Sok helyen hallottam az Annie Hall-hoz és egyéb klasszikusokhoz hasonlítani ezt a filmet, és valami erőltetett párhuzamot lehet is vonni közéjük (leginkább azt, hogy onnan, khm, merítettek az alkotók), ám van egy óriási külöbség, ami miatt inkább a Charlie Wilsonnal vagy a Kótyagos szerelemmel tudnám rokonítani. Ebből a filmből is hiányzik - a laza szerkesztés, szimpatikus hétköznapiság és itt-ott tagadhatatlanul megjelenő (vizuális vagy épp szövegi) szellemesség mellől - egy fontos összetevő. A humor.
Ami nélkül menthetetlenül leül, ellaposodik és szenvelgőssé válik a film, és bár néhányszor el lehet rajta mosolyodni, ez nagyon kevés ahhoz, hogy azt érezzem, érdemes volt végignézni. Pláne azt, hogy érdemes lenne mégegyszer.
Így a jópofa képi ötletek ellenére is csak halvány, erőtlen próbálkozás marad. A poénokat inkább csak értjük, mintsem hogy nevetnénk rajtuk, a nagy szerelem is inkább csak ki van mondva, mint hogy éreznénk, szóval az egész olyan alibi.
Azért hozzáteszem, a kamaszoknak, akiknek ezek a szituációk még újak, mondhat valamit a film, nekik ajánlható.