Bende Tamás költészete erőteljes etikai érzékenységgel láttatja a személyes és a történelmi események egymásba fonódását. A felelősség kérdésével való szembesülést hol egy lezárult kapcsolat vagy egy elveszített magzat emléke kényszeríti ki, hol a változó intenzitással végbemenő közéleti folyamatok és háborús tragédiák sora. Ráadásul az egyéni és a közösségi veszteségek tapasztalatát egyetemesebb összefüggésbe helyezik a pusztuló táj visszatérő képei, miközben újra és újra a felidézés kiindulópontjává válnak azok az építmények, amelyek eredendően épp a természet vadságától hivatottak megóvni, ugyanakkor megtestesítik az emberi szellem korszakokon átívelő túlélését is. A lényegi belátások sokszor az utazások véget nem érő felfedezései során, a világ különböző pontjain fogalmazódnak meg egy-egy vers beszélőjében vagy épp a közvetített eseménysorok központi alakjában. A Visszatérés az északi partra rámutat létezésünk paradox természetére, arra, hogy a biztonság megtalálása iránti vágy szüntelen továbbhaladásra kényszerít bennünket. (Áfra János)
