Nem az a kérdés, hogy miről szól Jónás Tamás új regénye, hanem az, hogy miről hallgat. Látszólag van itt minden, amiről egy felnőtt ember története szólhat: szerelem és szakítás, féltékenység és szex, gyerekek és gyerek utáni vágy, Prága, Budapest, az Adria, nők, akik jönnek, mennek, visszatérnek. Emberek, akik kétségbeesetten próbálnak kapcsolódni egymáshoz - és közben folyton sebeket ejtenek egymáson. De van valaki, aki újra és újra felbukkan ezekben a történetekben. Egy kislány. Mintha az elbeszélő egész felnőtt élete egyetlen régi történet körül keringene, amelyet képtelen elmondani - és amelyet ezért újra meg újra elmond, mindig valami másról beszélve. Beszédes hallgatásokkal, tétova utalásokkal, visszatérő képekkel - és a regény végén egy orvosi látlelettel, amely valódi dokumentum, de kényelmetlen, mozdíthatatlan helye van az irodalomban. Jónás Tamás regénye a megragadhatatlan megragadásának kísérlete. Annak a kérdésnek a könyve, hogy meddig hallgathatunk arról, amire nincsenek szavaink - és mi marad belőlünk, ha sokáig hallgatunk. "Wovon man nicht sprechen kann, darüber muss man schweigen" - mondta Wittgenstein. Ez a regény pedig mintha azt felelné: "Kedves Ludwig, lófasz a seggedbe: Wovon man nicht sprechen kann, darüber muss man sprechen."
