Lantos Zoltán különleges versnyelve éles lélekszilánkokból építkezik. Ezek az opálos darabkák sejtetve nagyítják fel a pillanatokat, kimerevítik az idő hömpölygő vonulását. Rámutatnak a bolyongó szorongására, aki olykor átugrik a kötelékek göröngyein, máskor elbukik bennük, vagy épp kötéltáncot jár a köztes lét ég és föld között lebegő foszlott zsinórján. A szikár csiszolatok alatt örökösen ott hullámzik a szorongató egzisztenciális kiszolgáltatottság, melynek tajtékán próbál fennmaradni, lebegni és kapaszkodót lelni az ember: hitekben, érzésekben, megélésekben. Jó alámerülni ezekbe a versekbe, felrázzák tudatunk mélyét, és rozsdaként belénk maródnak valóságuniverzumai.
