok viszont leütik, hogy hordágyra rakhassák és elvigyék egy felcserhez a partokra...
A színészek egytol egyig csodálatosak, ám Ken Watanabe játéka volt az igazán álleejto, az amerikaiakat kedvelo, és tisztelo, de a hazáját védo, és életét feláldozó tábornok szerepében.
A film végére, élelem híjján a megmaradt japán katonák kénytelenek gilisztákon élni, pedig mindegyikük egyszeruen megölhetné magát (néhányan meg is teszik), mert tudják, hogy reménytelen a küzdelmük, nem tudják megvédeni a Japán Birodalom szempontjából nagyon fontos szigetet, az amerikaiak létszámbeli fölényükkel egyszeruen eltiporják majd oket, de kitartanak, hogy védhessék hazájukat (és foként) családjukat...
A legerosebb jelenetek talán a visszaemlékezések, vagy mikor Takeichi beszélgetése Sammel, a sebesült amerikaival, és anyja levelének elolvasása...
Ez egy mestermu, csodálatos, hogy ahogyan öregszik, Eastwood filmjei annál jobbak lesznek. Remélem még elél egy 20-25 évig, és matuzsálemként is ontja majd magából a jobbnál jobb mozikat...
Kötelezo vétel lesz a film :)
A legjobban talán nem is a mufaj egyik leghíresebb alkotásához, a Ryan közlegény megmentéséhez tudnám hasonlítani, hanem az idei 300-hoz. Mind a két filmben egy kis létszámú "sereg" küzd a hazáért, halált megveto bátorsággal, de míg a 300-ban minden fekete és fehér, jó és gonosz (Perzsák vs. Spártaiak), Eastwood Oscar-díjas háborús drámájában mind a két karaktertípusból van mind a két oldalon. Gondoljunk csak arra a jelenetre mikor Takeichi elláttatja a sebesült amerikai katonát, a magát megadó két japán katonát pedig pár perc alatt le is lövik, aztán a film végén Saigo azt hiszi ot is meg akarják ölni az amerikaiak, ezért lapáttal támad rájuk, azok viszont leütik, hogy hordágyra rakhassák és elvigyék egy felcserhez a partokra...
A színészek egytol egyig csodálatosak, ám Ken Watanabe játéka volt az igazán álleejto, az amerikaiakat kedvelo, és tisztelo, de a hazáját védo, és életét feláldozó tábornok szerepében.
A film végére, élelem híjján a megmaradt japán katonák kénytelenek gilisztákon élni, pedig mindegyikük egyszeruen megölhetné magát (néhányan meg is teszik), mert tudják, hogy reménytelen a küzdelmük, nem tudják megvédeni a Japán Birodalom szempontjából nagyon fontos szigetet, az amerikaiak létszámbeli fölényükkel egyszeruen eltiporják majd oket, de kitartanak, hogy védhessék hazájukat (és foként) családjukat...
A legerosebb jelenetek talán a visszaemlékezések, vagy mikor Takeichi beszélgetése Sammel, a sebesült amerikaival, és anyja levelének elolvasása...
Ez egy mestermu, csodálatos, hogy ahogyan öregszik, Eastwood filmjei annál jobbak lesznek. Remélem még elél egy 20-25 évig, és matuzsálemként is ontja majd magából a jobbnál jobb mozikat...
Kötelezo vétel lesz a film :)
Hasznosnak ítélted a kritikát? 0|0
Fizetési opciók
