Kétségtelenül van valami varázsa a vízfelszín alatt játszódó filmeknek, a klausztrofóbia és a ránk nehezedő vízoszlop súlya ad egyfajta hangulatot az élménynek. Különösen igaz ez a tengeralattjárós filmekre, hisz egy ügyes operatőr a frászt tudja ránk hozni a szivar alakú hajókban készült felvételekkel – ha ez a célja. De míg pl. a Das Boot-ban ez volt, itt véleményem szerint nem.
A Vörös Október (jé, volt egy ilyen ruhagyárunk is) esetében azonban nem a klausztrofóbia előtérbe tolása a cél. Jelen van, érezni, de a légkör elsősorban attól a politikai feszültségtől terhes, amit kiválóan jelenít meg a film. Aki akkoriban (’84) már rendelkezett öntudattal, bizonyára emlékszik, milyen ideges hangulat volt még mindig a két nagyhatalom között. Egy állítólagos incidens története a mozi, egy könyvadaptáció – a valóságot ugyan soha nem fogjuk megtudni, de amit a képernyőre vittek, az teljesen hihető és életszerű lett. Legalábbis egy laikus (asztrodroid) számára…
A Vörös Október (továbbiakban VO) immár 22 éves film. Abban a korban született, amikor Hollywood ontotta magából a jobbnál-jobb filmeket. Amikor nem a látvány uralta – legalábbis nem elsősorban – a mozivásznakat, hanem a történet és a színészi alakítás. E mérce szerint a VO simán megállja a helyét, hisz tenyérizzasztóan izgalmas történetével, a speciális víz alatti környezetben kiváló színészi alakításokat láthatunk. Ami akár még igaz is lehetett. Nagyon jól megírt kis sztori, aminek van egy kis ideje kitekinteni a világpolitikai helyzetre is. Ezáltal enyhül egyébként a tengeralattjáró klausztrofóbiája, de kell a történetbe a háttérszitu, a történelmi tabló felvillantása is. Attól kerek az egész, a tengerészek tetteire okot is ad. A szovjet csúcs-tengeralattjáró útja az amerikai partok felé közeledve a távolság csökkenésével fordítottan arányosan emeli a film feszültségét. Bár Raimus kapitány (Connery) szándéka elég korán nyilvánvaló lett, sikere tulajdonképp az utolsó percig kérdéses. Ez a film egyik legnagyobb erénye: képes oly módon kétségek közt tartani, hogy ne éljük bele magunkat sem a siker biztos tudatába, sem a túlélők személyébe.
A másik, amerikai oldalon pedig feltűnik egy CIA elemző, Jack Ryan (Alec Baldwin), aki talán Hollywood egyik legszerencsétlenebb marketing fogása lett. Tíz évvel később ebből tuti komoly franchise-t kerítettek volna, fix színésszel, amolyan Jason Bourne módra. Így viszont maradt a következő filmjeire új színész – ezáltal nullázva le a karakter jelentőségét. Baldwin első főszerepét egyébként kiválóan hozza, megalapozva ezzel későbbi karrierjét, ami azonban már olyan lett, amilyen a jó sztori miatt önmagában is egy nagyszerű mozi lenne, de az igazi fűszer, a csemege hozzá a parádés színészgárda. Sam Neil, Scott Glen, James Earl Jones mind „nagy” név – mind emeli a film színvonalát. Nevükkel és játékukkal egyaránt.
A VO így lett egy valósághű, kiváló tengeralattjárós kalandfilm. Régebben egyszer tartottam tengeralattjáró hetet, mikor is sorra néztem a jobb e témájú filmeket, most csak ez volt terítéken. De igazából szívesen belevágnék újból.
A BD remek alkalom volt az ismétlésre. Pláne úgy, hogy az első, feliratos DVD-t cseréltem le vele. A lemez képe – bár nem tesztlemez – szerintem egészen jó, a TrueHD hang meg egyszerűen csodás. Tény, hogy a párbeszéd gyengus kicsit, de a víz alatti effektek ütősen szólnak, a hajó nyikorgása, a szonár hangja, a torpedók robbanása rendesen körbeölel. Extraként a kb fél órás doku tartogat néhány érdekes infót, tartalmilag a feliratos DVD anyaga. A legfontosabb azonban, hogy a magyar felirat már a javított változat – az első DVD-n valóban borzalmas volt.
Kosárba!