Amikor öt évvel ezelőtt nekiláttam, és papírra vetettem ferencvárosi elnökségem első tíz évét, egyfajta személyes hitvallásomat tettem közzé. Most elérkeztünk a harmadik öt évhez, s bennem mindvégig ott motoszkált, hogy vajon legyen-e folytatása az egyébként sikeres kötetnek?
Sokszor eszembe jutott: elnökként egyáltalán közkinccsé tehetem-e a Fradi titkait? Aztán rájöttem, nemcsak el lehet, hanem el is kell mondani, egyenesen kötelességem ezekről a dolgokról beszélni! A kíváncsi szurkolónak ugyanis joga van tudni, hogy milyen úton haladtunk, hogy tettük rendbe ezt a csodás klubot, mikor borult be felettünk az ég, vagy éppen mikor sütött ránk a nap.
Amikor ezt eldöntöttem, már azt is tudtam, hogy mi lesz a kötet címe: Nem mondhatom el senkinek! Karinthy Frigyes után egy ország vágja rá a vers folytatását: elmondom hát mindenkinek...
Elmondom, miért szakítottunk egy remek edzővel és baráttal, Szergej Rebrovval. Elmondom, miért nem lett a Fradi mestere Arséne Wenger, és azt is, hogyan nyertük meg a nagy orosz medvét, Sztanyiszlav Csercseszovot. Számtalanszor kérdezték már tőlem, hogy mit mondtam a futballcsapat tagjainak azon a bizonyos délutánon, a plzeni kiesés után, hát most elmesélem a Ferencváros elmúlt öt évének eddig sehol nem hallott történeteit!
