Fruzsina a kádban ázó elhagyott menyasszony. Fruzsina a művész, aki egy szarvasbogár-szimbólumban képes látni és láttatni a világot. Fruzsina a nő, aki le meri írni a testét. Fruzsina a gyermek, aki nem maradhatott volna életben csoda nélkül. Fruzsina a szent, aki a legkevésbé sem akar azzá válni.
De Fruzsina leginkább a kortársunk, aki középkori lelkével ókori időkben vándorol.
A Margó-díjas Halász Rita provokatív második regényének hősnője napjaink Budapestjén várja, hogy a Fiú visszatérjen hozzá. Szinte ki sem mozdul művészlakásából, melyet élete töredékeivel zsúfolt tele. Az otthonába rajta kívül egyedül csak a Szent Család bejáratos. Fruzsina elvesztett szerelmese az ő elvesztett fiuk.
Visszatér-e a tékozló, aki feláldozta magát... Igen, őérte is. És vajon mivégre való az ő áldozata? Kifejezhetjük-e, amink nincsen, vagy erre csakis a művészet képes? Túlélhetjük-e az életünket, ha irracionálisan komolyan vesszük?
,,Megfogadtam, hogy addig nem mozdulok innen, amíg vissza nem jössz hozzám, hogy a fürdőkád lesz a koporsóm, hogy meghalok a világ számára, és mégis megmentettem apámat. Hogyan lehetséges, hogy a szívem nem csak veled van tele?
Margitnak azt ígérted, ha lemond minden földi hiúságról, még a fiáról és önmagáról is, nem hagyod el soha többé. Vajon anyámnak is ezt suttogtad a fülébe azon a szikrázó tavaszi napon, amikor elindult nélkülem a Zugligeti úton? És én? Én kit hagyjak el érted?"
