1989 április 12-én az MSZMP központi Bizottságának zárt ülésén megjelent és felszólalt Kádár János, a párt 77 éves elnöke, aki akkor már egy éve betegeskedett.
Az utolsó szó jogán - mindenki számára váratlanul - vallani akart 1956-os moszkvai tárgyalásáról (amiről korábban, nyilvánosan sohase beszélt), majd Nagy Imre elítéléséről, kivégeztetéséről. Ez nyomta igazán a lelkét. De mindaz a változás, ami Kelet-Európában és Magyarországon 1956 és 1989 között történt egyszerre kavargott a fejében, és számára egyre inkább érthetetlenné vált.
Kádár János nehézkesen, szaggatottan megfogalmazott gondolatainak megértését - a filmben - Kornis Mihály (író) segíti, aki előadást tart Kádár Jánosról. A beszéd értelmezését archív filmfelvételek és fotók is segítik.
Kádár János monológja mintha egyfajta bűntudat elöli szökési és hárítási kísérlet lenne. Képtelen szembesülni, -holott szeretne-, felelősségével, vállalásával, kötelezettségeivel. Egyszerre több irányba kellene megfelelnie. Most - az utolsó felszólaláskor - a reform-kommunisták szempontjainak, 56-ban pedig az oroszoknak is, meg az oroszok kivonulását sürgető forradalmároknak is.
A jelen szituáció megpiszkálja a régi élményt, a régi emóciókat. Főképp a szorongásokat, hiszen - egyszerre - nem lehet többfelé megfelelni. Az egyénnek ilyenkor nő a feszültsége. Lázasan igyekszik rendezni kapcsolatát a múlttal, a jelennel, a környezettel és a realítással.
Az ötven perces dokumentumfilmben felidézett beszéd elmondása után Kádár János betegsége súlyosbodott, közszereplésre már nem vállalkozott.
Néhány hónappal később, Nagy Imre és mártírtársai újratemetése (1989. június 16.) után, azon a napon, amikor a Legfelsőbb Bíróság Nagy Imre perét újratárgyalta, és felmentő ítéletet hozott, 1989 július 6-án, reggel 9 órakor Kádár János meghalt.
