Az 1867-es kiegyezés egy új építészettörténeti korszak nyitányát is jelentette Erdély történetében. A korábban önálló régió Magyarországgal való politikai uniója számos új közigazgatási, gazdasági, infrastrukturális és kulturális folyamat elindítója lett, amelynek következtében Erdély nagyobb városai is felvirágoztak. A 19. század végén megélénkulő urbanizációs folyamatok a regionális centrum és mintaváros szerepét betöltő Kolozsváron éreztették leginkább hatásukat. A kiegyezést követő fél évszázad a Monarchia többi regionális központjához való felzárkózási törekvés közép-európai, valamint fővárosi - bécsi és budapesti - minták átvétele nyomán valósulhatott meg. Az állam és az önkormányzat által kezdeményezett beruházások mellett a befektetők sorában a magánszektor és a helyi felekezetek is feltűnnek, utóbbiak közul a római katolikus egyház építtetői tevékenysége kulönösen figyelemre méltó.
Az 1880-as évek elejétől számos ingatlan terve készult a Szent Mihály-plébánia, valamint részben az Erdélyi Római Katolikus Státus megrendelésére helyi igényekhez igazított, a fővárosban már bevettnek számító minták alapján, amelyek három, markánsan körulhatárolható csoportra oszthatók: hitéleti, oktatási és lakóház jellegű építményekre. Ezek sorában néhány, a hitéleti funkciót szolgáló épulet mellett főként világi épuleteket találunk szép számban. Az új építkezések arányát tekintve a bérházak állnak a lista élén, amelyeket az egyház a korban általánosan jellemző lakáshiányból adódóan elsősorban jövedelemszerzési célból építtette. Szintén jelentős - a korabeli magyar oktatáspolitika kedvező hátszele által is támogatott - egyházi iskolaépítési hullám, amely egy több évszázados oktatáspolitikai hagyomány továbbéléseként értelmezhető. A kötet a római katolikus egyház által a dualizmus kori Kolozsváron újonnan építtetett iskola- és lakóépuletek történetét, építészeti jellegzetességeit vizsgálja elsősorban építészettörténeti szempontok mentén, társadalom- és várostörténeti kontextusba ágyazva azokat.
