Tábor Ádám új könyvében 2009 óta írt verseinek nagyobb részét gyűjti egybe. Előző kötetei kert- és vérmezei ciklusainak a világa az egész Versmező kompozíciós elvévé, vezérmotívumává lesz. A kötet a szellemi-lelki valóságot, a természeti – olykor a városi – tájat és a társadalmi-politikai környezetet közös térben jeleníti meg. Számos vers e térmetszetek találkozásakor pattan ki, más darabokban egyik vagy másik metszetre esik a hangsúly.
„A szavakat az értelmes szövegben nem elszigetelve és lineárisan mondjuk, írjuk és értjük meg; azok a rokon és ellentétes szavakkal mindig »szómezőbe rendeződnek«. Az író a szómező megművelője, föld- és égmérője egyszerre. A sorok a felszántott és bevetett nyelvanyaföld barázdái; a vers a szómező legdúsabb formája. A versek rendezett együttese a költő képmására – azaz annak a képmására, akinek ő maga mindenkihez hasonlóan mindenki mástól különböző képmása – teremtett versmezőt, legtisztább formájában verskertet alkot.”
