Az Isten alászáll, és befészkeli magát egy emberbe. Először csak olyan, mint
valami hang, mint valamilyen súlyos dolognak a tudása, mint valami parancs.
Fenyegető vagy kérlelő, visszataszító, de izgató is.
Aztán egyre jobban megismerteti magát, és az ember próbára teheti az Isten
erejét, megtanulhatja szeretni, feláldozni magát érte, és eljuthat a teljes
odaadásig és a teljes ürességig. Amikor eléri ezt az ürességet, az Isten birtokba
veszi emberét, és vele végezteti el munkáját. Aztán magára hagyja üresen, kiégve,
megfosztva az evilági élet további lehetőségeitől. Ez történik Karinnal.
A határvonal, melyet át kell lépnie, a tapéta különös mintázata.
