A foszforeszkáló fluoritkő János, amikor meglátta, hogy az idő a farkába harap, levette a rontást magáról, és az örök angyalról, a latrokról, majd meglopta magát, mert hisz a szegénységben, s végül kiizzadott magából egy új Napot. János él-hal az életért és halálért, az árva búzaszemért, könyvének üres lapjaiért, így aztán begubódzik önmagába, s vendégeket fogad Horatiustól, Kosztolányin keresztül Zalán Tiborig, sőt Kovács Balázsig. S míg a csönd elhallgattatja a hallgatást, barátságok szövődnek, majd megérkezik e szeretetvendégségre a mindennek értelmet adó Jézus. Leül, nem siet, mesél, Ádámról, Éváról, a növekvő hiányérzetről, a hátra kulcsolt kezekről, a pillanat örökkévalóságáról. János lelkét kitárta, lépj be... Hodossy Gyula
