Csöppöt féltem ettol a filmtol, mert bár David Fincher eddig hibátlan nálam, de ezen a moziján nagyon megoszlottak a vélemények.
Fincher pedig inkább egy amolyan "új mozis fenegyerek" videoklippes stílusérzékkel, mint egy klasszikus hollywood-i direktor (gondolok itt a még nemnegatív értelemben, hanem inkább a "hagyományos" értelmében használt hollywoodira); nem gondoltam volna, hogy egy ilyen klasszikus stílusú, markáns vonalvezetésu, szikár és egyenes krimit képes levezényelni. Vagyis nem is krimit, hanem "nyomozósfilmet". És csalódnom kellett: Fincher arány-, stílus- és egyéb érzéke, biztos keze és a hozzám hasonló eloítéleteseket meglepo visszafogottsága kiváló, feszült, de mégis otthonos atmoszférát teremt, melyben szívesen és érdeklodéssel követjük a cselekményt, ami végig leköti a figyelmet, magába szippant és sodor együtt a foszereplovel.
Az sem baj, hogy ezt a filmet már megcsinálták, jópáran (pl. X polgártárs), kit érdekel, hogy láttunk már ilyet, ha már az élet ennyi ilyen sztorit írt. Tulajdonképpen mondhatjuk, hogy olyan a film, mintha a Hetedik hetvenes évekbeli átértelmezése lenne: mások a hangsúlyok, lassabb a történetveztés, több a papírmunka, de a lényeg, a feszültség, ugyanaz. Biztosan sokan csalódottak, hogy nincs egyértelmu lezárása a történetnek, de hát ez nem egy Agatha Christie-regény, ahol a végén a gyilkos kézen kattan a bilincs, hanem egy valós történet. Meg hát a Columboban sem az az izgalmas, hogy ki a gyilkos, hanem a nyomozás izgalma az érdekes.
Finchernek olyan remekült sikerül megidéznia a hetvenes éveket, ahogy talán még a hetvenes években sem nagyon - itt nyoma sincs a tipikus hetvenesévek-klisék pufogtatásának, nem mászkál mindenki afrofrizurával csúcsosgalléros ingben és trapéznadrágban, egyszeruen csak minden a hetvenes évekbol származik. A korszak ezúttal nem díszlet, hanem a történet közege. És nem csak az utolsó tuzogéprol hisszük el, hogy korabeli, hanem valahogy még a kamerakezelés, a színek, a tempó és a dramaturgia is olyan korszakidézo. De úgy, hogy mindez szinte fel sem tunik, csak egyszeruen úgy "ott terem". Ezt a természetességet a színészek is hozzák, Fincher olyan, mint Tarantino, valahogy kihozza a legjobbat azokból, akikkel forgat (további hasonlóságnak a kifogástalan stílusérzéket tudnám megemlíteni, de ezzel ezt a szót már harmadszor írtam le Fincher kapcsán). Jake Gyllenhaalt beemelem az elvárhatóan jó teljesítményt nyújtók ligájába, így koccinthat Robert Downeyval, de a többiek is jók. Amikor nem jut eszedbe, h színészeket látsz, hanem nyomozókat, újságírókat, áldozatokat, tanúkat, családtagokat meg gyanúsítottakat mutat a kamera.
Családi videózás okán szinkronnal néztem a filmet, és vonakodva, de ki kell jelentenem: változatlanul vannak jó szinkronok, ez mindjárt egy közülük. Egyetlen hibája van, ami viszont tipikus magyar krimiszinkron-csapda (szóközöket és kötojeleket ki ki ízlése szerint variálhatja): a gyilkos egyértelmuen felismerheto a telefonban hallott hangja alapján. Lehet, hogy ez az eredetiben is így van direkt, de pl. a Gyilkosság lólépésbennél is így volt, ahol így öt perccel Lambert és a rendezo szándéka elott fejthetted meg a rejtélyt.
A sztoriról nem is írnék bovebben, hiszen itt a film az maga a sztori, nem pedig egy alkalom a rendezonek arra, hogy a mondanivalóját csomagolja, önmagát kifejezze, netán a vizuális kreativitását demonstrálja, egyszeruen bemutat, megjelenít, elmesél és ettol olyan szórakoztató. Akiknek a mai közönségfilmek az etalon, azok lehet, hogy túl surunek, vagy mesterkélten lassúnak, vontatottnak fogják látni a filmet, az ilyen dimenziócsúszott idotévesztettek, mint például én, viszont üdítoen követhetonek és természetes ritmusúnak érzékelik.
Drót-rajongóknak például ajánlható mozi, csak túl rövid. :)
A kiadás korrekt, egy szimplán jó dvd egy szimplán jó filmnek, bár pont ehhez az esethez gereblyézhettek volna extrákat boven, hálás is lettem volna érte.